Brady örök – Bodnár Zalán publicisztikája

Az évek során több publicisztikát is írtam már az általam minden idők legnagyobb sportolójának tartott és végtelen szeretettel övezett Tom Bradyről, és amikor másfél hónappal ezelőtt bejelentette a visszavonulását az amerikai futball 44 éves legendája, természetesen megint terveztem, hogy illendő módon elbúcsúztatom ezeken a hasábokon.

Aztán valahogy nem vitt rá a lélek.

Talán sejtettem a lelkem mélyén, hogy nem volt végleges az a búcsú. Valahogy nem illett bele a képbe. Hiába van meg mindene a világon, hiába a gyönyörű család, és hiába az ő felesége a világ egyik leghíresebb topmodellje, Gisele Bündchen, éreztem én, hogy kicsit hamiskás az a hang, amely azt mondatta vele, hogy most már a családjával szeretne több időt tölteni. Aki kicsit is ismeri Tom Bradyt, egészen biztos lehet benne, hogy ezt az embert csak a pályán elért győzelem élteti. Kilenc éve, amikor először jött szóba a visszavonulása, úgy fogalmazott: „Ha már sz...r leszek, abbahagyom.” Ebből is tudni lehetett, hogy még nem időszerű visszavonulnia 2022-ben, hiszen mind a statisztikák alapján, mind szemmel láthatóan a legjobb játékosok közé tartozott az előző NFL-idényben is, sokáig favoritja volt a legértékesebb játékosnak járó díjnak.

Ami azt illeti, pályafutása során számtalanszor volt közelebb a karrierje végéhez, mint az idén januárban, amikor bejelentette a távozását. Erről szeretnék most értekezni, mert rá akarok világítani arra a rémisztő jelenségre, hogy – mert bár tudjuk, hogy a tehetség mindig utat tör magának valahogy – még a világ legjobb sportolóit is olykor egy hajszál választja el a teljes elfeledettségtől. Bizony az immár Tampa Bayben szereplő Brady pályafutását is segítette a szerencse, és több olyan véletlen esemény, amelyek közül akár csak egynek az elmaradása is könnyen eredményezhette volna, hogy sohasem hall róla a nagyvilág.

Például többször véget érhetett volna az NFL-pályafutása azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött. Először mindjárt 1995-ben, amikor 18 évesen, a középiskola után kiválasztotta őt a drafton a Montreal Expos baseballcsapat. Sokáig maga sem tudott dönteni a két legnépszerűbb amerikai sportág, a tojáslabdás foci és a baseball között, és persze sohasem tudjuk meg, milyen baseballjátékos lett volna az MLB-ben – mivel csak a 18. körben választották ki, finoman szólva sem tartozott generációja legtehetségesebb játékosai közé (igaz, erre az NFL-draft kapcsán még visszatérünk…). Végül nem írt alá szerződést Montrealban, inkább a futballt választotta, és élt a Michigan Egyetem kínálta ösztöndíj lehetőségével.

Ma már tudjuk, hogy aligha bánta meg, de akkor ez egyáltalán nem volt egyértelmű. A kaliforniai srác nehezen melegedett be a Közép-nyugaton, ahol gyakran jeges szélben és hóban kellett játszania. Vagyis csak kellett volna, de első két évében még negyedik számú irányítónak számított a csapatban, csupán perceket kapott. Csak végzősként, vagyis negyedik évében vált egyértelmű kezdővé, ami kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy úgy vegyen részt az NFL-drafton, hogy reális esélye van profi szerződéshez jutni. Tehát harmadik egyetemi esztendejében egy hajszálra állt attól, hogy az egyetemi játékosok 99 százalékához hasonlóan a pályafutása véget is érjen a diploma megszerzésével egy időben.

A 2000-es NFL-drafton aztán szintén ott lebegett a feje fölött Damoklész kardja. Tudta, hogy nem ő lesz a legkelendőbb az újoncbörzén, de ahogy a San Mateó-i szülői házban a családjával követte a draftot, a szívébe költözött a jeges gondolat: nem kell ő senkinek. Már 198 játékost kiválasztottak a csapatok, köztük négy michigani csapattársát és hat másik irányítót. Ő csak ekkor került sorra, a 199. helyen, a New England Patriotsnak köszönhetően. Ha a maradék 57 választási joggal sem szavaz senki bizalmat neki, az szintén a pályafutása végét jelentette volna, draftolatlan játékosoknak a legritkább esetben van út a profi ligába.

Az ugyancsak a véletlenek színjátéka, hogy az őt kiválasztó, majd szakmailag felépítő Patriots-edző, Bill Belichick annak az évnek a januárjában, a kinevezése utáni első munkanapján váratlanul felmondott a csoportrivális New York Jetsnél, és inkább a New England vezetőedzője lett.

Kezdetben a Patriotsnál is csak negyedik számú irányító volt Brady, a kezdő pedig az egész új-angliai régió akkoriban legnépszerűbb sportolója, Drew Bledsoe, a hét évvel korábbi 1/1-es választott, aki korábban már Super Bowlba vezette a csapatot, még ha a nagydöntőt el is veszítette. Mivel az NFL-ben az újoncokat négy évig rookie-szerződés köti a csapatukhoz, minden esélye megvolt annak, hogy Bledsoe mögött ennyi ideig pályára sem léphet. Vagy inkább tíz esztendeig, mivel az idény végén Bledsoe-val hosszabbított a franchise, méghozzá az NFL-történelem addigi legnagyobb összegű szerződésével, ami egy évtizedre szólt, 103 millió dollárért. Brady ezzel szemben első évadában csak három rövid passz erejéig jutott szóhoz egy már eldőlt meccs végén.

Nem zárható ki, hogy ennyi lett volna Brady profi pályafutása, ha 2001. szeptember 11-én nem dőlnek le a World Trade Center ikertornyai, és nem halasztják a következő hétre a Patriots New York Jets elleni mérkőzését. Mert ha az eredeti időpontban játsszák le a találkozót, a Jets védője, Mo Lewis aligha ütközhetett volna ugyanolyan balszerencsésen a New England irányítójának, hogy Bledsoe-n a kórházban életmentő műtétet kelljen végrehajtani.

A cserepadról beszálló Brady acélos ujjakkal ragadta meg a lehetőséget. Általános meglepetésre azonnal rájátszásba vezette az együttest, igaz, ez javarészt a hatékony védelemnek volt köszönhető, az edzői stáb igyekezett a lehető legkockázatmentesebb játékhívásokat bízni az új irányítóra.

Az első playoffmeccse aztán könnyen az utolsó lehetett volna. A klasszikus új-angliai hóviharban tartott mérkőzésből még 1 perc 50 másodperc volt hátra, 13–10-re vezetett az Oakland Raiders, Brady kezéből pedig Charles Woodson kiütötte a labdát, ami a vendégeké lett. Az oaklandiek ünnepeltek, minden jel szerint véget ért a meccs, mivel a Patriotsnak már nem volt időkérése. Ám nemcsak a szurkolókat, hanem még az edzőket is meglepte a vaskos szabálykönyv egy szinte elfeledett cikkelye, az aznap legendássá vált „tuck-szabály”, amely szerint, ha a passzoló játékos már elindítja a dobómozdulatot, még ha vissza is húzza közben a kezét, akkor a földet érés pillanatában a labda „halottá válik”, sikertelen passznak számít, és az ellenfél nem szerezheti meg a labdát. Az oaklandiek őrjöngtek, a New England viszont visszakapta a labdát, egyenlített, majd a hosszabbításban győzött. Senki sem tudja megmondani, ha elbukja élete első playoffmeccsét, vajon visszakerült volna-e valaha is a csapatba, hiszen addigra felépült Bledsoe.

A többi azonban már történelem. Abban az évben Bradyvel bajnok lett a csapat, története során először, a 103 milliós Bledsoe-t elcserélték Buffalóba, a következő három évben jött újabb két Super Bowl-győzelem és a halhatatlanság.

Aztán persze voltak még bukkanók. Mint a 2008-as térdszalagszakadás, a rettegett sérülés, amely sok játékos karrierjét törte már derékba – de egy év kihagyás után abból is megerősödve tudott visszatérni. Vagy az, hogy 2014 szeptemberében saját csapatának szurkolótábora követelte a nyugdíjba vonulását a Kansas City Chiefstől elszenvedett, kilátástalan 41–14-es vereség után. Arra úgy válaszolt, hogy az idény végén újabb bajnoki címre vezette a Patriotsot. Aztán volt az egy hónapos eltiltása 2016-ban az igencsak „felfújt” labdaleeresztési botrány miatt – arra pedig úgy felelt, hogy dacból megint Super Bowl-győztes lett az idény végén.

Szóval, aki mindezeken keresztülment, és aki mindent megtett a dietetikai reformtól kezdve a „holisztikus” életmódon át a biokerámiás pizsamáig, hogy minden íratlan szabályt meghazudtolva kitolja időben a karrierjét a negyvenes évei közepéig, aki az edzésmódszerének köszönhetően gyorsabban futotta le a 40 yardot 2020-ban, mint a 2000-as draft előtti felmérőn – az az ember nem vonul csak úgy vissza, amikor még mindig a világ egyik legjobbja. Egyszerűen nem fér össze a karakterrel.

Eszembe jut a jelenet az NFL edzőtáboros realitysorozatából, a Hard Knocks 2019-es szériájából, amikor az Oakland Raiders egyik segédedzője jegyzi meg a Colts-irányító, Andrew Luck váratlan, 29 évesen történő visszavonulása kapcsán: „Mindenkinek lejár egyszer az ideje. Az NFL-ben pláne biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb át kell adnod a helyedet. Csak egy valaki kivétel: Tom Brady. Ő örökre játszani fog.”

Vagy még azon is túl.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!