Pars Krisztián: Alkoholos állapotban kipróbáltam valamit, amit addig soha

– A fegyelmi tárgyaláson a hibáját őszintén elismerte, nem ködösített, és rablómesékkel sem fárasztotta az asztal másik oldalán ülőket. Adós viszont azóta is annak a készítménynek a megnevezésével, ami a vesztét okozta. Ilyen és hasonló esetekben az a kérdés is fel szokott vetődni, hogy már régóta játszott-e a tűzzel, amikor fülön csípték az ellenőrök.
– Fülön csípni a csalókat szokták, akik megpróbálják kijátszani az ellenőrzés egyre profibb rendszerét. Akik képesek úgy a versenyzőtársaik szemébe nézni, mintha ártatlanok és tiszták lennének. Én sohasem próbálkoztam teljesítményfokozó szerekkel, de sajnálni sem tudtam azokat, akik fennakadtak a rostán – mondta a londoni olimpiai bajnok kalapácsvető, Pars Krisztián. – Néha úgy tűnt, hogy rám szálltak és mindenképpen fogást akarnak keresni rajtam az ellenőrök, nekem azonban soha nem vert szaporábban a szívem, ha az edzésen vagy a lakásom ajtajában megjelent egy ellenőr. Egyszer sem nehezítettem meg a dolgukat, miért is tettem volna? A nagy lebukások, a kifagyasztott minták megismételt vizsgálata, az ellenőrzések gyakorisága egyébként is minden józanul gondolkodó sportolót arra figyelmeztet, hogy a hormonakrobatáknak előbb vagy utóbb súlyos árat kell fizetniük.

– Ha nem volt svindler, és most is tiszta a lelkiismerete, akkor még inkább elő kellene hozakodnia azzal, hogy mit is mutatott ki a doppinglabor?
– Nem egy olyan teljesítményfokozó készítményt vagy stimulánst, ami felpumpálja az izmaimat, hogy aztán a szakállas világcsúcs ellen is ostromot indíthassak. Így a fegyelmi tárgyaláson sem kellett arra hivatkoznom, hogy valamit becsempészhettek az italomba. Ezt ugyanis magam tettem meg, ha nem is a szó szoros értelmében. Egy születésnapi bulin követtem el azt a buta hibát, hogy alkoholos állapotban kipróbáltam valamit, amit addig sohasem. Az ital és az a valami gyorsan hatott, és nekem akkor pontosan arra volt szükségem, hogy kiszakadjak a valóságból, és a kellemes bódulatban végre ne a gondjaim foglalkoztassanak.

– Miféle gondjai lehettek egy köztársasági érdemrenddel kitüntetett élsportolónak, akinek egy átlagemberhez képest jobb volt az anyagi helyzete, és akit elvileg csak az a kérdés foglalkoztathatott, hogy ott lehet-e az ötödik olimpiáján, vagy sem?
– Hónapok óta padlón voltam, elkeseredett, feszült és egyre türelmetlenebb, közel a teljes kiboruláshoz. Elegem lett a sérülésekből, a műtétekből, tönkretették az autómat, az üzleti életben sem úgy mentek a dolgaim, ahogy szerettem volna, ráadásul belefutottam egy gubancos ügybe, amit viszont szigorúan magánügynek tekintenék.

– Ezek voltak tehát a kikészülés kizárólagos okai? Nem lehetett szorongása amiatt, hogy Önnek is előszedik egy régen leadott mintáját, és kiderítenek valamit?
– Ilyen kérdés csak azokban merülhet fel, akik nem ismernek, vagy az ellenségeim, és csupán annyit tudnak, hogy Pars Krisztiánt másfél évre eltiltották. Aki nem doppingol, azt nem lehet megbuktatni. Én még a táplálékkiegészítőt istenítő ügynököt is elhajtottam, amikor felfedeztem, hogy pontosan ugyanazt a készítményt és adagot adná nekem, mint a feleannyi idős Halász Bencének. Legalább megkérdezte volna, hogy miket eszek, szaftosakat, vagy zsírszegényeket, naponta hányszor étkezek, magam főzök, vagy éttermekbe járok. Nekem sohasem voltak lidérces álmaim, ha rosszul aludtam, annak egészen más volt az oka.

– Annak a valaminek a fogyasztására mikor és hogyan derült fény?
– Nem sokkal a dél-afrikai téli edzőtáborozásunk után, amely olyan jól sikerült, hogy már az járt a fejemben, vajon milyen eredménnyel lehet dobogós helyezést elcsípni a berlini Európa-bajnokságon. Kimentem a szombathelyi pályára, gondoltam, edzek egy jót rövid kalapáccsal, nem azért mentem, hogy a felmérő versenyen elinduljak. Azonnal észrevettem, hogy ott vannak a pályán a doppingellenőrök, akik nem engem kerestek, de ha már házhoz jöttem nekik, tőlem is mintát kértek. Tettem, amit kértek, és egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy az a bizonyos kedvcsináló, amit kipróbáltam a buliban, az bizony a vesztemet okozhatja.

– Pedig pontosan így történt. Amikor felröppent a híre annak, hogy eltiltották, az egyik bulvárlap még azt is tudni vélte, hogy kokainnal igyekezett feldobni magát. A fülest állítólag egy volt atlétától kapták, aki a költséges játékszenvedélyéről is említést tett...
– Írni, mondani mindent lehet, elég az állításhoz annyit hozzátenni, hogy az a hír járja, vagy a magát megnevezni nem kívánó informátorunk értesülése szerint, és ehhez hasonlókat. Kis hazánkban a rosszmájúság olykor nem ismer határokat. Csak ártanék magamnak, ha cáfolatokba kezdenék vagy mások lejáratásába.

– Ha társaságban iszogatott, mi több, ittas volt és úgy vett be valamit, akkor az eset aligha maradhatott titokban. Hányan voltak?
– Talán nyolcan, nem többen. Ha most az a kérdés következik, hogy a nyolcból minimum egynek eljárhatott-e a szája, állítom, hogy egynek sem. Haverokkal, a legjobb barátaimmal poharazgattam, akik soha nem ártanának nekem. Ebben biztos vagyok.

– Mit szóltak a szülei a rossz hírhez, és miként fogadta az eltiltását az egykor kézilabdázó testvére?
– Nem mondtam el nekik mindent. Ma is csak azt tudják, hogy elkövettem egy buta hibát, amiért másfél évre eltiltottak. Semmi többet. Beérték azzal, hogy egy ideig nem versenyezhetek. Azt sem firtatták, hogy akkor mi lesz velem, mert tudják, hogy mindig is talpra tudtam állni. Vidéki emberek, kevés szóból értenek.

– Amikor Gyulai Márton, a Magyar Atlétikai Szövetség azóta leköszönt főtitkára azzal a kellemetlen hírrel hívta fel, hogy baj van, Krisztián, doppingvétség miatt el fogják tiltani, összeszorult a szíve?
– Már hogy a csodába ne! A legjobban attól féltem, hogy úgy elmeszelnek, hogy esélyem sem marad az újrakezdésre. Ha a WADA nem fogadta volna el a Magyarországon kiszabott másfél éves eltiltásom mértékét, a legrosszabb esetben négy esztendőre is kivonhattak volna a forgalomból. Magamat nevetném ki, ha most azt mondanám, hogy a körülményekhez képest viszonylag jól jártam, mert a pofont vidéken sem szokták megköszönni.

– Mit csinál egy atléta, ha megtudja, hogy fegyelmi elé állítják, ahol semmi jó sem vár rá, legfeljebb az, hogy elismerik a sportsikereit, próbálják méltányolni a patyolattiszta versenyzői múltját, kivételt viszont így sem tehetnek vele.
– Először is felfogad egy jó és a sportügyekben járatos ügyvédet, ahogy azt én is megtettem, majd igyekszik menteni a menthetőt. A bizottság előtt persze meg kellett neveznem, hogy mit próbáltam ki, noha a laborvizsgálatok vallomás nélkül is egészen pontos képet festettek. Értékelhették az együttműködésemet, és szerintem azt is elfogadták, hogy azon az estén még véletlenül sem a sportteljesítményemet igyekeztem növelni.

– Mi volt, illetve mi most az első eltiltásában a legrosszabb, mi az, amit a legnehezebb elviselni?
– A számkivetettséget. Akit eltiltanak, az nem versenyezhet, de még versenyekre sem mehet ki, ha meg edzeni szeretne, azt is csak akkor csinálhatja, ha nincsenek atléták a pályán. Hosszú hónapokon át. Egy közösségi embernek ez maga a pokol.

– Elfordult a város és a klubja Öntől? Milyen most a kapcsolata a barátaival?
– Szombathely nem nyilvánított nemkívánatos személynek, a klub pedig nem zárt ki a soraiból, a „semmire” viszont nem kaphattam fizetést. Az olimpiai bajnokoknak járó életjáradékot nem vehették el tőlem, ehhez jött valamennyi a vállalkozásomból. Csurrant-cseppent valami, azonban egy kicsit vissza kellett fogni magamat a költekezéssel. A barátnőmmel élek együtt, eddig sem éltünk nagy lábon, jelenleg meg arra várunk, hogy ismét tudjak keresni a pénzdíjakból.

– Elárulja, hogy körülbelül mekkora kár érte?
– Nem számoltam ki, de 10-15 milliónál biztos, hogy többet húztam ki a saját zsebemből. A kalapácsvetők amúgy sem tartoznak az atlétika milliomosai közé. Ha megy az a szekér, ami most kátyúba rekedt, akkor is körülbelül negyedév alatt kell összedobni annyit, amiből kilenc hónapig futja. Jóval több a lehetőségük a futóknak és az ugróknak, mi csak nézhetjük a fedett pályás versenyeket.

– Egy magányos farkas, aki legkorábban 2019. július 13-án térhet vissza a falkájához, nem éppen vonzó figura a szponzorok számára. Van olyan mecénása, aki a büntetés hónapjaiban is kitartott Ön mellett?
– Az elmúlt hónapok nem a támogatók csapatos érdeklődéséről szóltak. Mi, kalapácsvetők soha nem voltunk a támogatók kedvencei. Ha jól emlékszem, utoljára az olimpiai bajnok Kiss Balázsnak és az Európa-bajnok Gécsek Tibornak voltak irigylésre méltó együttműködő partnerei, mások sok kis támogatót igyekeztek megnyerni maguknak, vagy éppen a sportszergyártókat.

– Harminchat éves, nem mai gyerek, ráadásul kilenc műtéttel a háta mögött, recsegő-ropogó „karosszériával”. El tudja hinni magáról, hogy képes lesz beállni annak a sornak a végére, amelynek olimpiai bajnokként és világranglista-vezetőként már az élén is állt, és felvenni a versenyt azokkal, akik aligha keseregtek az eltiltása miatt?
– Mi mást tehetnék? Nekem egyelőre a sport a szakmám, eddig elsősorban az atlétikából éltem, és legalább két évig még ugyanezt szeretném tenni. Hogy fog-e menni, azt majd meglátjuk. Számítok a kedvesemre, de az önállóságomat nem akarom feladni addig, amíg atlétának nevezhetem magamat. Figyelem az ellenfeleket, és azt látom, hogy bár újak is feljöttek, a többség nem tűnik ijesztően acélosnak. A háromszoros világbajnok, ám már két olimpián is lefagyó lengyel Fajdek 2018-ban nem igazán tündökölt, be is érte, majd meg is előzte Nowicki, a honfitársa. Sokan dőlnek ki, mások meg sem tudják közelíteni a legjobbjukat.

– Aligha vigasz, hogy sportpályafutása leghosszabb kényszerszünete alatt legalább nem fenyegette egy újabb sérülés veszélye, nem terhelte az izmait és az ízületeit, és még orvosokhoz sem kellett járnia...
– Ilyen hosszú „nyaralást” még ez ellenfeleimnek se kívánok. A kalapácsvetés mindig is veszélyes üzemnek számított, ahol csiszolatlan vagy szétesett technikával előbb vagy utóbb csak megsérülni lehet. Nem hiába mondogatta Németh Pali bácsi, a tanítómesterem, hogy a mérce csak a tökéletes végrehajtás lehet, aztán minden jön magától. Tizenkilenc éve darálom a vállamat, a könyökömet, a csuklómat, a térdemet és a gerincemet, ha úgy ébredek, hogy semmi sem fáj, azt hiszem, hogy még az álmaimban járok. Most viszont már számolom a napokat, vágom a centit, és kezdem összerakni magamat. Szívós parasztgyerek vagyok, aki mindent kibír, és még egy olyan szerencsétlen buta hibán is túl tudja magát tenni, amiért csak önmagát okolhatja.

– Akkor ugye a nagy igyekezetében nem fog még egyszer kiszúrni magával? Jöhet egy újabb buli, de az is megtörténhet, hogy ráveszik valamire...
– Úgy csinálok, mintha ezt a kérdést nem is hallottam volna. Én a becsületes sport híve vagyok, és ha egyszer majd fiatal versenyzők vesznek körül, mert ez is megtörténhet, őket is erre fogom tanítani.

– Szerintem a fél ország szurkolni fog, amikor július 13-án zöld jelzést kap. Mit kell tennie azért, hogy újra engedéllyel edzhessen és versenyezhessen?
– Kell hívnom egy doppingellenőrt a saját költségemen, hogy vegyen mintát, és ha az eredmény negatív lesz – mi más lehetne –, akkor másnap benevezek az első versenyre. Ha szerencsém van, az éppenséggel a Gyulai Memorial is lehet, amelyen 2014-ben a legjobbamat dobtam, a 82.49-et. A dohai világbajnokság csupán szeptember végén kezdődik, addig csak rátalálok a régi önmagamra. Van bennem még legalább két év, és abba az ötödik olimpiám is beleférhet...