A Bayern világklasszisai siklatták ki a dortmundi expresszt

SEBESSÉG ÉS HATÉKONYSÁG

A Dortmund játékosait „radioaktív lódarazsakként" jellemezték az angolok a meccs után, és nem is rossz ez a meghatározás – agresszívak, pazarul dolgoznak együtt csapatként, s elképesztő energiájuknak és agilitásuknak köszönhetően igen „szúrósak" is. A támadások sebességének mérésére szolgáló index – amely az El-döntőn mindkét csapatnál 14-et mutatott – jól tükrözi ezt: a Dortmund a skálán három fokkal (17:14) előzte meg a Bayernt.

Természetesen maga az észvesztő sebesség (illetve a nyugodtabb időszakok utáni „robbanások") önmagában nem dönt el meccseket, érdemes viszont megnézni, hogy statisztikailag hogyan „áll össze" a dortmundi és a müncheni csapatjáték.

Az első negyedórát leszámítva (erről szó lesz még később) a Bayern sokkal több támadást vezetett, a meccs végére 93:68-as fölénybe került. Míg a müncheniek támadásából csupán 22 volt a kontra, a dortmundiaknál ez a szám 27 – és ami igen meggyőző, ezek több mint harmadát (nyolcat) sikerült a BVB-nek végigvinnie és lövéssel befejeznie. A Dortmund 13 akciója zárult lövéssel, ebből 8 a kontra, a Bayernnél 15 és 3 a két szám, mutatva a német rekordbajnok kontrolláltabb támadásépítését.

A Dortmund támadás/lövés mutatója egyébként egészen kiemelkedő – nézzünk néhány példát, összehasonlítva a BL-döntő résztvevőivel (68/13, illetve 93/15). Az El-döntőben a Benfica 83/13, a Chelsea 80/10-es mutatót ért el, a Magyar Kupa-döntőn a DVSC-nél 103/18, a Győri ETO-nál 72/9. A BL-elődöntők közül a Bayern–Barcelona meccsen a Barcelona 75/4-ig jutott, a Real–Dortmundon 131/19 és 85/8 lett a két adat. A Dortmund döntőbeli hatékonyságához hasonlót csupán a Bayern tudott mutatni a Barca ellen (66/12) – meg is lett az eredménye!

A direkt és gyors támadásépítést jól alátámasztja minden adat: a Dortmund jóval kevesebbet birtokolta a labdát, inkább rövidebb időszakokra – a 15 másodpercnél hosszabb labdabirtoklások aránya 52:26-os müncheni fölényt mutat! –, és természetesen az átadások pontossága sem olyan magas, mint a Bayernnél.

HOL A SZÉL?

Na nem az időjárás, hanem a szélsőjáték. A Dortmundnak nagy csapás volt Mario Götze kiesése, részint, mert legkreatívabb játékosát veszítette el, részint, mert az így a kezdőbe kerülő Kevin Grosskreutz (később szót ejtünk róla részletesebben) teljesen passzívan futballozott. Jakub Blaszczykowski teljesítménye sem emelkedett az átlag fölé, így hiába játszott nagyot Marco Reus, hiányoztak a támadósorból a hasonló extra teljesítmények. Reus játéka határozta meg a BVB-nél a támadási irányokat is: a Dortmund akcióinak majd' fele középen jött (26, a két szélen összesen 32), miközben a Bayernnél – amely eleve épít világklasszis szélsőire – az eloszlás a szélek javára billen (59 szélen és 22 középen vezetett támadás).

Ugyanakkor a helyezkedési ábrákból az is látszik, hogy a Bayern ellenkező lábas szélsői feladatuknak megfelelően rendkívül sokat mentek befelé – főleg miután Arjen Robben szabad kezet kapott –, és a klasszikus szélsőtevékenység mindkét oldalon a felfutó védőkre hárult.

DORTMUNDI SZÉLVÉSZ – TIZENÖT PERCBEN

Természetesen az első negyedóra, melyben a BVB magasan a Bayern fölé nőtt, mivel sokkal jobban pörgött és valósággal rázúdult bajor riválisára. A Bayern labdabirtoklási fölénye már itt megvolt, csak éppen semmit nem ért: Jupp Heynckes csapata tulajdonképpen támadást sem tudott építeni, a dortmundiak viszont „tele voltak dinamittal".

A Bayernt ráadásul igencsak zavarta az időnként félelmetes erejű és dinamikájú letámadás: az elveszített labdák száma ugyan nem mutat nagy különbséget, de a müncheniek „halálos adagnyi" labdát veszítettek saját térfelükön az első tizenöt percben.

A Bayern ekkor a huszonnégy labdavesztésből tízet a saját térfelén követett el – a hátralevő hetvenöt percben összesen tizennyolc ilyen labdavesztése volt! Ebből alakultak ki a dortmundi lehetőségek (négy lövés, míg a Bayernnél nulla), csak éppen az a kíméletlenség hiányzott, amiből gól vagy gólok születhettek volna. Itt nagy szükség lett volna Götzére (elsősorban a helyzetet kialakító passzaira), de így is megvolt a „kiérdemelt" ziccer: a szélen sikerült megbontani a védelmet, ám Reus passza után Blaszczykowski hiába lőtt közelről, Neuer szenzációs védéssel megakadályozta, hogy a Dortmund remek negyedórája góllal záruljon.

Kulcspillanat volt – ha a Dortmund (akkor megérdemelten) vezetést szerzett volna, kontroll alatt tarthatta volna a továbbiakban az események. Nem így történt – a Bayern meg a tizenöt perces bénultság után magához tért.

KONTROLL ALATT

Tulajdonképpen a fenti volt a BL-döntő egyetlen szakasza, amelyben (a gólszerzést leszámítva) minden a Dortmund elképzeléseinek megfelelően alakult. A bénultságát levetkőző rekordbajnok innentől kezdve már tudott támadásokat vezetni és azokat lövéssel befejezni, sikerrel redukálta a labdavesztések számát – a következő öt negyedórás periódusból négyben a Bayern volt fölényben a támadásvezetések és lövések számát tekintve is.

Ez döntő fölénnyé az utolsó negyedórában nőtt, amelyben el is dőlt a mérkőzés – ekkor már a Bayern összes mutatója jobb lett ellenfelénél. Hetvenszázalékos labdabirtoklás, ötször több (5:1) lövés, a sikeres megmozdulások aránya tíz százalékkal, a passzpontosság is tíz százalékkal jobb, a párharcokban pedig sorsdöntő a különbség.

Azt is mondhatnánk, hogy míg a Dortmund nem tudta gólra váltani a legjobb periódusát, a München igen, és ezzel el is vitte a BL-trófeát. A Bayern megnyerte a párharcok majd' kétharmadát, jóval több labdát szerzett a BVB térfelén, és sztárjátékosai ekkor tettek hozzá extrát a meccshez – térjünk is át az egyéni értékelésekre.

AKIKNEK NEM MENT

Több ilyen dortmundi van, mint bayernes, igaz, az egyik müncheni buta szabálytalanságán (természetesen a Dante által összehozott tizenegyesen, amelyet a brazil már sárga lap birtokában követett el) sok minden elúszhatott volna.

A teljesítményindex alapján a Dortmund leggyengébb játékosa a védelmi vezér Hummels volt, Bender és Szubotics előtt. Hummels indexét elsősorban gyenge passzmutatója húzza le – pedig Gündogan után neki volt a Dortmundból a legtöbb átadási kísérlete –, míg Benderét a rossz párharcmutató (csak 39 százalékban nyerte meg azokat).

Ugyanakkor az index sem minden, Grosskreutz elég jó pontszáma például jótékonyan leplezi azt, hogy a szélsőtől semmi extra nem jött a döntőben. A Götze helyett (de nem a helyére) bekerülő balszélső messze a legpasszívabb támadójátékosa volt a Dortmundnak, mondhatni, az aktivitás hiányát teljes szürkeséggel leplezte. Grosskreutznál csak a középső védő Szubotics lépett be kevesebb akcióba (19 és 17), a támadótársaival történő összehasonlításból meg rettenetesen rosszul jönne ki.

Ugyanakkor Grosskreutz a kevés akcióját meglehetősen jó hatékonysággal hajtotta végre, ez magyarázza a teljesítményindexét – de azt elmondhatjuk, hogy míg Reusnak nagyban sikerült átvenni Götze szerepét, Reus „pótlása" a posztjára kerülő Grosskreutznak már nem jött össze. És nagyon nem mindegy, hogy van-e két olyan támadó középpályás, aki extrát tud húzni, vagy csak egy emberen múlik a támadójáték „működtetése" – erről a center Robert Lewandowski is sokat tudna mesélni, hiszen a „kiszolgálórészleg" mögötte jócskán meggyengült.

A Bayernből a leggyengébb indexet Schweinsteigernek „dobta a gép", a rossz párharcmutató (párviadalainak kétharmadát elvesztette) ebben döntő szerepet játszhatott. „Kész szerencse", hogy a Schweinsteiger melletti romboló, Javi Martínez kétharmados „többséggel" tarolt és nyert párharcokat.

Ugyanakkor nehéz lenne azt kimondani (ne is mondjuk ki), hogy Schweinsteiger lett volna a Bayern leggyengébbje: mélyen helyezkedve, a védelemig visszalépve építette az akciókat, támadó megmozdulásainak nagy része (101/84, kiváló arány) pedig sikeres volt. Neki volt a legtöbb pontos passza a Bayernből, és passz-százaléka is a második legjobb a bajor csapatból – a jóval kevesebbet kísérletező Javi Martínez után.

Sokkal inkább járna a Bayern leggyengébbje cím Danténak, akinek egyébként is a második legalacsonyabb a teljesítményindexe, „köszönhetően" a büntető előtti elég sajátos megmozdulásának. Az egyéni hiba mellett Danténak volt messze a legrosszabb párharcmutatója a németek védelméből, a „közös teherviselésből" belső védőpárja, Boateng sokkal jobban vette ki a részét.

A LEGJOBBAK

A két kapus, Roman Weidenfeller és Manuel Neuer minden dicséretet megérdemel, nem hiába adott nekik a Bild „világklasszis teljesítmény" minősítést – de az angol lapoknál is záporoztak a nyolcas osztályzatok a kapuvédőkre. Az InStat index Neuert (499) hozta ki a mezőny legjobbjának, Weidenfellert (415) pedig csapata legjobbjának.

A mezőnyjátékosok közül az „erősorrend": Javi Martínez (444), a döntő legjobbjának megválasztott, gólpasszal és döntő góllal jelentkező Arjen Robben (406), aztán Mario Mandzukic (372), míg a BVB-ből Marco Reus (305) áll az élen.

DÖNTÖTTEK, AMIKOR DÖNTENIÜK KELLETT

A Bayern győzelmének egyik kulcsa az volt, hogy világklasszis szélsői akkor tudtak megvillanni, amikor nagyon kellett.

Robben az első félidőben csak elpuskázott ziccereket jegyezhetett fel (ment is a találgatás a lelátón, hogy a holland milyen átkot szedett össze), Ribéry sokáig megbízhatóan nem húzott semmi extrát. Az utolsó negyedórában bezzeg!

Ribéry megmozdulásainak sikeressége addig sosem ment 61 százalék fölé, a hajrában viszont akcióinak 88 százaléka (!) bejött. Ekkor hozta a legjobbját Schweinsteiger (94 százalék) is, a Mandzukic mögé betolt Robben pedig sok kockázatot vállalva, sok hibával, ám rendkívül aktívan játszott. A holland ekkor volt benne a legtöbb támadásban, följebb és beljebb játszott, és Ribéryvel pazarul mattolták a dortmundi védelmet. Klasszis gól volt, két klasszis játékostól, akik mindkét találatnál óriási pluszt nyújtottak.

Lehet, hogy ezen kívül sok hibával játszottak, de akkor is: ők nyújtották azt az extrát, amellyel a Bayern meg tudta törni szenzációsan összerakott, és egyenlő ellenfélnek bizonyuló riválisát.

Ezért világklasszisok. Ők tették fel a koronát a Bayern München tökéletesnek nevezhető 2012–2013-as szezonjára, amely minden szempontból csúcsév volt a német futball, és különösen a német rekordbajnok számára.

BAJNOKOK LIGÁJA, DÖNTŐ
BORUSSIA DORTMUND (német)–BAYERN MÜNCHEN (német) 1–2 (0–0)
London, Wembley Stadion, 86 298 néző. Vezette: Nicola Rizzoli (olasz)
BORUSSIA DORTMUND: Weidenfeller – Piszczek, Szubotics, Hummels, Schmelzer – Gündogan, S. Bender (Nuri Sahin, 92.) – Blaszczykowski (Schieber, 92.), Reus, Grosskreutz – Lewandowski. Vezetőedző: Jürgen Klopp
BAYERN MÜNCHEN: Neuer – Lahm, J. Boateng, Dante, Alaba – J. Martínez, Schweinsteiger – Ribéry (Luiz Gustavo, 91.), Th. Müller, Robben – Mandzukic (Gomez, 94.). Vezetőedző: Jupp Heynckes
Sárga lap: Grosskreutz (74.), ill. Dante (29.), Ribéry (74.)
Gólszerző: Gündogan (68. – 11-esből), ill. Mandzukic (60.), Robben (89.)