A PL legjobbjai (13.): a pótolhatatlan kapitány, Patrick Vieira

1996 nyarán kevesen kapták fel a fejüket, amikor az Arsenal bejelentette Patrick Vieira szerződtetését a Milantól. Az éppen csak húszéves, nyakigláb francia utánpótlás-válogatott futballista Arsene Wenger kifejezett kérésére érkezett az észak-londoniakhoz, és akkor bizony még kevesen gondolták volna, hogy a modern középpályás prototípusát szerezte meg az Arsenal.

„A klubnál mindenki azt mondta, hogy Rémi Garde (francia középpályás, szintén azon a nyáron írt alá az „ágyúsokhoz” – a szerző) a jobb játékos kettőjük közül” – emlékezett vissza Wenger.

Az ifjú Vieirának nem volt könnyű dolga, nem teljesen egészségesen érkezett az Arsenalhoz, csak a legalapvetőbb kifejezéseket ismerte angolul, ráadásul Ian Wright szerint úgy nézett ki, mint akit biztosan felemésztenek majd a Premier League-ben gyakran előforduló könyörtelen párharcok. Nem így történt...

Az éles bemutatkozásra néhány nap híján pontosan 24 évvel ezelőtt került sor, az Arsenal a Sheffield Wednesdayt fogadta a Highburyben, nem éppen ideális körülmények között: a csapat mindössze a tizedik helyen szerénykedett a Derby County és a Wimbledon mögött, Wenger érkezésére még várni kellett, így ideiglenes jelleggel Pat Rice irányította az együttest, a csapatkapitány Tony Adams pedig nem sokkal korábban ismerte el alkoholproblémáit, és kezdte el az elvonókúrát, magyarán finoman fogalmazva sem volt minden rendben a klubnál. Ilyen körülmények között, egygólos hátrányban, Ray Parlour sérülése miatt a 28. percben állt be a fiatal francia, a többi pedig már történelem: az Arsenal Wright triplájával 4–1-re megnyerte a mérkőzést, a klasszis csatár Vieirával ölelkezve ünnepelt, az Arsenal új szerzeménye a debütálásával gyakorlatilag elővetítette, milyen fordulat várható a gárdánál.

„Sohasem láttam még ilyen középpályást – mondta Wright, akit a sérülése miatt csak a lelátón helyet foglaló Dennis Bergkamp egészített ki. – A stadionban mindenki azt kérdezgette, »Mi történt itt? Valóban jól láttam?« Emlékszem, hogyan beszéltek róla az emberek. Nála volt a labda, és amikor mindenki azt hitte, hogy a következő pillanatban elveszíti, már tovább is passzolta. Teljesen más játékos volt, mint a többiek, ő volt a modern középpályások úttörője. Uralta a középpályát.”

Vieira azonnal beilleszkedett az Arsenalba, már az első idényében is jól játszott, de a másodikban pótolhatatlanná vált: az „ágyúsok” megnyerték a bajnoki címet és az FA-kupát is, a Parlour, Petit, Vieira, Overmars kvartett nagyon sokat tett azért, hogy az Arsenal elhódítsa a Manchester Unitedtől a Premier League-trófeát. Az első duplázást 2002-ben egy újabb követte, majd Tony Adams visszavonulásával újabb fontos mérföldkőhöz érkezett a klubnál: ő kapta meg a csapatkapitányi karszalagot a legendás védőtől, miközben ott volt még David Seaman, Martin Keown, Dennis Bergkamp és Ray Parlour is.

„Szükségem volt arra, hogy az áldásukat adják a döntésre. Tudtam, hogy teljesen más kapitány leszek, mint Tony Adams” – magyarázta Vieira.

A váltás tökéletesre sikeredett, a mindig tüzes, szenvedélyes vérmérsékletű Adams utódjaként Vieira teljesen más szemléletet honosított meg. Közös vacsorákat, összejöveteleket szervezett, így erősítve a csapattársak közötti köteléket.

„Összehozott minket – mondta Vieira. – Tisztában voltam vele, hogy nem mindig jó, ha az egész napot együtt töltjük, majd este ismét közösen mozdulunk ki, de fontos volt a barátságok létrehozása, és hogy jobban megismerjük egymást. Így olyasmiről is beszélhettünk, amiről egyébként nem szokás, mindezt egy olyan emberrel, aki ugyanazt a mezt viseli, mint te. Aztán amikor ott vagy a pályán, tudod, hogy rá mindenben számíthatsz, fedezni fog téged.”

Hogy ez milyen hatással volt a többiekre, jól kivehető Seaman szavaiból, aki a 2003-as FA-kupa-győzelem után nem volt hajlandó egyedül felemelni a trófeát.

„Megnyertük a meccset, ő azonban sérült volt, így öltönyben jött ünnepelni. Mondtam neki, hogy közösen szeretném átvenni vele a kupát, de azt felelte, hogy ez az én napom, én vagyok most a kapitány. Elég intenzív vita alakult ki, végezetül azt mondtam, ha ő nem jön fel a pódiumra, én sem megyek, és még egyszer megkértem. Így emeltük fel ketten a kupát.”

A pályán ezzel szemben nem volt könyörület, Vieirát összesen tízszer állították ki 392 arsenalos tétmérkőzésén – mellette 95-ször mutatták fel neki a sárga lapot –, a pirosak nagy részét az első éveiben szedte össze. De mi változott a későbbiekben?

„Ugyanúgy játszom, mint korábban. Az én első számú feladatom a labdaszerzés a középpályán. Ez magában hordozza természetesen a szabálytalanság lehetőségét is. Talán ha mégis valamiféle változást kell keresnem, azt mondom, nyugodtabb lettem. Már nem reagálok a provokációkra. Tökéletesen kontrollálom a cselekedeteimet még a mérkőzés hevében is. Amikor legutóbb a fegyelmi bizottság elé kellett állnom, felmentettek. Ebből is arra következtettem, hogy immár ismerik és elismerik, amit a pályán csinálok. Elfogadták, hogy a keménység az én esetemben nem durvaság” – mondta Vieira a 2004-es veretlen bajnoki cím után.

Sokatmondó az alábbi eset is: 2000 őszén óriási vitát váltott ki, hogy három nap alatt kétszer is kiállították. Először a Sunderland ellen az első fordulóban, majd a Liverpool ellen a másodikban. Utóbbiban egyébként ártatlannak tűnt, úgy festett, szabályosan szerelte a német Dietmar Hamannt. Az eset óriási vihart kavart, Vieira el akarta hagyni Angliát. úgy vélte, nem mérik azonos mércével a többiekkel. David Elleray, az akkoriban az egyik legelismertebb angol FIFA-játékvezető elismerte, neki is az az érzése, hogy kollégái szigorúbbak a külföldiekkel. Wenger élt a szabályok adta lehetőséggel, miután honfitársa eltiltása csak szeptember 5-én lépett életbe, pályára küldte még az augusztus végi 3. fordulóban is. A Highburybe zsúfolódó Arsenal-szurkolók Vieira szinte minden labdaérintésénél szimpátiatüntetést rendeztek. Szerencséjükre volt bőven lehetőségük ünnepelni: az Arsenal Vieira két góljának is köszönhetően 5–3-ra legyőzte a Charltont. A francia klasszis aztán letöltötte a rá kiszabott büntetést, majd sorozatban 28 meccset játszott végig egyetlen figyelmeztetés nélkül. Talán ennek is szerepe volt pazar játéka mellett abban, hogy a Premier League szponzorai őt jelölték az idény legjobb játékosának.

VIEIRA ÖSSZES GÓLJA AZ ARSENALBAN

A mai napig is emlegetett legnagyobb csatáit a Manchester United elleni mérkőzéseken, Roy Keane ellen vívta. Az ír a pályán sohasem kegyelmezett Vieirának, utólag azonban elismerte, milyen hatással volt rá az Arsenal kapitánya.

„Az összes játékos közül, aki ellen valaha játszottam, ő volt képes arra ösztönözni, hogy én is jobb legyek. Az Arsenal volt az a csapat, amelyik valóban kihívást jelentett nekünk akkoriban, sőt, egy rövid ideig jobb is volt nálunk. Legjobb napjain, amikor erős személyiségével irányította a csapatát, egyszerűen legyőzhetetlen volt.”

Vieira nagy sztár lett, vezér a pályán kívül és azon belül egyaránt. Nem véletlen, hogy az évek során több európai élcsapat is el akarta vinni, ő azonban hűen kitartott szeretett klubja mellett. Nem tudta elhagyni az Arsenalt. 2005 nyarán aztán fordult a kocka, az észak-londoniak elfogadták a Juventus ajánlatát, pedig az olaszok feleannyit kínáltak, mint például korábban a Real Madrid. A háttérben azt is szerepet játszhatott, hogy a londoni klubnak szüksége volt a pénzre az új stadion építése miatt, ám emellett volt más is.

„Kilenc évet töltöttem el az Arsenalnál, beléptem a harmincasok klubjába, és ekkor már idősebbnek számítanak a játékosok. Érzed azon, hogy az edző nem bízik úgy benned, mint korábban, de ez hozzátartozik a labdarúgáshoz. Nehéz volt, de elfogadtam, hogy egy bizonyos Cesc Fabregasnak nevezett fiatal éppen akkor került fel az akadémiáról, és nagyon is jól játszott. Megéreztem, hogy véget ért az én időm az Arsenalnál. Kicsit sértette a büszkeségemet, de el kellett fogadnom, és meg kellett hoznom a nehéz döntést.”

Utolsó mérkőzése a Manchester United elleni FA-kupa-döntő volt, amelyet az Arsenal Thierry Henry, Robert Pires és Sol Campbell nélkül volt kénytelen megvívni. Ne szépítsük, a csapat kibekkelte a finálét, a tizenegyespárbajban pedig Paul Scholes hibázott, így Vieira trófeával búcsúzott szeretett klubjától. Az ötödik tizenegyest éppen a francia értékesítette, így az utolsó lövésével hozzásegítette a kupagyőzelemhez csapatát.

A TIZENEGYESPÁRBAJ (VIEIRA TIZENEGYESE 6:07-TŐL)

Patrick Vieira valami olyasmit hozott az Arsenalba és az angol (valamint a nemzetközi) labdarúgásba, ami alapjaiban megváltoztatta a posztjáról alkotott elképzelést, annak követelményeit. Kőkemény védekezése, a játék olvasása, pontos és váratlan passzai, fontos góljai és vezéregyénisége mind hozzájárultak ahhoz, hogy kimerítse a komplex középpályás fogalmát. Talán nem véletlen, hogy az Arsenalnak sohasem sikerült teljesen betöltenie a távozásával keletkezett űrt.

Valószínűleg ez nem is lehetséges...

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.