A rettegés foka – Deák Zsigmond publicisztikája

Hivatalos sajtótájékoztatón hangzott el ugyan 2003 kora nyarán, de hivatalos, szakmailag alátámasztott véleménynek mégsem titulálnám a következőt: „Nyugodtan utazunk Bangkokba, mert egész Thaiföldön csak egyetlen madárinfluenzás beteg van, az is kínai.” A hazai bokszszövetség akkori elnöke, Csötönyi Sándor próbálta megnyugtatni az ominózus mondattal az amatőr ökölvívó-világbajnokság magyar résztvevőiért aggódókat a járvány zenitjén. Habár állítása nem nyert teljes, sőt, még részleges bizonyítást sem, valójában senki sem kapta el a madárinfluenzát, illetve fel sem vetődött a viadal elköltöztetése vagy elhalasztása. Az már más kérdés, hogy a feleségem épp a járványt, valamint két és fél és egyéves gyermekünket – a harmadik akkor még kósza ötletként sem került szóba – érvként felhasználva próbált rávenni a helyszíni tudósítás helyett az itthon maradásra, ám én azonnal az elnök urat citáltam neki, no meg azt, hogy a munkámat kell végeznem. Azóta is együtt vagyunk békében, boldogságban, persze néhanapján megkapom, hogy nem (pontosabban akkor sem) hallgattam rá, s a hivatásom fontosabb számomra, mint a családom.

Nem, dehogy fontosabb, csupán a kockázatot éreztem kisebbnek a vállalhatatlannál. Viszont igen fogós kérdés, hogy mit tennék most hasonló helyzetben, ha megint a Távol-Keletre, esetleg Észak-Olaszországba szólítana a sors, ahol a madárinfluenza helyett ezúttal a koronavírus a járvány alapja. A közelmúlt hasonló hatásfokúnak tűnő kórokozói – a madárinfluenza mellett a H1N1, a SARS, az atípusos tüdőgyulladás és társaik – szintén jelentkeztek ugyan a földkerekség különböző pontjain, ennyire mélyen azonban nem ivódtak bele a sport mindennapjaiba. Jelentős elmaradó versenyre nem is emlékszem, persze lehet, hogy az én eszem rövid, de az egészen bizonyos, hogy az utóbbi napokban gyakorlatilag mást sem hallunk, mint hogy miképp írja át a betegség az éves sportnaptárt.

Vajon mi lehet ennek az oka? A koronavírus ennyivel erősebb, veszélyesebb, mint hasonló elődei? Amikor a kínaiak nemes egyszerűséggel lezárták, s gyakorlatilag óriási karanténná alakították a tízmilliós Vuhan városát, még ezt is gondolhattuk. A témáról szóló korábbi írásomban már jeleztem, jómagam nem vagyok orvos, ezen belül virológus sem, hogy szakmailag releváns módon össze tudjam hasonlítani a közelmúlt járványait. Ám empirikus úton, magyarán józan paraszti ésszel arra jutottam, a XXI. századi kommunikációs robbanás sokat segít a kór „terjedésében”, illetve pszichikai hatásában.

Tudják, miért hívják a földkerekségen az első világháború végétől körülbelül 1920-ig végigsöprő, s a becslések szerint több tízmillió áldozatot követelő betegséget spanyolnáthának, noha először az Egyesült Államokban ütötte fel a fejét? Mert a hadviselő felek mindkét oldalon cenzúrázták, leplezték e súlyos influenzafajta létét, terjedését, a háborúban semleges Spanyolország szabad sajtója viszont megírta az igazságot és dokumentálta az adatokat. Manapság ilyesminek kevés az esélye, sőt, a világhálóval dúsított közösségi és hivatalos média működési mechanizmusa gyakorlatilag lehetetlenné tesz bármifajta eltitkolást. Cserébe viszont ellenőrizetlen, szenzációhajhász hírekkel, fals félinformációkkal „segítenek” a terjedésében.

A mozifilmek ismerői emlékezhetnek a Cape Fear – A rettegés foka című 1991-es, Martin Scorsese rendezte thrillerre Robert De Niro és Nick Nolte főszereplésével. Azt viszont kevesebben tudják, hogy majd' három évtizeddel korábban, 1962-ben jött ki a film eredetije, amelyben két másik színészóriás, Robert Michum és Gregory Peck játszotta a központi figurákat. A Scorsese-mozi „rettegésfoka” azért lehetett jóval magasabb a korábban említettnél, mert az eltelt harminc év alatt megváltoztak a filmkészítés eszközei, módszerei, témafeldolgozásai. Valamiképp ezt érzem én az egymáshoz hasonló, egymást követő közelmúltbeli vírusokkal kapcsolatban. A médiaviszonyok fejlődése, az internet megjelenése exponenciálisan növeli azt a bizonyos rettegést, még ha maga a járvány nem súlyosabb, mit amilyen akkor volt. Félreértés ne essék, szerintem is komolyan kell venni a veszélyt, hiszen a felelőtlenség itt konkrét áldozatokat jelenthet, de a világhálón nagyon nehéz szétszálazni a parttalan pánikkeltést a korrekt tájékoztatástól.

A koronavírus sportra gyakorolt fokozott hatását viszont mindez még nem magyarázza meg, itt a földrajzi súlyozás átalakulása lehet az egyik kulcs. A távol-keleti sportnagyhatalmak, Kína, Japán és Dél-Korea az évtizedek során előbb a küzdőtéren váltak a „nyugatiak” méltó riválisaivá, majd a versenyrendezés területén. A japánok már korábban bizonyítottak házigazdaként (1964-es nyári, 1972-es és 1998-as téli olimpia, 2002-es labdarúgó-világbajnokság társrendezése), a koreaiak az 1988-as szöuli játékokkal „robbantak be”, a 2002-es futball-vb után két éve Pjongcsangban téli játékoknak is otthont adtak, a kínaiak viszont érdemben a 2008-as pekingi olimpiával jelentkeztek először. A tendencia jegyében 2018 és 2022 között, négy esztendőn belül három olimpia volt-lesz a térségben (Pjongcsang, Tokió, Peking), ehhez logikusan kapcsolódóan egyéb világversenyek, kvalifikációs tornák, edzőtáborok szerveződtek az akklimatizáció, a helyi időjárási és egyéb viszonyok megszokása jegyében. No meg a magát fejlettnek mondó és hívő Nyugat az utóbbi időben kissé kivonta magát a sportesemények rendezéséből, mondván, „nem éri meg”…

Ebbe az aktuális folyamatba avatkozott bele a kínai kiindulású koronavírus-járvány. Számos összeállítást közöltünk arról, mely rangos viadalokat töröltek, halasztottak el vagy költöztettek más helyre, s napról napra nő a lista. Aki eddig nem figyelt, most mindenesetre szembesülhetett az előző bekezdésben leírtakkal, a távol-keleti világversenyek hatalmas számával. A legnagyobb falat a július-augusztusi tokiói nyári ötkarikás játékok, amelynek kapcsán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság velünk együtt inkább csak szurkol, mint intézkedik. Persze mit is tehetne? Figyeli az Egészségügyi Világszervezet (WHO) direktíváit, a japán hatóságok lépéseit, s főképp vár. Ahogy Schmitt Pál NOB-tag, a MOB tiszteletbeli elnöke plasztikusan megfogalmazta: „Aki időt nyer, életet nyer. A mostani helyzetre ez tipikusan igaz.”

S valóban nehéz megítélni a szituációt, de az biztos, a NOB az újkori olimpizmus története során nem zavartatta magát bojkottól, terrortámadástól, legfeljebb a világháborúk tudtak megálljt parancsolni a játékoknak. Emlékezhetünk Avery Brundage NOB-elnök 1972-es híres-hírhedt szavaira a müncheni olimpián történt véres merénylet után: „The Games must go on!” S folytatódott is… Nehéz belegondolni az idei olimpia elhalasztásába, elköltöztetésébe vagy zárt kapus lebonyolításába egyaránt, persze nyilván van az a helyzet, amikor a várakozás már nem elég. S mi lesz az idei labdarúgó Európa-bajnoksággal, amelyet egyedi módon tizenkét helyszínen rendeznének meg, százezreket megmozgatva a már szintén veszélyeztetett öreg kontinensen át? Pedig eredetileg jó ötletnek tűnt…

Olaszországban, a járvány fő európai gócában nincs mire várni, számos verseny, mérkőzés maradt el vagy zajlott zárt kapuk mögött, s mivel Itália hagyományos sportnagyhatalom, a nemzetközi porondon érintett klubjai révén a vírus begyűrűzött a kontinentális kupákba, sorozatokba. Sőt, Magyarországra is (noha lapzártánkig nincs hazai fertőzött): a Sopron női kosárlabdacsapata saját jogon döntött úgy, hogy nem áll ki a Schio ellen, s ezzel gyakorlatilag kigolyózza magát az Euroligából, az arrafelé járó egri vízilabdázók pedig itthon nem tudnak edzeni, mert fertőtlenítik az uszodájukat. S miközben egyesek úgy látják, felesleges a túlreagálás – Szécsi Zoltán, az egri pólósok ügyvezetője szerint egész éves munkájuk mehet a kukába –, mások úgy vélik, fő az óvatosság.

Fő bizony, ám a sport alapvetése a versengés, a jellemzően test test elleni küzdelem, ezt akadályozhatja meg a betegség és a rémhírek együttes terjedése, amelynek gátat kell szabni. Szeretnénk 2020-ra úgy emlékezni, mint a futball Eb és az olimpia koronázta emlékezetes sportévre, rossz esetben azonban csak a vírus koronája marad meg.