Tíz éve lett világbajnok Talmácsi Gábor

– Tíz…
– Annyi. De ma is minden percére emlékszem annak a tíz évvel ezelőtt napnak – mosolygott Talmácsi Gábor.

– Felidézné a kedvemért onnantól, hogy a mindent eldöntő verseny reggelén felébredt?
– Amikor felkelsz, mindig valamilyen érzésekkel ébredsz. Bennem aznap semmi, de semmi rossz érzés nem volt. Éreztem magamban az energiát, optimista voltam és magabiztos – utóbbi nagyon sokat jelentett, de sokkal több kellett ennél a világbajnoki címhez. Kellett a csapat, kellettek a szerelők, akik éjszaka a motor mellett aludtak, nehogy történjen vele valami. Kellett a hidegvér, hogy vissza tudjam verni Hector Faubel összes támadását. Előző nap pole pozíciót szereztem, ami jó kis gyomros volt spanyol ellenfelemnek, de ha tíz év távlatából, üzleti oldalról megvizsgáljuk a történteket, furcsa eredményre jutunk. Egy magyar versenyző, spanyol csapattal, spanyol szponzorokkal, spanyol ellenféllel szemben – aki történetesen ugyanannak a csapatnak a tagja volt –, gyengébb motorral… Nos, semmi sem utalt arra, hogy én aznap világbajnok leszek…

– Tudta ezt akkor?

– Dehogyis! Vagy talán a lelkem mélyén tudtam, de nem foglalkoztam vele. Ültem én annál sokkal rosszabb motorokon is, az néha tényleg nagyon nyomasztó volt, de a 2007-es idénynek minden pillanatát élveztem. Jó, talán két versennyel a világbajnokság vége előtt Ausztráliában kicsit megijedtünk, hogy elmegy a hajó, de végül csak sikerült rajta maradni. Akkor versenyző voltam, aki csak azzal foglalkozott, hogy fizikailag és mentálisan rendben legyen a döntő csatára, most azonban már látom, hogy ez a világbajnoki cím sportpolitikailag nem állta meg a helyét. Senki sem akarta, hogy nyerjek, csak mi…

– Ezt hogy érti?
– Ha megnézzük a magyarok motorsportban elfoglalt akkori – és jelenlegi – helyzetét, azt látjuk, hogy nincs motorgyárunk, nincs versenyünk, szóval nincs olyan erő a magyar motorosok mögött, s nem volt mögöttem sem, amely pluszsegítséget adhatna. Ez azt jelenti, hogy nekem akkor, ott nagyon jól kellett motoroznom ahhoz, hogy világbajnok legyek. Szerencse, hogy a csapatfőnök Jorge Martínez maga is versenyző volt, és sportoldalról közelítette meg az egészet.

– Sokat köszönhet neki?
– Sokat. Mint ahogy édesapámnak is, ugyanis ő taposta ki az utat, ő építette az első motoromat, ő szerettette meg velem a sportágat. Persze, anyukám is kellett, aki a hátteret adta mindehhez, és kellettek a támogatók, a menedzserek, akik továbbvitték a pályafutásomat. Ma már tudom: nagyon nehéz és érzékeny téma, hogy a szülő mikor engedi el a gyermeke kezét, hogy olyan menedzsert találjon, akit nem csak a pénz érdekel. Nekem szerencsém volt ezzel is…

KITAPOSTA AZ UTAT, KÁR, HOGY SENKI SEM KÖVETI

– Úgy gondolja, idejében engedték el a kezét?
– Két évvel korábban is bemutatkozhattam volna a világbajnokságon, de akkoriban úgy döntöttünk, megpróbálunk saját csapatot felépíteni. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, hiszen az első néhány évben általában nincsenek eredmények, amitől a támogatók is elveszítik a lendületüket, de akkor másképp gondoltuk. Jó néhány évnek el kellett telnie, hogy megtanuljuk, miként működik ez a világ, s hogy miként lehet olyan szerződést kötni, amelynek eredményeként jó motorra ülhet az ember. Nem volt könnyű, de kitapostam az ösvényt.

– Kár, hogy most nem jár rajta senki…
– Kár.

– Hogyan lehetne változtatni rajta?
– Mára még nehezebbé vált ez az egész. Teljes motorsport-koncepcióról kell beszélni, ha változást akarunk. A magyar fiatalok ugyanis alapvetően tehetségesek, de az út sokkal rögösebb, mert nem elég a tehetség. Láthatjuk, a mostani újoncok mind a Red Bull tehetségkutató programjából vagy Ázsiából, ugyanilyen programból érkeznek. De oda eljutni…

– Miért olyan nehéz?
– Azért, mert itthon nem létezik profi utánpótlás-nevelés. Mi még mindig ott tartunk, hogy ha egy szülő elhozza a gyermekét motorozni, az első években egyedül ő az, aki befektet. Nem tartozunk sem a látványsportágak, sem az olimpiai sportágak, sem a kiemelt sportágak közé, s ez nagyon megnehezíti a helyzetet. De rengeteg terv van a fejemben azzal kapcsolatban, hogyan lehetne ezen változtatni. Jó, hogy a nemzetközi kapcsolataim is megvannak hozzá.

– Láttam, most is Thaiföldön oktatott…
– Igen, a japán és a malajziai futamon ott voltam szakkommentátorként, azután meg elutaztam Thaiföldre, ahol már két éve veszek részt az oktatásban. Érdekes, hogy ott az utcán minden második ember motorral jár, ám versenyzőképzés nem létezik. Pedig világbajnoki futamuk is lesz jövőre.

– Hogyan találták meg?
– Egyszerűen csak írtak egy e-mailt, és azóta már túl vagyunk az első hivatalos pályanapon, amelyen amatőröket és versenyzőket is oktattunk vezetéstechnikára, fizikai felkészülésre, étkezésre. Nagy munka, ám jó érzés, hogy a téli időszakban is lehet motorozni, de lehet oda például edzőtábort is szervezni. Még nagyon az elején tartunk, de látok benne fantáziát.

MOTORRA ÜLVE ÉREZTE, JOBB MINDENKINÉL

– És hogy megy a szakkommentátorkodás?
– Már versenyzőként is tudtam, hogy a médiának hatalmas ereje van, s ezt most is érzem. Persze jobban szeretek aktívan a pályán lenni és motorozni vagy tanácsokat adni, de az is jó, hogy ebben a szerepkörben ott lehetek a versenyeken. És ez megnyit más lehetőségeket is.

– Könnyebben megnyílnak a kapuk egy világbajnok előtt?
– Igen. És én azért vagyok hiteles, mert nem csak beszélni tudok a motorozásról. Most, Thaiföldön is felültem a motorra, és mentem egy pályacsúcsot. Jó formában vagyok, felszabadultan tudok motorozni, és bár ritkábban ülök motorra, de amikor alkalom adódik, kihasználom.

– Hogy van a lába?
– Szerencsére nem fáj. Ahhoz képest, hogy mekkora sérülést okozott négy éve a felrobbanó motorblokk, hogy ötször operáltak, és majdnem le kellett vágni a lábamat, ma már a hétköznapokon nem zavar a sérülés. A bal bokám nem működik tökéletesen, a lábfejemet nem tudom úgy felfelé emelni, ahogyan kellene, emiatt a visszaváltás nem megy olyan precízen, mint régen. Ki kell nyitnom a térdemet, úgy kezelem a váltót. De hát ez van, elveszett egy izomrész a lábamból, ezzel együtt kell élnem. Sokat dolgozom rajta, és ami fontos, hogy nincs fájdalmam. Hogy futás közben kicsit féloldalas a mozgásom? Na bumm! Azt azért túl lehet élni.

– Úgy látom, szereti a mostani életét…
– Nagyon! Szerencsésnek érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek.

– S milyen emlékeket idéz, hogy a Spíler TV-n újra vetítik a 2007-es futamait? Van, amire másképpen emlékezett, mint ahogy történt?
– Nem nagyon. Már akkor is igyekeztem reálisan szemlélni az eseményeket.

– Térjünk vissza Valenciára! Hogy élte meg akkor azt a nyomást? Hiszen szinte elvárták, hogy nyerjen!
– Én is ezt vártam magamtól. Óriási hírverés volt akkor a világbajnokság körül, élőben lehetett nézni a futamokat, és hát a világbajnokság kimenetele… Nos, az enyhén szólva is bizonytalan volt. Érdekes, hogy emlékeim szerint nem éreztem ezt akkor nyomásnak. Persze, biztos elkenődtem volna, ha nem szerzem meg a címet. Két futammal a vége előtt már tudtam, hogy a második hely biztosan megvan, de annak még nem tudtam örülni, nyerni akartam. A malajziai futamon aztán jól elvertem a mezőnyt, ami akkora magabiztosságot adott az idényzáróra, hogy nem is voltak kérdések. Azután amikor Valenciában, a saját pályájukon pályacsúccsal győztem le az időmérőn a spanyolokat, már éreztem, hogy rajtam nem múlik majd ez a világbajnoki cím.

– Ki tudott zárni minden külső hatást?
– Nem kellett. A szurkolók csak pozitív energiát sugároztak felém. Imádtam, hogy jó a motor, a sportpszichológusomnak, Vura Mártának köszönhetően mentálisan tökéletes állapotban voltam, meg persze fizikailag is. Amikor motorra ültem, azt éreztem, hogy jobb vagyok, mint a többiek…

– Ha már itt tartunk, a rajtnál többen a szívükhöz kaptak, bevallom, én is.
– Na igen, a rajt tényleg nem sikerült túl jól. Azt hittem, ellépek a mezőnytől, ehhez képest hirtelen az ötödik helyen találtam magam. Meglepődtem, de riválisom, Faubel nem volt előttem. Az edzésen 1:39.0-s köridőim voltak, tudtam, ha a versenyen tudok 1:39.3-at, azt a többiek nem fogják bírni. Faubel nagyon jó ellenfél volt. Kicsit talán jobb is, mint gondoltam. És minden trükköt bevetett, nem is igen voltam felkészülve arra, amit csinált. Megelőzött, megfékezte a motort, vissza akart szorítani. A második-harmadik hely nekem jó volt, de ha utolérnek a többiek, az már veszélyes lett volna. Megtolhattam volna, de tudtam, hogy nem tehetem meg a saját pályáján, a saját közönsége előtt. Tisztán kellett megnyernem a világbajnokságot, még akkor is, ha ő nem feltétlenül versenyzett tisztán.

– Majdnem bejött a terve…
– Arra játszott, hogy elszakadjon nálam a cérna, és majdnem sikerült is neki, mert egyszer hátranéztem. Az hiba volt, időt veszítettem miatta, de egyszerűen nem bírtam ki, meg akartam nézni, hogy kik vannak mögöttem és hol. Az utolsó körökre a többiek megérkeztek ránk, de az volt a szerencsém, hogy bár lehetett hallani arról, hogy a paddockban Faubel szervezkedik, végül a mögöttünk jövők nem avatkoztak bele a világbajnoki küzdelembe. A végén azt hittem, a versenyt is meg tudom nyerni, de bejött mellém olyan íven, hogy ha nem állítom fel a motort, összecsattanunk. Ezt már nem vállaltam.

– A világbajnoki cím megszerzésének napján így képzelte az elkövetkező tíz évet?
– Nem hiszem, hogy láttam tíz évre előre. Versenyző voltam, csak a sport érdekelt. De ha egyvalamit megváltoztatnék az elmúlt tíz évből, azt a sérülést nagyon bánom. Persze nem tehettem róla, de mégis. Ha nem sérülök meg, talán még mindig versenyeznék, mert nehéz ebből kiszállni, amit jól mutat Valentino Rossi példája is. De ha nem sérülök meg, vélhetően nem indultam volna el abba az irányba, amerre most tartok.

KÜLFÖLDÖN TÖBBET JELENT, MINT ITTHON

– Ha visszarepülhetne az időben és a mai eszével adhatna tanácsot a friss világbajnok Talmácsi Gábornak, mi lenne az?
– Nem feltétlenül kellett nekem akkor tanács, mert az elkövetkező két évre aláírt szerződésem volt. Inkább más nehéz helyzetekben kellett volna tanács, például az Asparral való szakításkor.

– Azt nem kellett volna…
– Vagy legalábbis nem úgy, ahogy megtörtént. De akkor kinyílt előttünk egy kapu, amelyen talán akkor egyszer volt esélyem belépni. A MotoGP nem volt annyira jó élmény, de hogy mehettem ott, hogy kipróbálhattam egy ilyen motort – még ha jóval lassúbb is volt a topkategóriás gépeknél –, szakmailag mindenképpen sokat jelent. Tizenkét futamot mentem, és szerintem nem voltam rossz. Az első bemelegítő edzésen két és fél másodpercre voltam Rossitól, és bár fejlődtem, maradt is ez a különbség. A motor ezt tudta.

– Csalódott volt emiatt?
– Nem. Szakmailag nem volt elvárható, hogy ugrok másfél kategóriát – hiszen még a kettőötvenben sem volt akkor túl sok tapasztalatom –, és azonnal csodát teszek. De talán nekem is kicsit lazábban kellett volna kezelnem az egészet. Persze bizonyítani akartam, de be kellett volna látnom, hogy tapasztalat nélkül azt nem lehetett.

– Mit jelent ma a világban egy nyolcadliteres világbajnoki cím?
– Sokat. A második-harmadik hely nem számít, de az, hogy világbajnok vagy, szakmai körökben elismerést vált ki. Érdekes, hogy külföldön talán még többet jelent, mint itthon, ezt most tapasztaltam meg. Hiszen eddig leginkább itthon tevékenykedtem, és persze kaptam lehetőségeket a világbajnoki címnek köszönhetően, márkanagykövet lettem, saját csapatot alapítottam, részt veszek az utánpótlás-nevelésben. De most megint kinyílt kicsit a világ, és ezt nagyon élvezem…