Inkább krikettjátékos vagy futballkapus lett volna a világ leggyorsabb embere

Trelawny egy parókia Jamaicában, amelynek létezéséről a nagyvilág egyáltalán nem tudott az ezredfordulóig, s a közép-amerikai ország lakói is csak annyit, hogy ott termesztik az egyik legjobb jamgyökeret a szigeten. Hallhattak esetleg arról is, hogy sokáig ott élt a világ legidősebb embere, a 117 éves korában elhunyt Violet Brown. Aztán az ezredforduló után az egyházközség elkezdte ontani a világklasszis atlétákat – közülük a leghíresebb Usain St. Leo Bolt.

Wellesley és Jennifer Bolt gyermeke 1986. augusztus 21-én született Jamaica északnyugati részén, az ezerötszáz lakosú Sherwood Contentben, pontosabban nem messze tőle, Coxeathben. A kiírt dátum után másfél héttel jött világra, édesanyja szerint ez volt az egyetlen alkalom, hogy fia lassú volt. Már kétévesen közösségbe került, a nálunk óvodának megfelelő Piedmont Basic Schoolba, majd tovább lépett a Waldensia általános iskolába. Persze már akkor sem a tanulás foglalkoztatta leginkább, hanem a játék, a házuk kapuja előtt rengetegszer krikettezett a barátaival, közöttük öccsével, Sadikivel. Boltnak egyébként három féltestvére van, öccsén kívül egy nővére, Christine és egy húga, Sherine, a lányok azonban nem voltak tagjai a „bandának”.

„Banánfából ágakat vágtunk a kapunak, és aki a szomszédos tehénistállóba ütötte át a labdát, az kiesett. Rengeteg labdánk veszett el így – írta Bolt 9.58 című önéletrajzi könyvében. – Gyerekkoromban jól ment a futás, a krikett és a futball is, utóbbiban egyébként kapus szerettem lenni, ezért mindig úgy mentem haza, hogy tele voltam horzsolásokkal a vetődések miatt.”

Usain gyerekként nagy csínytevőnek számított, számtalanszor megbüntették, amiért apja is gyakran megkergette – így a gyorsaságára szülei is korán felfigyeltek. A legjobb barátja NJ, azaz Nugent Walker volt, Boltot meg VJ-nek becézték, bár a mai napig fogalma sincs róla, miért ezt a nevet kapta. De Jamaicában hagyomány, hogy a szülők becenevet adnak a gyerekeiknek. Egy szó, mint száz, NJ és VJ nem volt mintadiák.

„A tesitanárunk a Waldensiában matekot is tanított, és egyszer feladta nekünk a szorzótáblát, amíg elugrott valahová – emlékezett vissza Bolt. – Mi persze egyből elkezdtünk focizni az osztályteremben, ahogy kitette a lábát, de egyszer csak újra feltűnt a semmiből, elkapta NJ-t, adott neki két pofont, és kipenderítette az osztályból. Azt hittem, én következem NJ után, és olyan gyorsan futottam kifelé, hogy szerintem közel lehettem a 9.58-hoz.”

Idő kellett ahhoz, hogy a versenypályán is kimagasló eredményeket érjen el. A suli mellett volt egy nagyjából kétszázötven méteres atlétikai pálya, amelynek nyolcvan méter hosszú volt az egyenes szakasza, s lejtett a vége, így alig volt idő és hely megállni a kanyar előtt. Amikor a kilencéves Usain Bolt először ment fel a pályára, rögtön hatalmasat esett a rövid kanyarban, és vigasztalhatatlanul sírt. Később már nem esett el, de akadt egy Ricardo nevű srác, aki mindig gyorsabb volt nála. Egyik nap edzője, Devere Nugent félrehívta, és azt az „üzletet” ajánlotta neki, hogy meghívja ebédre, ha legyőzi Ricardót. Usain már akkor is szerette a hasát, így az ajánlat óriási ösztönzést jelentett, és le is győzte élete első riválisát. Ekkor érezte először, milyen legyőzni egy nagy ellenfelet, és attól a naptól kezdve az lett a mottója, hogy „ha egyszer legyőztelek, sohasem fogsz újra legyőzni engem”.

Ricardo már soha nem is győzte le. Boltot bevették az iskolai atlétacsapatba, amelyben újabb akadályok kerültek elé, hiszen a megyében gyorsnak számított, országos szinten viszont nem annyira, a korosztályos bajnokságon simán meg is verték 100 és 150 méteren. Ugyanakkor azt maga Bolt is elismerte, hogy ez akkoriban nemigen zavarta, ő ugyanis csak azért futott, mert szeretett futni. Ahhoz azonban elég gyors volt, hogy ösztöndíjjal felvegyék az angol baptista misszionáriusról elnevezett William Knibb középiskolába, amely az egyik legjobbnak számított Trelawny megyében. Ott viszont már megcsapta a tehetséges srácot a magasabb szintű sportolás szele, mert már elvárták tőle a jobb eredményeket.

Túlságosan is laza hozzáállása sokáig nem változott, első középiskolás évében rengeteg edzést hagyott ki, helyette inkább elment a haverjaival a játékterembe, és videojátékokra költötte el a zsebpénzét. Óránként egy jamaicai dollár volt a tarifa, és addig játszott, amíg el nem fogyott a pénze. Amikor hazament, gyanútlan szülei rendre megkérdezték, milyen volt az edzés, ő meg azt hazudta, hogy nagyon jó, és ennyiben maradtak. Akkor fordult a kocka, amikor édesanyja egyik unokatestvére fülön csípte, és beárulta őt az apjának, aki leült beszélni a gyerekkel az edzők társaságában. Figyelmeztette a fiút, hogy a sport miatt vették fel az iskolába, és ha nem akarja csinálni, semmi gond, de elveszik az ösztöndíját, és kereshet másik iskolát.

„Tudtam, apám megölne, ha ezek után sem végezném rendesen az edzéseket. A videojátékokról ugyan nem mondtam le, de attól kezdve az atlétikai edzés lett az első” – emlékezett vissza Bolt. Szülei a „jó zsaru, rossz zsaru” felállásban ösztönözték: mélyen vallásos édesanyja volt a „jó”, szigorú, a szabályok betartásához ragaszkodó édesapja a „rossz”, aki reggelente fél hatkor keltette fel a fiát, holott az iskola csak nyolckor kezdődött. Volt azonban, amiben nagyon is egyformán cselekedtek, mégpedig az, hogy ott szurkoltak Usain minden versenyén. Fiuk életében fontos szerepet játszott Lilly nénikéje és anyai nagyanyja is, nekik is köszönhető, hogy eredményei az egyre tudatosabban végzett edzések miatt ugrásszerűen javultak, és lassan tényleg alig maradt ellenfele az országban.

Mivel már az iskolában is pontosan tudták, mekkora tehetség van a kezükben, mindentől óvták, nem engedték sem futballozni, sem krikettezni, sőt egyszer még a hagyományos iskolai sportnapot is eltörölték miatta, nehogy el tudjon indulni rajta. Óvták, mint a hímes tojást, egyik tanára például amint meglátta, hogy mezítláb sétál, rákiáltott, hogy azonnal vegyen fel cipőt, mert védenie kell a lábát. Edzői, Pablo McNeil és Dwayne Jarrett szándékosan nem hajtották túl a középiskolában, mert bár csalódással töltötte el őket, hogy még mindig nem látják az elkötelezettséget tanítványukon, azt sem akarták, hogy korán kiégjen, hiszen az eredményeket így is szállította.

Bolt tizenöt évesen, 2001-ben szerezte meg első érmét a jamaicai középiskolai bajnokságon, második lett 200 méteren. Ugyanabban az évben a Karib-térség versenyén második lett 200 és 400 méteren. Sőt, ehhez az esztendőhöz köthető első nemzetközi versenye is: a Magyarországon rendezett 2001-es ifjúsági világbajnokágon nem jutott döntőbe, de 200 méteren 21.73 másodperces egyéni csúcsot állított fel – és sohasem felejti el megemlíteni, hogy Debrecenben kóstolta meg életében először a szénsavas vizet.

Viselkedése azonban továbbra is komolytalan volt. Az egyik válogatóverseny döntője előtt például viccből elbújt egy kisteherautóban, de a csínynek következményei lettek, a rendőrség őrizetbe vette, és a helyi lakosok is felháborodtak, az edzőjét hibáztatva. Hozzáállása a következő évben változott meg: miután 2002-ben megnyerte a junior-világbajnokságot 200 méteren Kingstonban, végre ő maga is ráébredt, hogy tényleg van tehetsége a rövidtávfutáshoz.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 16-i lapszámában jelent meg. A következő részben: Felnőtt a felnőttekhez)