Dögunalom a láthatáron? Sötét erdőbe sétál a Premier League

EGYRE NAGYOBB A SZAKADÉK A TOP 6 ÉS A TÖBBIEK KÖZÖTT

A Tottenham–West Ham United mérkőzés (január 4.) első félidejében járunk, amikor egy hosszan előrebikázott labdát Jan Vertonghen szelídít meg a saját térfelén, a vendégek robbanékony csatára, Javier Hernández pedig elindítja a letámadást. A Spurs belga bekkje a balján helyezkedő Ben Davieshez passzol, Chicharito ekkor felé veszi az irányt. A walesi balhátvéd egy pillanatra sem rezel be az irányába loholó mexikóitól, elegánsan visszabelsőzi a labdát a belgának, aki egyből forgatja a túloldalra Serge Aurier-nek. Chicharito felnéz, a legközelebbi társ tőle jó 30 méterre helyezkedik, ami kedvét szegi a fel-alá futkosástól, feladja az egyszemélyes labdaszerzési akciót.

Ilyen és ehhez hasonló jelenetek sokaságát tudnánk felidézni a találkozóról, de nem csak erről. Amikor a tabella első hat helyezettje, a nagyágyúk – a két manchesteri klub, a Chelsea, a Liverpool, a Tottenham és az Arsenal – találkoznak egy őket követő együttessel (az egymás elleni meccseik más kategóriába tartoznak persze), szinte mindig ez a helyzet. A West Hamnek sem volt sok lehetősége: a nemrégiben kinevezett David Moyes a José Mourinhótól ellesett „parkold le a buszt” stratégiával (és öt védővel) küldte pályára csapatát a Wembleyben, és sikerrel járt: egy ponttal (1–1) térhettek haza.

A Manchester City idegenben győzte le a Newcastle Unitedet úgy, hogy a hazaiak csak nyomozták a labdát szinte az egész mérkőzésen – igaz, Pep Guardiolának amúgy is ez a „taktikai alaptanterve”, a listavezető ebben a szezonban egyébként is más kategóriát képvisel. A vendégek technikai tudása briliáns volt, a hazai szurkolók pedig kínjukban éljenezni kezdtek, ha Newcastle-játékos labdához ért. Jamie Carragher, a Sky Sports szakértője csak annyit mondott: „ez egy vicc". Gary Neville azt írta a meccs után, hogy ez elfogadhatatlan, „a Newcastle nem is akart futballozni". A manchesteriek a az első félidőben 83 százalékban (!) birtokolták a labdát, végül nem döntötték meg saját PL-csúcsukat (a QPR elleni összecsapáson 82.8 százalék), és Rafa Benítez taktikája is kis híján működött, hiszen a Newcastle-nek még esélye is volt az egyenlítésre, és csak 1–0-ra kapott ki.

De említhetnénk az Everton Manchester United elleni hazai bajnokiját, amelyen a házigazdák kaput eltaláló lövés nélkül maradtak alul 2–0-ra. A liverpooli kékeknél nemrég kinevezett Sam Allardyce a mérkőzés után elismerte: „kicsi a mozgásterünk, ha kihúzzuk kapott gól nélkül, akkor van esélyünk”. Vagy a Stoke Cityt, amely drasztikusan felforgatott gárdával állt ki a Chelsea ellen, mivel a két nappal későbbi, Newcastle elleni meccsre tartogatta az energiáit. Mark Hughes bele is bukott a nagy taktikázásba, csapata mindkét találkozót elveszítette, ő pedig az állását.

Persze félrevezető lenne azt írni, hogy ez a jelenség új keletű, mert nem az.

Az 1960–70-es években, amikor a Liverpool az angol futball legmeghatározóbb klubjának számított (és még nem terjedtek el a színes televíziók), az Anfielden a legenda szerint szájhagyomány útján terjedt az alábbi vicc: „Csak hogy tudják azok is, akik fekete-fehérben nézik a meccset, az a csapat a Liverpool, amelyiknél a labda van”. De a Stoke Ciy imént említett húzására is volt már példa: 2009-ben Mick McCarthy, a Wolverhampton akkori menedzsere tíz helyen (!) változtatott együttesén a Manchester United elleni idegenbeli bajnokira.

MINDENBEN JOBBAK

A top 6 és az őket követők közti egyre növekvő szakadékot a számok nyelvén is leírhatjuk. Elég csak rápillantani a tabellára: a Manchester City már-már behozhatatlan (matematikailag persze még nem) előnyben tekintget vissza a mögötte a dobogóért kardozókra, azaz a három ponton belül lévő MU-ra, a címvédő Chelsea-re és a Liverpoolra. Az Arsenal mögött hetedik Burnley pedig még a kanyarban sincs: hátránya 28 pont az éllovashoz képest. Összehasonlításképp: 25 évvel ezelőtt a Norwich City ugyanúgy állt 22 forduló után, mint most a Tottenham (12 győzelem, 5 döntetlen és 5 vereség). Akkor a Norwich élen állt a tabellán, míg jelenleg a Tottenham hátránya 21 pont a listavezető City mögött…

A 2003 és 2006 közötti három szezonban az Opta – amely ekkor kezdte el mérni a Premier League-et – adatai szerint mindössze három olyan meccs volt, amelyen az egyik csapat legalább 70 százalékban birtokolta a labdát. A jelenlegi idényben az első 22 fordulóban már 37 ilyen összecsapás volt, és hol van még a vége…

A labdabirtoklási fölény magával hozza azt, hogy ezek a gárdák jóval többet passzolnak, és néha az is megesik, hogy a kiscsapatok legtöbbet (sikeresen) passzoló játékosa a kapus. Az alábbi grafikonon az átadások számát szemléltetjük: a listavezető Manchester City több mint kétszer annyit passzolt, mint a top hatot szorosan követő Burnley. A sikerességben is nagy az eltérés: míg a top hat tagjai rendre 82 százalék fölötti hatékonysággal adogatnak, addig a példánál maradva a Burnley csak 70 százalékkal.

Az Opta statisztikái között nagyítóval kell keresni olyanokat, ahol a legjobbak között nem a Manchester City, a Manchester United, a Chelsea, a Liverpool, a Tottenham és az Arsenal van. És még azzal sem biztos, hogy találunk…

DE MIÉRT IS VAN MINDEZ?

Nem untatjuk önöket tovább a számokkal, inkább nézzük meg, miért is alakulnak így a dolgok. Az egyenlet többismeretlenes, hogy a matematikánál maradjunk, mi pedig megpróbáljuk felfedni azokat.

Egyrészt azért, mert könnyebb labdabirtoklási fölényt kialakítani a lesszabály liberalizációja miatt. A csapatoknak nehezebb dolguk van, ha fel akarják tolni a védelmüket, hiszen akkor növekszik a bejátszható terület. Ha viszont nem teszik, a középpálya kevésbé zsúfolt.

A játékvezetők sokkal hajlamosabbak lapokat osztani (a játékos védelme az első elvén), így jóval nehezebb kivonni a játékból a kreatív futballistákat, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Ennek is köszönhető, hogy egy olyan éra köszöntött be, amelyben David Silva, Xavi vagy Luka Modric ragyoghat(ott).

A financiális különbségek is kicsúcsosodnak.

A hat nagycsapat pénzügyi hatalmának köszönhetően jobb játékosokat tud elcsábítani busás fizetésért, nem beszélve az egekbe szökő átigazolási díjakról. A nyáron a Premier League klubjai a Transfermarkt adatai szerint összesen rekordot jelentő 1.5 milliárd fontot költöttek, de ennek a felét (csaknem 760 millió fontot) a top hat klub fordította erősítésre. A szerényebb kerettel rendelkező kis- és középcsapatok számára nem maradt más lehetőség, mint a radikális védekezés. A meccsek olyanokká válnak, mint egy hétköznapi edzés: az egyik csapat csak támad, a másik csak védekezik.

A Premier League – a nézők és a globálisan folytatott szenzációs marketing mellett – attól vált a világ legjobb bajnokságává, hogy egy-egy kisebb egylet bármikor okozhatott meglepetést, és boríthatta a papírformát. Régebben is voltak kiemelkedő csapatok, de szezononként általában csak egy-kettő. Most viszont hat is van, így könnyen előfordulhat, hogy egy-egy PL-fordulóban hat unalomba fulladó meccset is láthatunk a tízből.

Ez pedig veszélyezteti azt a bizonytalanságot, ami a Premier League eddigi aduásza volt.