A letámadás újjászületése – a Barcelona-titok nyomában

Valerij Lobanovszkij, a Dinamo Kijev zseniális trénere volt az első, aki tudományos alapokon közelítette meg a futballt. A labdarúgással kapcsolatos elméleteinek két mozgatórugója volt. Az egyik, hogy a játékosoknak már a labdaátvétel előtt tudniuk kell, hova fognak passzolni, ezért játékosaival hosszú órákon át meghatározott mozgásformációkat gyakoroltatott labdával és labda nélkül egyaránt. A másik alaptézise Viktor Maszlov letámadásra építő játékrendszerének továbbfejlesztése volt. Elméleteinek igazolására összefogott Anatolij Zelencovval, a dnyepropetrovszki Fizikai Tudományok Intézetének dékánjával. Olyan számítógépes programot készítettek, amelyben a pályát 3x3 mezőre osztották (a FIFA a mai napig ezt a beosztást használja hivatalos meccselemzéseihez), és ezeken a területeken belül analizálták a játékosok mozgását. Közös munkásságuk eredménye  Az edzésmódszerek fejlődésének metodológiai alapjai (The Methodological Basis of the Development of Training Models) című könyv, amely sokáig – részleteiben a mai napig – az edzők bibliájaként szolgált. Lobanovszkij nemcsak Európa nagy klubjai közé emelte a Dinamo Kijevet, de elméletei az egész labdarúgás evolúciójára nagy hatást gyakoroltak.

A futball egyik leginkább alulértékelt szegmense a szabályos labdaszerzés, pedig egyenes következménye, és legfőbb előnye, hogy a játék aktuális menete azonnal a visszájára fordítható – támadáshoz átrendeződött, kinyílt védelemre lehet lendületből rávezetni a labdát. Ez a letámadás legnagyobb értéke.

A rendszert tökéletesen uraló csapatok mindig is tarolni tudtak a maguk korában. A Dinamo Kijev a volt Szovjetunió első csapataként szerzett nemzetközi trófeát 1975-ben (KEK, sajnos épp a Ferencváros kárára), de Lobanovszkij az európai Szuperkupát is begyűjtötte a félelmetes, zsinórban három BEK-győzelmet (1974–76) jegyző Bayern München ellen. A németek előtt viszont éppen a Johan Cruyff vezette Ajax uralkodott (1971–73), amely Rinus Michels irányításával és Kovács István segédkeze mellett fejlesztette tökélyre az ún. totális futballt (4–3–3).

Később Arrigo Sacchi, a mindig rendszerekben gondolkodó olasz mágus söpörte le Európát a Milannal. Az ő alaptézise a játékosai között fennálló állandó távolságra épült. Védelmi vonalát egészen a félpályáig feltolta, és már az ellenfél térfelén megfojtotta a kibontakozó támadásokat. Edzésein rendszeresen öt a hét ellen játszatta játékosait, de amíg az emberhátrányban játszó csapatnak méterre előírta a feladatát, addig a hétfős társaságnak nem mondott semmit. A feljegyzések szerint szinte nem volt eset, amikor az emberelőnyben játszó csapat nyert volna. Ezzel a bizonyítási módszerrel törte meg Marco van Basten és Ruud Gullit ellenállását, akiknek sehogy sem volt ínyére a dogmatikus kötöttségekkel bíró rendszer. Sacchi napi kettő, esetenként három edzést tartott, csütörtökönként edzőmeccsel megfejelve. Nem túlzás azt állítani, hogy ebben az időszakban más csapatok a Milan edzésmunkájának csak mintegy felét végezték. Játékosaiba ösztönszintre sulykolta a helyezkedést, és az egymás közti állandó távolság megtartását.

Más lépték, de ugyanez a taktika emelte Európa futballtérképére a Hoffenheimet is. A Bundesliga mindig is a legkonzervatívabb ligák közé tartozott, az sem meglepő például, hogy a söprögetős rendszer Németországban maradt fenn a legtovább. Viszont a Hoffenheim formabontó stílusa, 4–3–3-as erősen offenzív játéka az egész Bundesligát felborította, a Ba, Ibisevics, Obasi trió pedig sorozatban lőtte góljait a letámadást követő labdaszerzések után.

Mindamellett, hogy csapatszinten a Barcelona a világ legtechnikásabb csapata, ez önmagában nem lenne elég, ha egy másik mutatójuk nem lenne még talán ennél is félelmetesebb. Ez pedig a labdavesztés és a labda visszaszerzése közt eltelt idő. Josep Guardiola is igen gyakran tér ki erre a témára, újra és újra rámutatva, hogy a labda birtoklása nélkül a Barca sebezhető, a játékosok sem egyénileg, sem csapatként nem tudnak érvényesülni. Az sem véletlen persze, hogy a jelenség – vagyis a labdaszerzés legagresszívabb fajtája –, az egész pályás letámadás éppen annál a csapatnál született újjá, amelynek tiszteletbeli elnöke és a szakmai stáb első számú tanácsadója Johan Cruyff.

A komplett európai sajtó a Barcelona lába előtt hevert az Arsenal elleni BL-negyeddöntő első meccse után, atomfutballt emlegetve. Ha viszont megnézzük a két csapat taktikai felállását, rögtön kiderül, hogy a katalánok elsősorban védekezésben alkottak maradandót. A Keita, Ibrahimovics, Messi, Pedro négyes már az Arsenal védősorát megtámadta egy az egyben, a széleket pedig Alves és Maxwell zárta le Nasri és Arsavin ellenében, szinte lehetetlenné téve a labdakihozatalt. Ennek eredménye volt a brutális 30:70%-os labdabirtoklási arány az első félidőt követően, csak a Barcelona gyenge helyzetkihasználásán múlt, hogy nem dőlt el a párharc egy félidő alatt. A mérkőzésről és a Barcelona rendszeréről az is sokatmondó adat, hogy a legtöbb szabálytalanságot Lionel Messi követte el.

A letámadás igazi ellenszere, ha a védekező csapat feljebb, a kaputól 25-30 méterre tolja védelmét, ez viszont lehetőséget ad arra, hogy a támadó csapat hosszú labdákkal indítson a védelem mögé – pontosan ez történt Londonban is. Igaz, mindez csak nézőpont kérdése, de összegzésként elmondható, hogy elsősorban nem a Barcelona labdabirtoklása ijesztően magas, hanem a labda nélküli periódusaik félelmetesen rövidek.

Az Internazionale–Barcelona kezdőjét és taktikai hadrendjét nemcsak a kéz zseniális hadvezér sakkjátszmája, hanem játékosaik taktikai sokoldalúsága miatt is igen nehéz elemezni. Mindenesetre legalább a kulcskérdéseket érdemes számba venni.

Ha igazak a korábban megadott kezdőcsapatok, akkor Mourinho tartja magát az utóbbi időben megszokott 4–2–3–1-es felálláshoz. Az egyetlen változtatást az jelenti, hogy Maicon – a Fiorentina elleni kupameccshez hasonlóan – a középpályán kap helyet. Különös, hogy ez egyszerre defenzív és offenzív lépés egyben. Támadásban Maicon futógyorsasága és remek összjátéka igazolhatja a döntés helyességét, viszont hatalmas futómennyiségre lesz szükség a játékostól, hiszen a védekezésben és a labdakihozatalban is segítenie kell. A helyette játszó Córdobára valószínűleg kisebb teher hárul majd, mert amikor a Barcelona klasszikus centerrel áll fel (Ibrahimovics), általában a jobb oldalon vezeti támadásai zömét. Ezért az várható, hogy a helyét rendszeresen változtató Eto'o többnyire a bal szélről fog indulni, hogy elejét vegye Dani Alves menetrendszerű felfutásainak.

A Busquets, Sneijder páros minden bizonnyal egymással lesz elfoglalva, ezért a mérkőzésről a Xavi, Messi, Pedro támadóegység, és a Cambiasso–Motta–Maicon védelmi háromszög párharca dönthet.

Érdekes, hogy Guardiola a sérülésből felépült Ibrahimovic játéka mellett döntött. A masszív, de lassú, és nem túl fordulékony Inter-védelemnek ez jobban feküdhet, a Chelsea elleni párharc során a svéd zsenihez hasonló stílusban futballozó Drogbát is sikerült eltüntetniük. A Barcelona játékának viszont épp az volt eddig a kulcsa, hogy igazi csatár nélkül, a védelmi harmadon kívülről, lendületből érkező Messi, Pedro párossal játszottak az utóbbi időben. Ez egyrészt dinamikát biztosít a támadásoknak, másrészt jelenlétükkel folyamatos emberfölényt tudtak kialakítani a középpályán, biztosítva a Barca játékához szükséges labdabirtoklás feltételeit. Furcsa, hogy most mégis feladják a jól működő rendszert – ám bizonyos, hogy Guardiola jó okkal teszi mindezt, és nagy szerepet szán Ibra erőszakosságának és fizikai erejének nemcsak a támadások befejezésénél, de labdaszerzésben is.

Ha a túloldalon Maicon játéka lehet perdöntő, akkor a katalánoknál Keita várható szerepköre érdemel külön említést. Szükséges esetén közvetlenül a támadók mögött is képes játszani, sőt kulcsszerepet tölt be a letámadásoknál, végtére is egy technikás, de elsősorban védekező középpályásról beszélünk. Viszont ha Guardiola úgy dönt, hogy a csapat letámadása ezúttal kevésbé lesz agresszív, Keita feladata sokkal inkább Maicon megállítása és Busquets kisegítése lesz.

Hazai oldalról a gólszerzés elsősorban Eto'o feladata lesz majd, aki minden bizonnyal sűrűn váltogatja helyét a két szél között. Karakterének mindig is feküdtek a kiélezett, nagy téttel bíró összecsapások, ráadásul volt csapata és Guardiola ellen bizonyíthat. Ugyanakkor Milito centerjátéka is összetettebb és fajsúlyosabb annál, mint amihez a Barca védelme a spanyol bajnokságban hozzászokhatott.

„Akkor kockáztatsz igazán, ha nem kockáztatsz" – szokta mondogatni Guardiola, de most sokkal inkább Mourinhón a sor, hogy kilencven percre félretegye némiképp pragmatikus hozzáállását, és akár Balotellivel becserélésével, akár Maicon feltolásával egyértelmű győzelemre törjön, hiszen a Camp Nouban döntetlennél jobb eredményt elérni szinte lehetetlen. Ezt a teóriát szintén a Fiorentina elleni meccs utolsó fél órája támaszthatja alá, amely során a catenaccio hazájában is példátlanul defenzívnek számító felállásban játszott az Inter; 3 belső védővel (Córdoba, Lúcio, Materazzi), 2 szélsőhátvéddel (Maicon, Chivu) és 4 védekező középpályással (Zanetti, Motta, Cambiasso, Muntari). Nehéz másra gondolni, mint hogy a spanyolországi visszavágóra tartott főpróbát, amely során kizárólag az otthon kicsikart előnyt megtartása lesz a célkeresztben.