Úszó sajtósátor, kisrókák a Scania szélvédőjén és Szalayék remeklése

Bokáig álltam a vízben (a fűre felállított sajtósátor pillanatok alatt alakult át kis híján vitorlás hajóvá), az elektromos vezetékek a bokám körül tekeregtek, és sírva könyörögtem, hogy kapcsolják le az áramot. Megjegyzem: nem voltam egyedül ezzel a szelíd óhajjal.

A sajtósátor öt perc leforgása alatt úszó erőddé változott, a száraz asztalokra menekítettük a számítógépeket és imádkoztunk. Hogy álljon már el.

A tornacipőm odalett, sebaj, papucsra cseréltem, s a Selyemút-rali rendezőinek leleményességét dicséri, hogy egy óra leforgása alatt találtak új helyet (immár aszfalton), lett újra áram és internet – csodaként éltük meg mindezt.

Főleg mert nem gondoltam, hogy a reggeli repülőút után még bármi meglephet. Egy rozzant bádoggal érkeztünk: a stewardess gyönyörű egyenruhában, fessen várt minket a reptéren, csak az ülések néztek ki úgy, mintha már a második világháborúban is használták volna őket, sőt, lőttek is volna rájuk.

Becsuktam a szemem, s amikor felnéztem (na, azt nem kellett volna), azt láttam, hogy a mennyezet egy darabja lóg. Oldalba böktem a szomszédomat, egy szintén kissé ijedt szőke lányt és amikor már ketten bámultuk meredten a meglazult csavart, a hátsó sorokból valaki előrejött egy csavarhúzóval és segített a helyzeten.

Így indultunk Lipeckbe.

A folytatást már ismerik, sovány vigaszt csak az jelentett a repüléssel kapcsolatos megrázkódtatások után (amúgy az út sokkal simább volt a vártnál), hogy a magyar versenyzőknek a pályán sokkal nehezebb dolguk lehetett, mint nekünk úszó sátrastól, repülőstől.

De legalább szereztek élményeket.

Dőlt is belőlük a szó a célba érkezéskor.

Szalay Balázs és Bunkoczi László fülig érő szájjal, igaz, kissé törődötten és sárosan érkezett. Nem csoda 573 kilométer után (ebből 261 volt a szelektív szakasz hossza), s a mosoly is indokolt, hiszen a rangos nemzetközi mezőnyben hatodik hellyel melegített az Opel páros.

„Nagyon technikás szakasz volt, néha úttalan utakon, fiatal fák között kellett száguldani, néha meg gyors lett volna csak annyira esett az eső, hogy azért nem lehetett menni, mert rettenetesen csúszkált az autó, bevallom, nem mindig én uraltam" – mondta Szalay, aki egy külső mini kamerát el is hagyott az autóról. Figyelmeztette ő a tévés cég emberét, hogy ne szerelje az autójára kívülre a kamerát, mert a sűrű bokrok között még a tükrök is letörnek olykor, nemhogy egy tapadókoronggal rögzített kamera... Nem hallgattak rá, megjárták. Persze, nem búsultak nagyon, ezeket a károkat alighanem bekalkulálták.

„Az utolsó nyolcvan kilométeren szakadt az eső, megelőztük Kahlét és Henrardot is a nagy ellenfelek közül, az orosz Zseludov viszont minket előzött meg, de úgy, mint egy őrült. Balos kanyarban, balról százötvennel, álló kerekekkel – csoda, hogy mindketten megúsztuk, mert életveszélyes manőver volt. Ezek után talán nem meglepő, hogy az orosz megnyerte a szakaszt. Összességében úgy fogalmaznék: kőkemény, de jó nap volt" – mondta Szalay, s ezt erősítette meg Bunkoczi is, sőt, még egy kicsit erősebb jelzőket is használt.

Azt mondta, nem emlékszik, hogy valaha az életében volt-e ennyire nehéz napja.

Hát nekem se sok volt.

De Kovács Mikinek sem.

A kamionos trió magyar pilótája (Czeglédi Péterrel és Tóth Tamással, valamint egy meglehetősen feltűnő, kilenctonnás sárga Scaniával száguld) nem csupán az elemekkel küzdött, hanem a rosszulléttel is.

S nem azért, mert kilencven kilométernél elszakadt a fékcső (attól még nem fordult volna fel a gyomra, ennél azért erősebb idegzetű a mi Mikink), inkább attól, hogy ehetett valamit.

Kétszáz kilométernél aztán kezdődtek a gondok.

Először csak rosszul érezte magát, aztán már rosszul is látott, alig bírt sebességet váltani. Ivott egy kis szénsavas üdítőt...

Na azt nem kellett volna.

Meg ugratni ezerrel.

Amikor már nagyon rosszul volt, Kovács Miki egyszerűen befogta a mikrofont, és hagyta, történjen, aminek történnie kell. A kisrókák csak úgy szaladgáltak a szélvédő körül, de a kis csapatnak eszébe sem jutott megállni, vagy lassítani. Ez az igazi sportteljesítmény!

Meg az, hogy a 21. helyen rajtolt és a 16. pozícióban ért célba a magyar trió.

A rosszullét pedig este már jópofa kalandnak tűnt.

„Jó kis pályák voltak, keresztben-hosszában csúszkáltunk a Scaniával, követve a szemléletet, amit mindig is szoktunk, hogy csak a lendület és a jókedv ne hagyjon el. Hát nem hagyott, még akkor sem, amikor áthajtottunk az első nagyobb patakon, természetesen lehúzott ablakokkal és Czeglédi Peti meg én is lefürödtünk akaratunkon kívül. S hogy mit szólok az eredményhez? Természetesen tetszik" – mondta Kovács Miklós.

Nem csoda, hiszen itt van a világ kamionos mezőnyének színe-java. Elég csak megemlíteni: a győztes autó és a győztes kamion időeredménye között alig több mint két perc volt. A kamazos Cárevics, Eduard Nyikolajev tehát minden kétséget kizáróan nagyon siet. Eredménye az abszolút második a mezőnyben, vagyis csak az őrült előzéseket vállaló Alekszandr Zseludov volt gyorsabb nála vasárnap.

A nap legnagyobb vesztese a mezőny egyik legnagyobb sztárja, Stéphane Peterhansel volt, aki egy elektronikai hiba miatt rengeteget vesztegelt, utána meg sétatempóban jött végig a szakaszon. Egy autóversenyző számára (márpedig ő vérbeli autóversenyző) ez valóságos kínzással ér fel. Nem is volt őszinte a mosolya a célba érkezés után.

Az enyém meg akkor nem, amikor megtudtam, hogy az autó, amivel hétfőn megyek, 4.15-kor indul. Tehát reggeli 3.45-kor.

Ha az eddigiek nem is hasonlítottak egy normál maratoni terepralira (lásd eső), most már biztos vagyok benne, hogy újra itt vagyok (vagy legalábbis leszek) – a sivatagban.