Ha karácsony, akkor futball! - ünnepi sztorik a ködös Albionból

Busz nélkül nincsen meccs

Rögtön az elején szögezzük le: bár egy időben jelentős hagyományai voltak, manapság már Angliában sem rendeznek mérkőzéseket december 24-én vagy 25-én, csak 26-án. Pedig még a háború után is olyan nagy volt a futballőrület, hogy az felülírt mindent, így ha 25.-re esett a játéknap, akkor játszottak, és punktum. 1957-ben például még összesen 38 ligameccset rendeztek aznap a profiknak a szigetországban. Az ezt követő években aztán lépésről lépésre csökkent a karácsonyi mérkőzésszám, aminek a játékosok és a drukkerek óhaja mellett egy kézzelfogható oka volt: a tömegközlekedést ezekre a napokra számottevően lecsökkentették a Csatornán túl is. Az utolsó angliai bajnokira december 25-én így 1965-ben került sor a Bloomfield Roadon, a Blackpool pályáján. A hazaiak „karácsonyi ajándéka” 4:2-es vereség volt a 20 851 szurkolónak. Skóciában viszont még 1971-ben is teljes fordulót játszottak karácsony napján.

Feleségtüntetés vs. hagyomány

No de az angol meglehetősen hagyományőrző nép, így gondolhatjuk, hogy nem csendesedett el csak úgy egyszerűen a december 25-i „megyünk meccsre!” népszokás. 1983-ban például az akkor harmadosztályú Brentford vezetősége látta úgy, hogy tűrhetetlen a tradíciók semmibe vétele, és csak azért is 25-én akarták rendezni a soros találkozójukat. Érezhették, hogy némi kompromisszumra szükség lesz, hiszen nem estére, hanem délelőtt 11-re írták ki – ahogy a klub szóvivője indokolta: „Ezzel szeretnénk feléleszteni a nagy hagyományt, miszerint karácsony napján a férjek meccsre jönnek, a feleségek pedig sütik otthon a pulykát.”

Arra azonban bizonyára nem számítottak, hogy az asszonyok is meccset akarnak nézni – mi más indokolhatná, hogy a találkozót szurkolói tüntetés miatt végül előrehozták egy nappal!? Tehát amint bezártak az utolsó boltok, és mindenki beszerezte az utolsó ajándékot is, 6689-en gyűltek össze, hogy megtekintsék a Wimbledon 4–3-as sikerével végződő összecsapást. Megérte amúgy az időpont-változtatás, hiszen a nézőszám abban a szezonban ekkor volt a második legmagasabb a Brentfordnál, valami miatt azonban a következő szezonban már nem próbálkoztak a december 25-i pályára lépéssel...

Karácsonyi ének mellé szivarfüst és flaska

De hogy is nézett ki valójában egy december 25-i összecsapás? Így emlékezett vissza az 1948-as, Bolton Wanderers elleni hazai összecsapásra egy Sheffield United-drukker, aki először kilencévesen tartott édesapjával egy bajnokira. „A meccs reggel kezdődött, és mivel a villamosok nem jártak, apámmal már korán elindultunk, hogy végigmenjünk a Millhousestól a Bramall Lane-ig [Sheffield egy külső kerületétől a United stadionjáig – a szerk.]. Odabent rögtön kiderült, hogy nem egy szokványos alkalomról van szó, az atmoszféra egészen különleges volt, különösen egy kilencéves számára. A zenekar karácsonyi énekeket játszott, miközben több drukker a karácsonyi ajándékaival büszkélkedett. Bizonyítékul előkerültek az új sálak és kesztyűk, miközben szivarfüst aromája lógott a levegőben mindenhol. A baráti társaságok fém flaskákat adtak át egymásnak, és a kortyok után nagyot fújtattak a levegőbe.”

Az érsek úrnál márpedig nincs meccs!

Az Arsenal 1913-ban költözött a Highburybe, ám bő egy évtizeden át nem játszhatott hazai pályán karácsonykor vagy nagypénteken, tudniillik a stadion 1925-ig egy vallási főiskola tulajdonában volt. Az „ágyúsok” végül 12 évvel az odaköltözésüket követően játszhatták le az első ünnepi meccsüket (a Notts County ellen), miután 64 ezer fontért megvásárolták a pályát. A tulajdonosváltást rögzítő dokumentumot a másik oldal részéről személyesen Canterbury érseke írta alá.

„Öten jöttünk! Adtok embert?”

A háborús időkben kicsit lazábban kezelték a szabályokat, a játék önmaga miatt volt fontos, így nem igazán foglalkoztak olyan fogalmakkal, mint játékengedély vagy jogosult játék. Így fordulhatott elő például az, hogy 1940 karácsony napján – addigra már néhány hete elcsitultak a német légitámadások – a nevesebb játékosok közül többen is pályára léptek kétszer, két különböző csapat mezében néhány óra leforgása alatt. A gólgyáros Len Shackleton például a Bradford Park Avenue (itt játszott „rendesen”) délelőtti meccse után délután már a város másik csapata, a City szerelését öltötte magára. Eközben Tommy Lawton előbb még evertonosnak mondhatta magát (a Liverpool ellen), majd néhány órával később már a Tranmere Roverst erősítette. De jól jellemzi a viszonyokat a Norwich City és a Brighton & Hove Albion találkozója is: utóbbi gárda öt játékossal érkezett a mérkőzésre, ám feltöltötték a csapatot néhány Norwich-tartalékkal és -szurkolóval, hiszen a találkozó természetesen nem maradhatott el. A Norwich nem meglepő módon nyert – 18:0-ra.

Karácsonykor jött a gólszüret

Karácsonyi statisztikai különkiadás. A legtöbb gól, ami az élvonalban egy meccsnapra esett, 1963 karácsony másnapja: 10 találkozón 66 találat – ezt azóta is emlegetik Angliában. A forduló gólátlagát kicsit megdobta a Fulham 10:1-es győzelme az Ipswich ellen, de a West Ham–Blackburn összecsapáson (2:8) sem lehetett panasz a találatok számára, akárcsak a West Bromwich–Tottenham ütközeten (4:4). Ehhez képest a Burnley és a Liverpool 6:1-es sikere a Manchester United, illetve a Stoke City felett szinte már-már visszafogottnak mondható.

A kihagyott büntető miatt elmaradt a mestertízes

Nem akármilyen futballélménnyel ajándékozta meg a nézőket a harmadosztályú Oldham Athletic és a Tranmere Rovers az 1935-ös ünnepek alatt. Karácsony napján az Oldham 4:1-re nyert, másnap pedig – a nem ritka gyakorlatnak megfelelően – rögtön következett ugyanez a párharc, csak fordított párosításban. Az a meccs emlékezetes eredményt, 13:4-es(!) Tranmere-diadalt hozott, az összesen 17 gól máig rekord a profi ligarendszerben. A találkozón Robert „Nyuszi” Bell szintén rekordot ért el azzal, hogy kilenc gólt szerzett. Ez a csúcs azonban csak néhány hónapot élt meg Joe Payne (Luton Town) Bristol Roversnek vágott mestertízese miatt – Bell bizonyára akkor sajnálta csak igazán az Oldham ellen kihagyott büntetőjét…

Góljainkat szerezte: az ellenfél

A karácsony a szeretet és a béke ünnepe, meg az ajándékozásé – gondolhatták 1954-ben a Rochdale játékosai, majd a Carlisle United elleni karácsonyi meccsen közülük hárman is – Danny Murphy, Kenny Boyle és George Underwood – betaláltak a saját kapujukba. A másik iránnyal 5:4-re nyertek volna, így 2:7 lett.

A védő, akinek kétszer volt karácsony

Hallottak már olyan játékosról, aki egy mérkőzésen mindkét csapatban pályára lépett? Na jó, de nem egy „mindenkivel gólt rúgatunk” gálameccsen, hanem tétmérkőzésen! Pedig létezik ilyen, s némi köze van az ünnepi időszakhoz is. 1932 karácsonyának másnapján a másodosztályú Port Vale a Charlton Atheticet látta vendégül. A hazaiaknak – soraikban bizonyos Jimmy Oakesszal – minden klappolt, vezettek a szünetben, és úgy látszott, megnyerik az összecsapást. Pontosabban ha valóban látszott volna valami, akkor tényleg így történik, ám 4:1-es vezetésüknél elképesztő köd ereszkedett le a pályára, és 63 perc után a találkozó elhalasztása mellett döntöttek. Az áprilisban megismételt mérkőzésen viszont a Charlton – a soraikban bizonyos Jimmy Oakesszal – 2:1-re nyert. A balhátvédet a karácsonyi randevú után nem sokkal eladta a Port Vale, így feltehetően ő az egyetlen, aki ugyanabban a párosításban két csapat színeiben lépett pályára ugyanazon szezonban. A civilben galambtenyésztő Oakes amúgy szép emlékeket őrizhet a karácsonyokról: az 1929-es Boxing Dayen szerzett gólját a helyszínen lévők évekig mesélték, miután a védő a szél segítségét kihasználva a saját térfeléről talált be a Stockport United ellen.

Talán nyertünk…

A Fulham 1963-ban kétszer találkozott az Ipswich Townnal a karácsonyi időszakban. A második mérkőzést december 28-án rendezték, két nappal az első után, az ünnepek miatt viszont az Ipswich programfüzetét már több nappal korábban kinyomták, a szerkesztő alábbi kedvcsinálójával: „Csak remélni tudom, hogy az Ipswich megőrizte jó formáját a Fulham ellen a Craven Cottage-on. Attól tartok, hogy e sorokat túl sokkal a meccs lefújása előtt kell leírnom, szóval csak izgulhatok érte, hogy nem teljesen hibás a gondolat.” De. Egy picit az volt. Ha olvasóink négy bekezdéssel feljebb figyeltek, akkor már tudhatják: a Fulham 10:1-re nyert azon a karácsonyi meccsen. Amúgy az volt az utolsó eset, hogy egy élvonalbeli csapat két számjegyű gólt szerzett egy fellépésen. Viszont a programfüzetet azóta is gondosan őrzik az Ipswich klubmúzeumában.

Az aktuális ellenfél: a Hartlepool! Vagy a Hull City!?

Olyan is ritkán van, hogy egy programfüzet egy meccsre két ellenfelet harangoz be, pontos időpont nélkül. De a szigetországban ilyen is történt, és természetesen a karácsony tehet róla. 1981-ben annyira sűrű volt az év végi program és annyira korai a nyomdai határidő, hogy a Chelsea januári FA-kupa-meccse előtt ezt lehetett olvasni a klubmagazin címlapján: FA-kupa, harmadik forduló, Hartlepool United vagy Hull City, január. Végül a Hull City érkezett.

„Kijelentjük, hogy sosem nyertünk BEK-et!”

Maradva a nyomdai vonalon: szép gesztus, amikor egy klub a szurkolóinak karácsonyi ajándék gyanánt naptárt készít és osztogat. Az már kicsit kellemetlenebb a rajongóknak, amikor a klub dicsőséglistája oldalán nem éppen helytálló az eredménysor. Az pedig már kisebb sokkal érhet fel számukra, mikor rájönnek: valójában az a fő városi rivális trófeáit sorolja fel. A Birmingham City szurkolói 2007-ben ezt voltak kénytelenek átélni, no meg azt, hogy a klub a sűrű elnézés- és bocsánatkérések közepette kinyilatkoztatja: „Továbbá szeretnénk világossá tenni, hogy a Birmingham City soha nem nyerte meg a BEK-et!” Nincs is ennél jobb érzés a bő száz év alatt addig egy, azaz egy darab Ligakupát meg néhány alsóbb osztályú bajnoki címet nyerő csapat szurkolóinak. A legjobban persze az Aston Villa szurkolói röhögtek.

Nem ér az eredmény, nem jött meg a posta

Olykor a posta is megpróbálja befolyásolni a bajnokságot, de hiába. Az 1972-es Boxing Day nagy nap volt Jim Brown számára, hiszen akkor debütált a Chesterfieldben, és az örömöt fokozta, hogy csapata 1–0-ra nyert. Annál inkább szomorú lehetett néhány nappal később, amikor kiderült, hogy bár klubja már december 22-én aláírta az Albion Roversszel a váltásról szóló papírokat, azok még a végső határidőig, december 28-ig sem érkeztek meg a szövetséghez a posta karácsonyi leterheltsége miatt. Brown jogosulatlan játéka miatt így a meccset újra kellett játszani, ám a kapus másodjára is remekelt, a Chesterfield pedig újra nyert 1–0-ra.

Mintha beragadt volna az eredményjelző

Mi az esély rá, hogy 6:4-re nyer egy csapat? Mi az esély rá, hogy az ellenfele épp 6:4-gyel vág vissza? Mi az esély rá, hogy mindez egy napra rá történik? Két eredmény az 1960–1961-es bajnokságból: december 26. – Charlton Athletic–Plymouth 6:4; december 27. – Plymouth–Charlton Athletic 6:4.

Piros lap a fa alá

Vajon mit gondolt Ambrose Brown, a harmadosztályú Wrexham játékosa, amikor 1936 karácsonyának másnapján 190 kilométernyi, többórás utazást követően 20 másodpercet követően kiállították a Hull City otthonában?

„Hé, öreg, 15 perce lefújták!”

Ennél is érdekesebb, hogy mire gondolhatott 1937 karácsonyának meccsén a Charlton Athletic kapuslegendája, Sam Bartram, amikor a nagy koncentrálásban egyszer csak rászólt egy rendőr, hogy mi a frászt posztol még a gólvonal előtt 15 perccel a találkozó lefújása után?? Mert aligha azon morfondírozott, hogy lehet, hogy a nagy köd miatt a társai a másik térfélen megegyeztek a Chelsea játékosaival, hogy félbeszakítják a mérkőzést, elhalasztják, és erről egyszerűen elfelejtenek neki szólni...

„Innét már úgysem nyerünk!”

Mit érezhetett 2009 karácsonyának másnapján az a tudósítások szerint mintegy kétezer Peterborough United-szurkoló, aki a Cardiff City elleni hazai találkozó szünetében, 0–4-es állásnál hazaindult, és mikor otthon bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy a találkozót a 92. percben született egyenlítő gól után 4–4-nél fújja le a játékvezető? Talán azt a nem kevés Hull City-fant kellene megkérdezni, akik 1970-ben, az évnek ugyanazon napján nyolc perccel a Sheffield Wednesday elleni találkozó lefújása előtt, 1:4-es állásnál elindultak az autójukhoz, és mire visszaértek a stadionba, lemaradtak három hazai gólról, és legfeljebb azt láthatták, hogy a csapatuk lő még egy kapufát. S ők egyébként még mindig nem hasonlíthatók össze azokkal a Charlton-szurkolókkal, akik 1957. december 21-én, együttesük Huddersfield elleni meccsén a félidőben úgy döntöttek, beszerzik még az utolsó karácsonyi ajándékokat az 1:5-re álló találkozó nézése helyett, így lemaradtak az azóta is „karácsonyi csodaként” emlegetett 7:6-os találkozóról, amelyet máig minden idők legnagyobb fordításai között emlegethetünk.