Magyar edző az ultratávfutás Sir Alex Fergusonja

– Olipapa, coacholi, Mister Pulzus, de a legmeghökkentőbb titulust attól a futótól hallottam, aki azt mondta, hogy Lőrincz Olivér az ultratávok Sir Alex Fergusonja. Beceneveket csak a legnagyobb edzők kapnak. Önnek mit jelent a megkülönböztető tisztelet?
– Nem akarok „púderezni”: örülök ennek. Aki az ultrafutás világát ismeri, tudja, hogy milyen szintről induló versenyzőkkel értem el eredményeket, úgyhogy ebben a becézgetésben van valami igazság, de… Minden dicsérettől függetlenül a profi atlétikában ismeretlen pali vagyok. Klasszikus értelemben ugyebár hosszú távú futásnak számít a három-, az öt-, a tízezer méter és a maratoni táv, de én nem az olimpiai versenyszámokban, hanem a mostohagyereknek számító száz kilométeres, egyben huszonnégy óra feletti, azaz az ultratávú versenyfelkészítésben vagyok nagyon jó. A hobbifutók, a „mindenevő” sportfanok a Spartathlon, így nyilván Lubics Szilvia nagy győzelmei, az Egyesült Államokban élő, amerikai színekben versenyző Nagy Katalin elsőségei, vagy a háromszoros Ultrabalaton-győztes Maráz Zsuzsa, illetve a huszonnégy órás viadalokon remeklő Rudolf Tamás révén ismernek, de hogy teljesen őszinte legyek, a magyar atlétika az edzői munkámról nem vesz tudomást... Az ultrázás nem futás – szól az ítélet. Miután nem olimpiai sportág, kívül esik a rivaldán, negyvenkét kilométernél és százkilencvenöt méternél megáll az élet. Tisztelet a kivételnek, de az ultrafutást a fiziológiában kevésbé mély tudású szakmabeliek közül is van, aki lenézi, mondván, aki nem tud minimum háromperces ezreket teljesíteni, nem atléta. Na, ilyen alapon Usain Bolt is beszólhatna a maratonistáknak, hogy mit totyognak már olyan lassan…

– Ha már Usain Bolt: hallotta, hogy futballista szeretne lenni?
– Persze. Próbajátékra megy a Borussia Dortmundhoz. Kíváncsi vagyok, mire lehet képes a sebességével. Ám még mielőtt jobban belemélyednénk: fociügyekben, sőt csapatsportokban abszolút nulla vagyok. Édesapám nagy bánatára. Ő Kazincbarcikán testnevelő tanár és labdarúgóedző volt, persze hogy futballistát akart faragni belőlem. Nem sikerült, nem is érdekelt – ja, és szemüveges voltam. Pedig annak idején Barcikán is özönlöttek az emberek a focipályára, ott árultam én is tökmagot, mert kiváló zsebpénz volt, csakhogy mindig az egyéni sportok érdekeltek. Apámtól a tesiszertárból nem a labdát, hanem a szöges futócipőt kunyeráltam ki, hogy abban versenyezhessek a mezei futóversenyen – persze nem mindig engedték, mondván, veszélyes –, míg gyerekfejjel az alpesi sí volt a szerelmem, a nagy álmom.

– Azért az édesapjának abban igaza volt, hogy az alpesi sízés nem nagy perspektíva Magyarországon. Ellenben a foci…
– Apám vevő volt a dilimre, illetve egy mozgékony gyereket érdemes volt lefárasztani, hogy otthon már nyugton legyen. Emlékszem, hogy hó még nem, de valami kis dér már volt a domboldalon, és ő máris kivitt, hogy csúszkáljak. A versenyidényben persze kiütközött, hogy mit tudtak sebességben, technikában azok a srácok, akik már ősszel is az osztrák havon készülhettek, és mit produkáltam én, a barcikai dérlesikló. Szóval, nem volt mit tenni, futottam és bringáztam.

– Maradjunk még a labdarúgásnál: évtizedek óta azért sírunk, hogy a nemzetközi mezőnyhöz képest milyen gyenge a játékosaink alap- állóképessége. A világ leghosszabb, majd' három hónapos téli felkészülése a miénk, ám itt van ön, Európa legjobb ultrafutóedzője: nem tudna csodát tenni erőnlétügyben?
– Nem. Edzéselméleti szempontból az atlétikát a labdarúgással nem lehet összehasonlítani. Szűk három hónap amúgy sem lenne elég sok mindenre – legfeljebb némi továbbképzésre –, évek kellenek ahhoz, hogy egyetlen versenyző mind jobb erőnléti szintre léphessen. Azt persze én is látom, hogy a hátterében egyre izmosabb a magyar foci, ráadásul felbukkantak a kluboknál az edzés- és versenyelemzéshez nélkülözhetetlen laktát- és pulzusmérő eszközök, amelyeket amúgy már én is húsz éve használok, azt viszont nem tudom – mert egyáltalán nem mozgok a labdarúgásunk közelében –, hogy valójában milyen mélységű az az elméleti, szakmai tudás, amely segítene az állóképesség javításában.

– De lehetne javítani? Vagy azoknak az edzőknek van igazuk, akik azt mondják, ha nincsenek meg az utánpótláskorban megszerezhető alapok, akkor ők tehetetlenek?
– Lehetne javítani. Az ösztönös tudástól, a taktikától, labdakezeléstől, lövéstől, védéstől függetlenül a mai foci állóképességi sport is, márpedig az állóképességet hozzáértő módon igenis lehet fejleszteni. Sajnos szó szerint elfutott mellettünk a világ. Lemaradás-, illetve eredménytelenségügyben persze mindig a legnépszerűbb focit szidják – amin nem is kell csodálkozni, mert a teljesítés messze nincs arányban a fizetséggel –, ugyanakkor az atlétika kapcsán ugyanígy felvetődhet a kérdés: vajon miért nincs jó tízezres vagy maratoni futónk? Sarkos válaszom van: azért, mert az edzők többsége lefékezett a hatvanas éveknél. Engem még mindig sokan kiröhögnek a pulzusméréses módszeremért, pedig ez a legmodernebb terület, és világszerte elterjedt. Persze az alkalmazásához utána kell olvasni, rengeteget kell tanulni és tapasztalni. Itthon még mindig jobban hisznek az ösztönös megközelítésben, mint a tudományosban. Sajnos ma már nem elég csak annyit tudni, hogy miért volt klasszis, világcsúcsokat elérő közép- és hosszútávfutó Iharos Sándor és Rózsavölgyi István, vagy mi volt az edzői módszertana az őket felkészítő mesternek, Iglói Mihálynak. E nagy zsenik nevével fémjelzett, sikeres időszakot már jó hatvan éve maga mögött hagyta a magyar atlétika – éppúgy, mint a futballunk Puskás Ferencék dicsőségeit.

– Helyben is vagyunk, bár jókora kerülővel jutottunk el a szakmai munkásságát védjegyessé tévő modern, pulzusalapú edzésmódszerig: mi a titka?
– Most még nem árulnám el. Nagyon nagy titok nincs egyébként. Próbálom naprakészen tartani a tudást, amelyet alkalmazok – ez a legfontosabb. A kilencvenes évek elején a Testnevelési Főiskolán a sísport világában ismert Kovács Tamás tanár úr beszerzett néhány, akkor még kuriózumnak számító pulzusmérős órát, és tudta, hogy hegyikerékpárosként engem érdekel mindaz, ami az edzésmunka kontra pulzusszám témakörével kapcsolatos. Feladatnak adta, hogy az órás mérések segítségével írjak dolgozatot arról, a pulzuszónák tekintetében mi a különbség a terepfutók és -bringások teljesítménye között. Kinyílt számomra egy új világ, mert az órák és az akkor még gyerekcipős szoftverek segítségével feketén-fehéren kiderült, hogy bizonyos pulzustartományokban dolgozva eljuthatunk a jobb és a még jobb teljesítményig. Mára a technika olyan fejletté vált, hogy a sportolás közben észrevétlenül viselhető, műholdakkal is kommunikáló pulzusmérő eszközök adataiból akár a számítógép előtt ülve is tökéletesen megrajzolható a versenyző erőállapota. Tehát ha valaki ért az edzéselmélethez, jártas az élettan, az elemzés tudományában, a kapott adatokból képes felépíteni a valóban hatékony, hosszú távú edzésmunkát, a versenyzői eredményesek lehetnek.

– Az viszont nem titok, hogy nem tinikorú, hanem – bocsánat az illetlenségért – harminc év feletti nőket vezetett el a pulzusadatokra épülő edzéseivel a hatalmas távú versenyek nagy győzelméig. Szinte felfoghatatlan, hogy a fogorvos és háromgyerekes anya, a futást a szintén gyereknevelés mellett elkezdő orvosasszisztens, az agrármérnök hölgy a pulzusadatok által felépített szisztematikus edzések által vált országos hőssé, európai vagy amerikai klasszissá. De miért csak a női versenyzői ilyen sikeresek?
– Visszakanyarodnék még az edzői kihíváshoz, illetve ahhoz, miért bánt, ha nem látom az ultrafutás tiszteletét. A marázi, lubicsi, Nagy Katalin-i pályaív pontosan azt bizonyítja, mi mindenre képes ez a hatalmas tömegeket megmozgató szakág, és miért luxus parlagon heverni hagyni a meglévő szakmai tudást. Olimpikonokat nevelni természetesen a legmagasztosabb edzői feladat, ráadásul több rostán kiválasztott, genetikailag kivételes adottságú, fiatal versenyzőkkel lehet dolgozni, mi több, megvan a financiális háttér is – ellentétben a tömegfutással, amelynek résztvevői önköltséges alapon készülnek, vásárolnak felszerelést és versenyeznek –, vagyis profi vonalon a megfelelő szakmai hozzáértéssel talán nem annyira bonyolult gyors futóvá tenni a sportolót. Ugyanakkor a napi nyolc órában dolgozó, háztartást vezető családanyák – bocsánat, hogy ezt mondom – csupán „darab-darab" futók, mint az utcai versenyeken még milliónyian, s bár az akaratuk, a mentalitásuk átlagon felüli, viszont edzői szempontból a fizikai teljesítésük kibontakoztatása rendkívüli kihívás. Az a nagy szerencse, hogy az állóképesség fejleszthető a legtovább. Sokszor emlegetem az olasz Marco Olmót, aki építőipari munkásként harminc esztendősen kezdett futni, majd ötvennyolc és ötvenkilenc évesen megnyerte Európa legkeményebb terepultraversenyét, az Ultra Trail Mont Blanc-t. Öregedett, de fejlődött az állóképessége. Arra nincs szakmai magyarázatom, miért a női versenyzőim értek el visszhangos sikereket, talán az jelenthet némi pluszt, hogy ők jobban hallgatnak rám, kevésbé önfejűek, nekik az edzésterv szentírás. Amúgy Rudolf Tamás is klasszis ultratávfutó, ám neki az extra hosszú távokon jelentkező gyomorproblémái gondot jelentenek, de idővel ezt is megoldjuk.

– A futás egyre népszerűbb, az emberek így próbálnak kitörni a hétköznapi őrületből, és ahogy egyre nagyobb tömegek vannak a nagyvárosi maratonikon, egyre többen indulnak ultratávokon – meddig maradhat ez a különleges sportág családias?
– Sajnos kicsit már üzleties… Például a kedvencem, az említett UTMB sokezres mezőnyében is akad harminc olyan versenyző, aki már főállásban futó. Az ultraversenyeken is fiatalodik a mezőny – bár életkor kell ahhoz, hogy valaki eljusson a monotóniatűrés egész magas fokáig –, nő a kihívás, csökkennek a részidők, de a célban szerencsére még mindig nem pénzes csekket, hanem babérkoszorút, bronzplasztikát, övcsatot, kis kupát adnak át. Bár így maradna örökké! A több mint kétszáz kilométer lefutása, a célba érés őszintesége, a versenyzés tisztasága az, ami minden versenyzőt naggyá tesz. Az ultrafutást ráadásul csak szívből lehet csinálni.