Asztalitenisz: Azt mondták, megvakulhatok – Pergel

 

– Ennél most nem is lehetne fontosabb kérdés: hogy érzi magát?
– Már jobban, de igazán nyugodt akkor leszek, ha végleg lekerül a jobb szememről a kötés, és visszatér minden a rendes kerékvágásba. Persze, ez még odébb van.

– És lelkileg? Feldolgozta már a történteket?
– Nem könnyű. Gondolhatja, mennyire megijedtem, amikor azt mondták, megvakulhatok. Ültem, és nem akartam elhinni, amit hallottam.

– Abban a pillanatban mi játszódott le önben?
– Elsötétült minden. Csak arra emlékszem, hogy nagyon ideges lettem, de az orvos nyugtatgatott, hogy ez még nem biztos, újabb vizsgálatokra lesz szükség, ezért menjek el a szemklinikára.

– Egyáltalán hogyan jutott idáig? Mi történt pontosan?
– Amikor a járvány után elkezdtünk edzeni, éreztem, hogy valami nem stimmel a látásommal. A jobb szememet súlyosabbnak éreztem, homályosan láttam vele. Elmentem a Sportkórházba, ahol először gyulladásra gyanakodtak, de a biztonság kedvéért elküldtek látótérvizsgálatra. Meglett az eredmény, ültem az orvossal szemben, és láttam rajta, hogy baj van. Először nem is igen akart konkrétumot mondani, de olyan feszült lettem, hogy képtelen voltam annyiban hagyni. Kérdeztem tőle, mi a baj, hogy megvakulhatok-e. Kiderült, arra gyanakszik, hogy daganat van a szememben, és ki kell venni. Átmentem a szemklinikára, ahol megállapították, hogy daganat ugyan nincs, ellenben levált a retinám, ezért műteni kell. Mondtam, jó, akkor hazamegyek, összekészülök, mikorra jöjjek vissza, mire azt felelték, sehová sem mehetek, azonnali operációra van szükség.

– Nem ilyen híreket szeret hallani az ember.
– Hát nem... A testvérem egy ismerőse, doktor Szabó Orsolya járta ki, hogy a lehető legjobb kezekbe kerüljek, dr. Resch Miklós végezte a műtétet.

– Emlékszik belőle valamire?
– Csak halványan. Helyi érzéstelenítést kaptam, szóval elvileg magamnál voltam, s nem tagadom, rettegtem. Sok nyugtatót kaptam, a történtek nagyobb része kiesett, de arra emlékszem, hogy az aneszteziológus végig fogta a kezem, a műtét közben simogatott, hogy ne féljek, és a nővérek is rendkívül kedvesek, együttérzők voltak. Mindannyiuknak óriási köszönettel tartozom, hogy átvészeltem azt a másfél órát.

– Utólag elmondták, mi is történt pontosan?
– Igen. A retinám levált, de nem teljesen, az éleslátásomat nem érintette, ezért is mondta az orvos, hogy ne aggódjak, idő kell hozzá, amíg teljesen felépülök, de minden rendben lesz. A műtét közben gázzal töltötték fel a szememet, és most az a legfontosabb, hogy türelmes legyek, amíg eltűnik, ami persze nem megy egyik napról a másikra. Amikor kiengedtek a kórházból, másnap furcsán éreztem magam, homályosan láttam, be is pánikoltam, de az orvos megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, ez a folyamat része, a retina hegesedése nagyjából hat hétig tart. Most nincs más dolgom, mint hogy négy hétig hason vagy legfeljebb az oldalamon feküdjek, csak rövid időkre kelhetek ki az ágyból.

– Igazi örökmozgóként ez nem lehet könnyű...
– Valóban nem az, de szerencsére sokan vannak mellettem, a családom, a barátaim. Nem is tudom, mihez kezdenék nélkülük, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen módon támogat, segít ebben a helyzetben. Mindezek ellenére nem könnyű, vannak rosszabb napjaim, az apró pozitívumok azonban sokat segítenek. A fény egyelőre még zavar, viszont pénteken talán már egy rövid sétát tehetek. Napról napra, hétről hétre jobb lesz, ebben biztos vagyok.

– A nehezén talán már túl van. Hogyan tovább?
– Azt már tapasztalom, hogy a gáz folyamatosan fogy a szememben, de még nem tiszta a látásom. Jelen állás szerint szeptember közepén lesz Varsóban az egyéni Európa-bajnokság, és ugyan vannak kétségeim, ám ha valóban megrendezik, azon egészen biztosan nem tudok részt venni, arra viszont jó esélyem van, hogy október közepén ott legyek a francia bajnokság rajtjánál.

– Új klubja, a CTT Quimper vezetősége miként fogadta a történteket?
– Rendkívül megértők voltak, ők is szurkolnak, hogy mielőbb felépüljek, és várnak októberben.

– Belegondolt már, hogy ha nincs a világjárvány, ezekben a napokban a tokiói olimpián lenne?
– Ne is mondja...! Természetesen eszembe jutott, bele is borzongtam. Ha az olimpia előtt történik ez a szememmel, nem utazhatok, ha repülés közben, akkor a fedélzeten lévő nyomás miatt talán még nagyobb a baj, és ki tudja, ez esetben hosszú hetekre Japánban ragadtam volna. De így, hogy elmaradt, és egyelőre más versenyeket sem igen rendeznek, a vegyes páros olimpiai kvalifikációja sem folytatódott még, szóval a körülményekhez képest minden – persze erőteljesen idézőjelbe téve – szerencsésen alakult. Ha magam választhatom ki, mikor szakadjon le a retinám, biztos, hogy ezt az időpontot mondom.

– Látom, a humora még megvan.
– Kell. Ahhoz, hogy feldolgozzam, amin átmentem, szükség van rá. Valóságos rémálom ez az egész, amit sohasem felejtek el, de tudom, hogy tovább kell lépni. Az orvos szerint a nagy erőlködéstől, mondjuk, súlyos tárgyak emelésétől tartózkodnom kell, de mivel ilyesmit eddig sem nagyon csináltam, ez nem hoz különösebb változást az életembe. Viszont a gyógyulásom után nyugodtan repülhetek, sportolhatok, azaz mehet minden tovább, mint a műtét előtt.