MLB: játékosént már nem kell, edző lett a japán legenda

Ennél azért többet érdemelt volna...

A Seattle Mariners május 3-án egyszerűen kiradírozta keretének névsorából Szuzuki Icsiro nevét, és azonnali hatállyal beültette a szakvezetőségbe – azaz a japán baseball-legenda az Oakland Athletics elleni bajnokin játszotta utolsó profi mérkőzését.

A TÖKÉLETESSÉG MINTAPÉLDÁJA

Persze, 44 esztendősen egy major ligában minden nap ajándék, így Szuzuki esetében is sejthető volt – még ha ő saját bevallása szerint legalább 50 éves koráig is szeretett volna játszani –, hogy közeleg a vég, de legalább a szezon végét megvárhatta volna a klub, amelyben a japán ikonná vált, amelyben tengerentúli karrierje legnagyobb részét töltötte. Már csak azért is, mert az MLB egyik legsikertelenebb csapatának (40 éves története alatt négy alkalommal jutott be a rájátszásba, egyszer sem tovább a második körnél...) nem sok olyan példaképe van, mint a náluk 11 évet leszolgáló, tízszer az All Star-csapatba beválasztott, a szerencsétlen franchise-nak legalább némi figyelmet hozó Szuzuki...

Aki a játék művésze. Olyan földöntúli eleganciával, könnyedséggel, fizikai tökéletességgel tudta megütni a felé záporozó, labdákat, hogy szemre is gyönyörködtető volt – játéka az Amerikába érkezése előtt és azóta is egyedülállónak és ismeretlennek számított.

„Nincs hozzá fogható – nem is volt soha. A saját világában létezik, úgy játssza ezt a játékot, ahogy mindenki másnak teljesen ismeretlen. Rengeteg nagy ütőt ismerünk, de egyetlen olyat sem, aki a természet adta képességeit feláldozza a művészet oltárán. Icsiro csodálatos erővel bír, lenyűgöző, ahogy a majdnem éjszakába nyúló edzéseken elüti a labdát – és bár nagyon úgy néz ki, hogy ezt a meccseken is gyakran meg tudná csinálni, ez az ember az ütésekért él; az apró, pici, leheletfinom ütésekért, és a dicsőségért, hogy ebben a műfajban a világ csúcsán áll. A játékosmegfigyelők, a szakértők és a média minden tavasszal leírja, esküdöznek, hogy a dobók már tényleg megtalálták az ellenszerét – aztán mindig jön a kínos beismerés, hogy tévedtek...”

A San Francisco Chronicle publicistájának, Bruce Jenkinsnek jár a köszönet a kiváló jellemzésért – ennél csak az szemléletesebb, ha az ember megnéz néhány klasszikus Szuzuki-videót.

MŰVÉSZ A SOK IZOMPACSIRTA KÖZÖTT

A kis japán 2001-es megérkezésekor felforgatta az MLB-t.

Előtte ugyan már nyolc évet lehúzott a világ második legerősebb és legnépszerűbb bajnokságának számító japán ligában, a Nippon Professional Baseballban, ahol egyeduralkodó volt (bajnok lett az Orix BlueWave-vel, hétszeres All Star-válogatott, háromszoros MVP a raklapnyi egyéni díja mellett), de abban a korban, amikor a szteroidok uralták az MLB-t, az alig száznyolcvan centis, kevesebb mint nyolcvankilós „nyüzüge” jövevényt senki sem vette komolyan. Kijelentették: ez itt nem Japán, ilyen paraméterekkel itt labdába sem fog tudni ütni... Az általános szkepticizmust fokozta, hogy ő volt az első japán mezőnyjátékos az MLB-ben (előtte csak néhány dobó akadt), aki ráadásul a történelmi lúzer Seattle-höz igazolt.

Annál nagyobb lett a pofára esés!

A mezőnyjátékosként védőt, ütéskor bal-, dobáskor viszont jobbkezes játékost játszó Szuzukihoz foghatót nem látott még azelőtt az MLB. Bemutatkozó szezonja dióhéjban: az alapszakaszban 242 sikeres ütés (ami nemhogy újoncrekord, de 1930 óta a legtöbb bármely MLB-játékos közül!), 35%-os ütésátlag és 56 bázislopás – ezzel mindkét mutatóban a liga legjobbjaként végzett, ilyenre pedig 1949 és a legendás Jackie Robinson óta nem akadt példa.

Mondanunk sem kell, a kezdeti gunyoros közhangulat átcsapott őrületbe: az eleinte lenézett kis japán egyszerre Amerika-szerte ünnepelt sztár lett, mindenki őt akarta – a Sports Illustrated címlapján jelent meg, a Seattle otthonának számító Safeco Fielden pedig az amerikai tévétársaságokon kívül 150 japán riporter és újságíró tolongott minden meccsen. Természetesen begyűjtötte nemcsak a legjobb újoncnak járó díjat, de az Amerikai Liga legértékesebb játékosa címet is – és a rájátszás csak ezután következett! Méghozzá egy nem akármilyen alapszakasz után: a világéletében pofozógépnek használt Mariners beállította az 1906-os Chicago Cubs 116 győzelmes rekordját, és minden esélye megvolt a bajnoki címre is. Annál fájóbb véget ért az idény: a Seattle-t a New York Yankees állította meg a második körben, a fáma szerint a „jenkik” edzője, Joe Torre a következő szavakkal engedte a pályára dobóit: „Ne hagyjátok, hogy Szuzuki legyőzzön titeket! Ő a Seattle támadásának kulcsa.”

Végül 2011-ig maradt a Seattle játékosa, természetesen az összes fontosabb franchise-rekordot megdöntötte, de a klubvezetőség így sem volt képes épkézláb csapatot felépíteni köré: a hagyományosan pocsék Mariners azóta sem tudott playoffba jutni.

JÖTT A YANKEES IS, DE A BÚCSÚ ÍGY IS FÁJÓ

A labdarúgásban egy játékos klasszisának az a fokmérője, ha megveszi a Real Madrid – ugyanígy a baseballban, ha New York Yankees.

Szuzuki 11 év után hagyta el a reménytelen Marinerst a New York-i gigász kedvéért (két játékos mellett készpénzt is adtak érte), de személyes tragédiája, hogy a 27-szeres (és még 2009-ben is) bajnok együttessel sem tudott nyerni, így két esztendő után továbbállt Miamiba, de a sérülésektől sújtott csapat vele sem tudott maradandót alkotni. Klubszinten így végül dicstelenül zárja egyéni elismerésekkel és rekordokkal teletűzdelt karrierjét: a kétezres évek egyik legjobb és legmeghatározóbb játékosa nemhogy bajnoki címet nem nyert, de 17 esztendőt felölelő MLB-pályafutása alatt mindössze kétszer tapasztalhatta meg a playoff semmihez sem fogható érzését!

Elfeledni persze így sem fogják: 2016-ban mindössze a 30. játékosként lépett be a „háromezresek klubjába” (3000 elért ütés), és már most minden idők egyik legjobb „pure hittere” (tükörfordításban „tiszta ütője”). Tényleg művész volt: egy olyan érában, amikor a legfőbb cél mindenki számára az volt, hogy felpumpált izompacsirtaként ész nélkül ütögesse ki a világból a labdákat, megmutatta, végtelen eleganciával és szépséggel is eredményes lehetsz – hát még ha lett volna körülötted egy normális csapat...

De az idő vasfoga őt sem kímélte. Nyilván érthető volt a célzás, hogy régi-új csapata, a Seattle Mariners márciusban már csak egy egyéves, majdhogynem szimbolikus szerződést kötött a visszatérő klasszissal – de a vezetőség egyik napról a másikra kivette a csapatból az idén már szerzett pont nélkül szerénykedő klasszist, és betette a stábba, ahol kvázi játékos-edző lesz: „Nem nyugdíjazás ez, csupán más szerepet fog betölteni nálunk” – próbálta szépíteni a szépíthetetlent a klubvezetés.
Így tehát az ünnepélyes búcsúztatásra valószínűleg legfeljebb a jövő évben kerülhet sor – amikor az MLB nyitó fordulóját Japánban rendezik...