60 éve szerzett Puskás Ferenc négy gólt a rekordok BEK-döntőjében

A 18 éves, a helyi Queen's Park FC-ben futballozó (akkor még a legkevésbé sem Sir) Alex Ferguson ott volt 1960. május 18-án a Hampdenben – nem volt nehéz jegyhez jutnia, klubja ebben a stadionban játszotta a hazai meccseit –, és mindmáig a labdarúgás forradalmaként aposztrofálja a glasgow-i finálét. A brit futballt szakmailag megreformáló edzők, mint Matt Busby vagy Jock Stein, egyöntetűen 1960. május 18.-ban jelölik meg a napot, amikor eldöntötték, több elemében szakítanak a brit stílussal, és nyitnak a kontinens felé. A korszakos Leedset irányító Don Revie a 7:3 és a Real hatására döntött úgy, hogy a hatvanas-hetvenes években Európa-szerte rettegett csapata tiszta fehérben játsszon. A nagy Arrigo Sacchi, a Milan és az olasz válogatott egykori mágusa sem csinál belőle titkot: az '50-es évek Bp. Honvédja, az 1970-es brazil és az 1974-es holland válogatott mellett a nagy Real ébresztette rá, hogy a labdarúgás nem csupán betonvédekezésből és egy jó adag szerencséből áll, hanem sokkal komplexebb játék annál. Andy Roxburgh, a későbbi skót szövetségi kapitány, majd az UEFA technikai igazgatója és FIFA-instruktor, aki ifijátékosként az utolsó glasgow-i Real-edzésen szedte a labdát, a madridi sztárok, így bálványa, Puskás Ferenc közvetlenségétől is el volt ájulva. Sir Bobby Charlton pedig azt mondta, először azt hitte, egy összevágott filmről, manipulációról van szó, úgy játszott a Madrid, mintha másik bolygóról jött volna.

Bizony, úgy! Mégpedig az akkor már a Realnál dolgozó korábbi Honvéd-szakosztályvezető, Östreicher Emil rábeszélőkészségének köszönhetően 1958-ban Madridba érkező Puskás Ferenc és a kolumbiai Millonariosból 1953-ban a Realhoz szerződő argentin Alfredo Di Stéfano vezérletével.

AZ ELŐZMÉNYEK

A mi Spanyolországig űzött Panchónk akkor már két éve letöltötte FIFA-eltiltását („Mi az a FIFA?” – kérdezte Franco tábornok, aki a többi, a kommunizmus elől menekülő magyar labdarúgóhoz hasonlóan Puskásnak is gyorsított eljárással adta meg a spanyol állampolgárságot…), és a második idényét zárta a Realban. A spanyol óriás az ötödik BEK-kiírásban az ötödik győzelméért hajtott, amolyan hitbizományává téve az első számú európai klubtrófeát. (1966-ban aztán, a hatodik győzelem után végleg el is nyerte azt.) Puskás egy évvel korábban, első spanyolországi idényében 25 gólig jutott, amelyek közül kettőt a BEK-re tartogatott: mindkettőt, köztük a minden eldöntő párharc győztes találatát a városi rivális (és spanyol bajnok) Atlético elleni elődöntőben. De a stuttgarti Neckarstadionban 1959 májusában nem lehetett ott a pályán, mert Luis Antonio Carniglia edző nyílt antipátiája ebben megakadályozta. Carniglia odáig ment, hogy a sajtónak azt hazudta, Puskás sérült, kár, hogy erről éppen a magyar csatár nem tudott… De a győztes finálét követően nem a magyar 10-esnek, hanem az immár kétszeres BEK-győztes argentin mesternek kellett távoznia, Bernabéu érezte, hogy a két dudás közül csak az egyik maradhat, és neki Puskás volt a fontosabb.

Carniglia utódja, Miguel Munoz tudta, mi kell a legrangosabb európai kupa megnyeréséhez, hiszen az első két alkalommal csapatkapitányként éppen ő emelhette a magasba elsőként a díszes serleget, és – bár a Milan elleni döntőben sérülés miatt nem játszott – 1958-ban összejött neki a triplázás is.

Egykori csapattársai közül José María Zárraga, Alfredo Di Stéfano, Francisco Gento és Marcos Alonso, azaz Marquitos (aki 1958-ban sérülés miatt nem lépett pályára a fináléban) készült arra a bravúrra, hogy ötszörös BEK-győztes legyen. Közülük Gentónak 1966-ban a hatodik is összejött, ami alighanem még egy felülmúlhatatlan rekord.

A Real kapujában az argentin Rogelio Domínguez kapus kapott bizalmat, akinek öt madridi éve alatt alig több mint ötven meccs jutott a blancók gólvonalán, és aki a mi szemünket is kivédte két évvel később a chilei vb-n, a 0:0-ra végződő argentin–magyaron.

A frankfurti Eintracht mind a mai napig egyetlenegyszer lett (nyugat)német bajnok, 1959-ben, mi több, korábban is csak egy ízben, 1932-ben jutott el az Oberliga Süd nyerteseként az akkori német ligarendszer nagydöntőjéig, de kikapott a Bayerntől. Így aztán értelemszerűen kizárólag ebben a kiírásban indulhatott a BEK-ben, és mindjárt el is jutott a fináléig. A német aranyérem megszerzésében még oroszlánrészt vállalt, sőt a bajnoki döntőben gólt is lőtt az 1956-ban külföldön ragadó, kontinensverő magyar ifiválogatott csillaga, Sztáni István is, ám az 1959–1960-as idényben ő már jó pénzért a belga Standard Liege együttesét erősítette. (Később pedig, Frankfurtba visszatelepülve számos ott futballozó magyar, így Détári Lajos, Petry Zsolt, Pisont István vagy Dombi Tibor beilleszkedését is nagyban segítette.)

Az Eintrachtban egyetlen világbajnok, a Di Stéfano után Don Alfredónak becézett Alfred Pfaff futballozott, aki az 1954-es tornán nem volt alapember, viszont a magyarok elleni (8:3 ide, ekkor mészárolta le Werner Liebrich Puskást…) csoportmeccsen az első német gólt szerezte. De ott volt a csapatban Erwin Stein is (mi az, hogy ott volt? – két gólt szerzett a „Falnak” becézett uruguayi-spanyol José Santamaría mellett!), akire Sepp Herberger szövetségi kapitány igencsak berágott, miután épp 1960-ban írta alá első profi szerződését – ezzel viszont kiírta magát a római olimpiára készülő német ötkarikás válogatottból.

A német kispadról Paul Osswald meccselt, aki már az 1934-es világbajnokságon ott bábáskodott másodedzőként a német labdarúgás történetének első szövetségi kapitánya, a birodalmi edző (Reichstrainer) titulusú Otto Nerz mellett a német válogatott első vb-érme, egy bronz megszületésénél. A klubot elnökként irányító Rudolf Gramlich játékosként vett részt az 1934-es vb-n, majd csapatkapitányként az 1936-os olimpián is; már 31 évesen, 1939-ben az Eintracht első emberévé választották, és ezt a tisztséget 1955 és 1970 között is betöltötte. Frankfurtban óriási becsben tartották az 1988-ban elhunyt elnök emlékét – mígnem kiderült róla, hogy nemcsak a náci pártnak, de az SS-nek is tagja volt, és idén januárban posztumusz megfosztották minden elismerésétől, így a tiszteletbeli elnöki címtől is…

A Real és az Eintracht összecsapását a skót John Alexander „Jack” Mowat játékvezető fújta, aki a brit királyi légierőnél dolgozott a második világháborúban, ami után 1946-ban lovaggá is ütötték. Mowatot (pályafutása során hét Skót Kupa-döntőt vezetett, nem véletlen, hogy a mai finálék játékvezetői a Jack Mowat Trophyt kapják emlékül) a kor hagyományainak megfelelően a Skót Labdarúgó-szövetség jelölte ki, ez volt az egyetlen európai kupadöntője, mi több, az utolsó hivatalos mérkőzése. Világbajnokságon is csak egy meccset fújt: az 1958-as, 2:1-re végződő svéd–magyart, amit követően etikátlanság vádjával egyszerűen hazaküldték…

Puskás mindenesetre kiváló formában érkezett meg Glasgow-ba, hiszen nem csupán az áprilisi, Barcelona elleni elődöntő hat madridi góljából vállalt hármat, de a „főpróbán”, a Cultural Leonesa elleni Generalísimo-kupa-meccsen (5:0) ugyancsak szépen termelt: tíz nappal a BEK-döntő előtt is négyet rúgott.

A MÉRKŐZÉS

A finálé helyi idő szerint 19.30-kor kezdődött, hivatalosan 127621 néző előtt. Richard Kress góljával még a németek vezettek, de a szünet előtt előbb Di Stéfano két találatával fordított a Real, majd Puskás is vágott egyet a jobb felsőbe: 3:1-gyel fordultak a csapatok. A magyar 10-esnek vélhetően jót tett a szünet, mert az 56. perctől negyedóra alatt megszerezte második, harmadik és negyedik gólját is, még fejjel is bevette Egon Loy kapuját. 6:1 után már nem osztott és nem szorzott, hogy Stein még kétszer, közte Di Stéfano még egy ízben beköszönt, minden idők leggólgazdagabb BEK-döntőjében 7:3-ra nyert a Madrid.

Amelyben egyébként pályára lépett két született argentin (a kapus Domínguez és Di Stéfano), egy uruguayi (Santamaría), egy brazil (Canário) és persze egy magyar, a mi Puskás Ferencünk is. Puskás, ugye, emigrálása után 1956 decembere és 1958 augusztusa között nem játszott hivatalos mérkőzést, ám 1959-ben már Real-labdarúgóként ünnepelhette első spanyol bajnoki címét, egyben első BEK-győzelmét. (A Reims elleni döntőben nem kapott lehetőséget.) A legendás 1960-as, Eintracht elleni döntővel záruló sorozatban már a luxemburgi Jeunesse Esch elleni nyolcaddöntő két meccsén három, illetve egy góllal jelentkezett, a nizzaiak ellen egyet vállalt, a Barcelona elleni elődöntőben pedig előbb egyet, majd kettőt szerzett, így a glasgow-i finálé előtt nyolc találattal vezette a BEK góllövőlistáját. Utána pedig 12-vel zárta, természetesen gólkirályként. Ma egy labdarúgónak a csoportkörrel együtt akár 13 mérkőzés is adatik egy kiírásban – megsüvegelik azt, aki eljut akár csak tíz gólig, ez tényleg csak a legnagyobbak, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo vagy Robert Lewandowski osztályrésze.

Puskás amúgy nettó alig több mint huszonöt perc alatt szerezte a négy gólját, miközben sokszor szinte jelen sem volt a pályán, de neki négy gólhoz jó, ha hat labdaérintésre volt szüksége. Később maga Emilio Butragueno említette, hogy a nagy Realban Di Stéfano állítólag egyedül Puskásnak nézte el, hogy nem fut. A mai nagy hatalmú Real-elnök, Florentino Pérez pedig erre a felvetésre csak ennyit mondott: „Futni? Puskásnak nem az volt a dolga…”

A STATISZTIKA

A statsbomb.com felületén Nick Dorrington alig egy hónappal ezelőtt, április 23-án zseniális, hosszú elemzést közölt a hat évtizeddel ezelőtti futballcsodáról, és az írás természetesen Puskás Ferenc teljesítményének is nagy teret szentel. A Real 10-esének produkcióját méltatva visszamegy egészen 1953-ig, amikor a Wembleyben Angliát oktatta 6:3-ra Sebes Gusztáv válogatottja. Puskás és Di Stéfano glasgow-i helyezkedését éppen a nyolc évvel korábbi angol–magyaron megfigyelhető Puskás, Hidegkuti játékkapcsolathoz hasonlítja.

A Real és az Eintracht egyaránt az akkoriban még általánosnak mondható WM-rendszerben, azaz a 3–2–2–3 felállásban lépett pályára, a 10-es mezben szereplő Puskás örökös posztján, balösszekötőben játszott.

Dorrington felhívja a figyelmet arra, hogy (természetesen a kor színvonalán) mennyire gyors, ebből következően viszont pontatlan is volt a játék, hiszen a Real Madrid átadásainak mindössze 69, a Frankfurtéinak csak 61 százaléka ment saját emberhez. Összehasonlításképpen: az előző Bajnokok Ligája-idény átlaga 80 százalék volt. A Hampden Parkban 483-szor cserélt csapatot a labda, ehhez képest a tavalyi BL-átlag 374 volt.

A relatív pontatlanságba persze belejátszott a Hampden Park gyepének nem éppen makulátlan minősége, ugyanakkor az is, hogy mindkét fél néhány húzásból igyekezett befejezni az akcióit. A támadások lényegesen gyorsabban jutottak el a végkifejletig, mint amennyi időt erre a maiak szánnak, az összesen 42 kapura lövés elképesztően nagy szám a tavalyi Liverpool–Tottenham finálé 29-éhez és a teljes 2018–2019-es BL-idény átlagos 27-jéhez képest.

Az elemzésbe illesztett rövid filmrészlet pedig egészen szenzációs: a lefújás után a meccslabdát a hóna alá csapó négygólos Puskástól az Eintracht jobbfedezete, Hans Weilbächer megpróbálja elkunyerálni jogos új tulajdonát. Puskás eleinte nem adja be a derekát, de megunva a levakarhatatlan német csapatkapitány könyörgését, végül teátrális mozdulattal a kezébe nyomja a labdát…

REKORDOK

A glasgow-i finálé nézőszámát a különböző orgánumok 140 ezer, illetve 130 ezer közé becsülték, az európai szövetség hivatalosnak 127621 nézőt ismer el – bármelyik adat is a valós, a stadionok UEFA-kompatibilis komfortosítása miatt szinte bizonyos, hogy örök érvényű rekordról van szó.

Tíz gól még véletlenül sem esett BEK-döntőben, az 1960-as gólcsúcshoz a legközelebb két évvel később járt a sorozat, amikor Guttmann Béla és Eusébio Benficája 5:3-ra nyert a Real ellen (Puskás szerezte mindhárom madridi gólt), ezt leszámítva csak a Liverpool isztambuli csodája, a 0–3-ról elért, Milan elleni 2005-ös 3–3 hozott gólfesztivált. Az 1986-os Steaua–FC Barcelona, az 1988-as PSV–Benfica vagy a 2003-as Milan–Juventus BL-fináléban (egyaránt 0–0) a tizenegyesrúgásokkal együtt sem esett tíz gól…

A Bajnokcsapatok Európa-kupája (illetve 1992-től a Bajnokok Ligája) 1955 óta íródó történetében csupán három játékos ért el a döntőben legalább három gólt (pontosítsunk: a BL-ben még senki…). Alfrédo Di Stéfano és Puskás Ferenc a Hampden Parkban, ahol Puskás egyedüliként összesen négyszer köszönt be, sőt mivel ugyebár az 1962-ben a Benfica ellen elbukott fináléban is rúgott hármat – ő az egyedüli, akinek kétszer is összejött a nem mindennapos bravúr. Rajtuk kívül az AC Milan Pierino Pratija triplázott 1969-ben az Ajax ellen (4:1).

Puskás és Di Stéfano gólgáláját követően mindössze háromszor fordult elő, hogy két játékos is legalább két (nem három…) gólt szerez BEK-döntőben: 1962-ben a triplázó Puskás ellenében Benfica-oldalról Eusébio rúgott kettőt, az 1974-es finálé megismételt meccsén a bayernes Gerd Müller és Uli Hoeness is duplázott az Atlético ellen, míg az 1989-es BEK-döntőben Ruud Gullit és Marco van Basten dupláival verte 4–0-ra a Milan a Steaua Bucurestie-t..

Ám a fentieken túl hatvan év alatt egyáltalán két gólra is csak a következő játékosok voltak képesek a BEK, illetve a BL döntőiben: José Altafini, Sandro Mazzola, Bobby Charlton, Johan Cruyff, Daniele Massaro, Karl-Heinz Riedle, Hernán Crespo, Filippo Inzaghi, Diego Milito, Cristiano Ronaldo és Gareth Bale. Nem túl hosszú a lista…

És persze azóta nemhogy ötször, de négyszer sem volt képes egyetlen klub sem sorozatban megnyerni a legrangosabb európai klubtrófeát. Triplázásra is csak a Cruyff-féle Ajax (1971–1973), a Beckenbauer vezette Bayern (1974–1976) és a Cristiano Ronaldo fémjelezte 21. századi Real (2016–2018) volt képes.

A MAGYAR SAJTÓBAN

A Népsport ijedtében nem igazán tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a „disszidens” Puskás Ferenc is pályára lép a BEK-döntőben, mi több, négy góljával annak legnagyobb sztárja lesz. (Az sem véletlen, hogy a Magyar Televízió nem közvetítette a meccset, mint ahogyan a Kocsissal, Cziborral és Kubalával zajló 1961-es, továbbá a Puskást ugyancsak felvonultató 1962-es és 1964-es finálét sem, csak Vitray Tamásnak kellett megküzdenie a Bruges-ben váratlanul pályára lépő, ugyancsak emigráns Kű Lajos előre nem kalkulált, 58 percnyi jelenlétével 1978-ban…) A Real–Eintracht mérkőzést követő napon elődünk budapesti kiadása csak eredményt hozott, május 20-án pedig nyúlfarknyi beszámolót adott, és még a harmadik német gól szerzőjét is elrontotta. Íme!

„Ötödször is a Real Madrid a győztes

Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7:3 (3:1)

Távbeszélő-jelentésünk. Szerdán este Glasgow-ban 140 000 néző előtt került sor a labdarúgó-klubcsapatok Európa Kupájának döntőjére. A találkozót a skót Mowat vezette. A mérkőzés nagy részében fölényben lévő spanyol csapat könnyen győzte le NSZK-beli ellenfelét, amely csak időnként tudott egyenrangú lenni. A hét gól ellenére a német kapus volt csapata egyik legjobb játékosa. E győzelmével a Real Madrid ötödször is megnyerte a bajnokcsapatok Európa Kupáját. Góllövő: Puskás (4, egyet 11-esből), Di Stéfano (3). ill. Kress, Stein, Lindner.”

A Labdarúgás magazin 1960. májusi száma gyakorlatilag elhallgatta a Real diadalát, és ez nem a lapzárta következménye volt, hiszen időben a glasgow-i 7:3-at követő események helyet kaptak a havilap hasábjain. Így például Franco tábornokról bátran leszedte a keresztvizet, amiért a Generalísimo nem engedte Moszkvában pályára lépni a spanyol válogatottat a Szovjetunió elleni Eb-negyeddöntős párharc első mérkőzésén…

Ellenben egy váratlan fotón feltűnt néhány, a BEK-döntőről a trófeával Madridba skót népviseletben hazaérkező játékos a madridi polgármester, a szép nevű José Finat y Escrivá de Romaní társaságában. Puskás Ferenc természetesen nem volt közöttük. Ott feszít ellenben a júniusi lapszámban egy homályos realos csapatfotón, ám akkora bátorság már nem volt a szerkesztőségben, hogy ezt a képaláírásban az olvasókkal is tudassa.

AZ UTÓZÖNGÉK

A Hampden Park – amelynek falán 2015 óta angol és magyar nyelvű emléktábla (amelynek állíttatásáról IDE KATTINTVA olvashatnak bővebben) őrzi Puskás négy góljának emlékét – később még kétszer, 1976-ban és 2002-ben volt a legrangosabb európai kupasorozat döntőjének helyszíne. 1976-ban Palotai Károly fújt a Bayern–Saint-Étienne fináléban (1–0), 2002-ben pedig ismét a Real nyert, és újra egy német csapat, ezúttal a Bayer Leverkusen ellen (2–1).

Azon a döntőn egész Glasgow a 42 évvel korábbi Real–Frankfurtot emlegette. És hiába lőtte be Zinédine Zidane a leverkusenieknek a BL-történelem egyik legszebb gólját, a 2002-es fináléra már alig fognak emlékezni, amikor az 1960-as döntő és Puskás négy gólja még mindig legenda lesz. A magyar klasszis az UEFA meghívására személyesen volt jelen a 18 évvel ezelőtti Real–Leverkusenen – az akkor már súlyos beteg Puskás Ferencnek ez volt az utolsó külföldi útja.

Az pedig a hidegháború Európájában szinte természetes volt, hogy a döntőben termelt négy gól, a Bajnokcsapatok Európa-kupája és a spanyol La Liga gólkirálysága (12, illetve 25 góllal) nem volt elég Puskásnak az Aranylabdához. Második lett egy olyan szavazáson, ahol a Magyarországot képviselő, népszabadságos Lukács Lászlót legyőzte a megfelelni vágyás, és „lefelejtette” honfitársát a listáról, no meg így tett a szovjet blokk néhány további prominense is. Kiválóan számoltak, győzött a barcelonai Luís Suárez, maga sem tudja, hogyan.

Így aztán további hét évig, Albert Flórián (az is megér egy misét, hogy miért nem 1965-ben vagy 1966-ban kapta meg, amikor a csúcson járt…) 1967-es sikeréig kellett várni arra, hogy végre magyar aranylabdást ünnepelhessünk.