A kifligyáros koronája – az utolsó magyar egyéni világbajnok

„Édesapám, segíthetek?
Persze, fiam, gyere csak. Kapd fel azt a reszelőt, és hozd ide.
Mihez kell? Mi van a satuban?
Nem ismered meg? Pingpongütő. Figyeld, hogy csinálom.”

Apa és fia párbeszéde valamikor az ötvenes évek végéről. A Miskolcon, egyszerű körülmények között élő Jónyer család feje asztalosként keresi a kenyerét, felesége a helyi drótgyárban dolgozik, gyermekük, a kilencéves Pisti pedig a suli után délutánonként, némi zsebpénz reményében, a környékről az összegyűjtögetett papírt és vasat négykerekű kézikocsin tolja el a közeli MÉH-telepre.

„Édesapám, segíthetek?”

A kérdés egyre többször hangzik el, mert Pisti imádja a fa illatát. Néha csak ül és nézi, ahogy a felnőtt erős, értő keze megformálja nyersanyagot, máskor maga is igyekszik kivenni a részét a munkából. Szivacsként szívja magába a tudást, s idővel arra is rájön, micsoda értéket teremtenek a műhelyben: a jó minőségű pingpongütő hiánycikk, akár száz forintot is el lehet kérni érte. Igaz, nemcsak árulja, egyre többször használja is, s mivel valódi borításra nincs pénze, vékonyra vágott hungarocellt ragaszt az egyik „Jónyer-fára”, s így nyeri meg az iskolák közötti bajnokságot.

„Nézd már, itt van ez a srác klottgatyában, olcsó tornacipőben és hungarocellel hülyére veri a menőket” – idézi fel évtizedekkel később Barta Gábor és Gadácsi János Tévedések vígjátékosai című riportkönyvében Dankovics József szavait. Merthogy Józsi bácsi itt szúrja ki magának és próbálja a DVTK asztalitenisz-szakosztályához csalogatni Jónyert, aki a gyorskorcsolyával, az atlétikával, a kézilabdával kacérkodik, sőt a kosárlabdapályán is ügyes, így hát nem mond azonnal igent. „Szerencsére” a sors közbeszól, s határozottan állást foglal: egy iskolai kosármeccsen rosszul esik, megsérül, mivel műteni nem akarják, a maradandó csontkinövéssel a térden csak egy irány marad.

A pingpongterem.

Tizenhárom esztendősen nem könnyű a beilleszkedés, a többiek már négy-öt éve edzenek, készülnek a nagy feladatokra. Eleinte rendszeresen ki is kap, ám ez nem szegi kedvét: amíg a többiek pihennek, Jónyer hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig végigpingpongozza 1964 nyarát. A szeptemberi újrakezdéskor aztán mindenkinek leesik az álla, akik korábban nyolc-tíz pontos előnyt adtak neki, már a fasorban sincsenek.

„Ezt hogy csinálta?” – kérdezik, de Jónyer csak mosolyog és továbbra is elképesztő ütemben fejlődik. Két évvel később már a szombathelyi ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságra készülő válogatottban találja magát. Ugyan nem ér el kiemelkedő eredményt, mégis látja, miben kell fejlődnie, s miután a koránál jóval érettebben gondolkozó, tudatosan készülő Jónyer hónapról hónapra, versenyről versenyre javul, a fővárosban is híre megy a „miskolci srácnak”, sőt a Budapesti Spartacus kilencszeres világbajnok ikonja, a népszerű „Atya”, azaz Sidó Ferenc is kinézi magának. Előbb a diósgyőriek edzőjét környékezi meg, majd az egyik versenyen odalép Jónyerhez.

„Ugye tudod, ki vagyok?
Persze hogy tudom, Feri bá.
És akarsz nálam edzeni a Szpariban?
Persze hogy akarok, de tudja, én miskolci vagyok, és oda is járok suliba.
Ne aggódj, megoldjuk.”

Ettől kezdve Jónyer napirendje egysíkú: iskola után rohan a pályaudvarra, hogy elérje a háromnegyed egykor induló pesti gyorsot, negyed négyre ér a fővárosba, négytől már edz a Szpari Szentkirályi utcai termében. Mivel az este nyolcas vonathoz sohasem ér oda, inkább túlórázik az edzésen, majd a városban sétálva húzza ki az időt éjjel kettőig, a Miskolcra tartó vonat indulásáig, hogy aztán hajnali öt tájban odahaza bezuhanjon az ágyba.

Így megy ez négy éven át...

Tizenkilenc évesen aztán véget ér az ingázás, Jónyer immár a Budapesti Spartacus teljes jogú tagjaként a fővárosba költözik. Eleinte különböző szállásokon, barátoknál, barátnőknél húzza meg magát, az átmenetinek szánt megoldások azonban idővel állandósulnak, mert a klub által beígért lakást ilyen-olyan mondvacsinált okok miatt csak nem kapja meg.

„Majd lesz lakás, ha megnősül” – válaszol ingerülten Jónyer sokadik érdeklődésére a klub egyik elöljárója. „Ha ez kell hozzá, megkapjátok” – gondolja, és megkéri Németh Marika kezét, aki amellett, hogy már több mint három éve a szerelme, vegyes párosban az asztalnál is a partnere. Miközben a Szparival továbbra sem harmonikus a viszonya, klubtársával, Klampár Tiborral egyre inkább egymásra találnak, s nem is lehet kérdés, hogy Berczik Zoltán szövetségi kapitány a kettejük alkotta párost nevezi az 1971-es nagojai világbajnokságra. A negyeddöntőben kínai, az elődöntőben japán kettőst vernek meg úgy, hogy még játszmát sem veszítenek, ellenben a finálé rosszul indul: a kínai Can Ce-tung, Liang Ko-liang duó megnyeri az első szettet, de a Népsport beszámolója szerint a folytatásban „a magyarok bátor ütésekkel 18:13-ra megugranak, Can Ce-tung mindent megpróbál, de csak szépíteni sikerül, a magyarok kiegyenlítik a játszmaarányt. Ekkor csillan fel a remény Európa számára, hogy az eddig lejátszott, s rendre ázsiai győzelmekkel végződő döntők után végre sikerül. A két magyar valóra váltja a reményt. A koromfekete hajú Klampár és a szőke Jónyer egymást felülmúlva üti be a tenyereseket és a fonákokat, végig a kezükben tartják az irányítást, és amikor 20:16-nál Can Ce-tung a hálóba üti a labdát, megvan a győzelem.”

Az első világbajnoki arany.

A bajnokokat idehaza sztárként fogadják, Jónyer pedig még eltökéltebbé válik. Berczikkel rájönnek, hogy a kínaiakat a lassabb pörgetésekkel könnyebb megzavarni, ezért hónapokon keresztül gyakorolnak egy mozdulatot, amelynek köszönhetően a labda a hálót megkerülve egészen laposan csapódik a másik térfélre. Az eredmény tökéletes, az ellenfelek megőrülnek a Jónyer-kiflitől, sőt az ázsiaiak odáig mennek, hogy a szabályosságát is vitatják, de hiába, a csodafegyver kiállja a próbát.

Az egész világ a lábai előtt hever.

Azaz, csak majdnem az egész világ. A kor hazai sportsztárjaihoz hasonlóan Jónyer is hiánycikknek számító áruk becsempészésével keres némi pluszt, de nem mindig jár sikerrel, 1974 őszén például a vámosok felkészülten, a fényképével a kezükben mennek végig a vonaton.

„Kinek a csomagjai ezek?” – kérdezi a fülkébe belépő tiszt a színültig teli bőröndökre mutatva.
„Azt az egyet leszámítva mind az enyém” – válaszol Jónyer.
„Nyissa ki mindet!”

A vámosnak elkerekedik a szeme, amikor az elsőből szorító, satu és egyéb szerszámok kerülnek elő.

„Ezeket mindig magammal cipelem, tudja, hogy van, az ütőmön mindig van egy kis alakítanivaló, a meccsek előtti este szoktam barkácsolgatni, meg egyébként is gyerekorom óta imádom a fa illatát” – magyarázkodik Jónyer, ám a vámost nem lehet eltéríteni a céljától: „És mi van a többiben?”

A bőröndökben lévő ipari mennyiségű német szövetet elkobozzák, Jónyernek pedig – mivel már visszaesőnek számít – bevonják az útlevelét, eltiltják a sporttól, alig néhány hónappal a kalkuttai világbajnokság előtt. Pedig Nagoja óta is folyamatosan ott van a világ élvonalában, esélyesként utazhatna Indiába is. Miközben a háttérben Berczikkel az élen egyre többen lobbiznak a büntetés eltörléséért, Jónyer – talán amolyan vezeklésként – reggeltől estig a teremben van, többet edz, mint valaha. Végül az utolsó pillanatban zöld utat kap, de a még renitensebbnek tartott Klampár eltiltását nem oldják fel, ezért Berczik a Jónyer, Gergely duót jelöli a vb-re. Jónyer elképesztő formában játszik, egyesben és párosban is bejut az 1975. február 16-i döntőbe.

„Úgy éreztük, hogy Jónyer alaposan benne van az egérfogóban, de megtalálta a kiutat! Antun Sztipancsics már 2:0-ra vezetett, amikor Jónyer megkezdte a rohamot... az ötödik játszmában a győzelem mámorától vezérelve nem engedte ki kezéből a nagy lehetőséget” – szól a korabeli beszámoló a jugoszláv elleni világbajnoki aranycsatáról, alig egy órával később pedig a két játékos az egyik oldalon Gergely Gáborral, a másikon Dragutin Surbekkel kiegészülve újra farkas szemet néz egymással, és ismét magyar győzelem születik.

Egy nap, két világbajnoki cím.

Jónyer a fellegekben, a ferihegyi vámtiszt azonban gyorsan visszaráncigálja a földre: még a fogkrémes tubusát is kinyomják, nincs-e benne csempészáru, és biztos, ami biztos, az egyéni világbajnoki címe mellé kapott koronát elkobozzák, s csak a tüzetes átvizsgálás után, napokkal később adják vissza. Szerencsére ez sem szegi kedvét, ugyan az 1977-es birminghami vb nem sikerül igazán, az 1978-as duisburgi Eb-n szerzett két érme jelzi, hogy még mindig sok van benne.

De mire elég ez a kínaiak ellen?

Leginkább ez a kérdés gyötri, amikor 1979 áprilisában, a megszokott mobil asztalosműhelyét cipelve felszáll a Phenjan felé induló repülőre...

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 23-i lapszámában jelent meg.