Az életmentő halálára – Ballai Attila publicisztikája

Aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja, aki pedig tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár – eme aforizmáról mindig is úgy gondoltam, a régi ostobaságot szorozta meg kettővel a „tornából felmentett” Woody Allen. Ellenérzéseim egyik oka nyilván az, hogy a szüleim pedagógusok voltak, apám ráadásul testnevelő. Büszke voltam rá, amikor a teljes SZOT-üdülő mezőnyét végigverte pingpongban, amikor beszállt a lengyelek közé röplabdázni, és ők egyre azt kérdezgették, melyik csapatban játszik, amikor a szomszéd településre elhívták, segítsen a többpróbázó fiúnak, mert a távolugrás megy a leggyengébben neki, ő megnézte egy-két kísérletét, adott neki néhány tanácsot, és a gyerek pár perc múlva harminc centit javított az egyéni legjobbján. Amikor búcsúzkodtunk, hálálkodva szaladt utánunk és azt hajtogatta: tessék jönni máskor is!

Apámra a megszállottságig elhivatott sport- és szakemberként emlékszem, de hősnek soha nem tartottam. A hős az Vígh György volt, a Szinyei Merse Pál Gimnázium testnevelő tanára. A héten hunyt el, gyógyíthatatlan betegségben, hatvanhat évesen. Az egyik bulvárlap azt közölte a címlapján, „Belehalt a bánatba a hős tanár”, és bár erre semmiféle bizonyíték nincs, valószínűleg így történt. Vígh György ugyanis a 2017. január 20-i, Verona és Velence közötti buszbaleset során saját élete kockáztatásával mentette ki a lángoló járműből a sítúráról hazafelé tartó tanulókat – miközben az ő harmincéves fia és tizennyolc éves leánya odaveszett a tűzben. A 17 halálos áldozat sokkolta a Szinyei Merse Pál Gimnáziumot és az ország népét, de már a gyász első napjaiban híre kelt, hogy köztünk él, jár egy hérosz. Egy nem is modern kori, hanem inkább mondabeli hős, olyan, amilyet legfeljebb csak a filmvásznon látni, lángnyelvek ölelik, amúgy is valószerűtlen alakja füstcsóva ködébe vész.

Tette személyes tragédiájával, két gyermeke halálával még inkább felmagasztosult. Én azonban számos alkalommal gondolkodtam azon, vajon hogyan, meddig lehet így élni? Ebben a tudatban, ezzel az örökre feloldhatatlan iszonyattal és kontraszttal, hogy éppen a saját gyermekein nem tudott segíteni. A „meddig” sajnos már ismert: 2019. október 15-ig lehetett. Két évvel és majdnem kilenc hónappal a buszbaleset utánig. Vígh Györgynél az idén januárban diagnosztizálták a végzetes kórt, a Verona Angyalai internetes csoport tagjai most e szavakkal búcsúztak tőle: „Remélem, újra magához ölelhette imádott gyermekeit.”

Az RTL Klub 2017-ben a nézők szavazatai alapján nem valamely, a dzsungelban bogarat evő celebet vagy rekordot szellentő valóságshow-ösztönlényt választotta az „Év emberévé”, hanem Vígh Györgyöt. E voksolás általános üzenetét úgy értékeltem, hogy ha már nem is feltétlenül a jót cselekedjük, de legalább még a jót méltányoljuk, úgyhogy ne adjuk fel a reményt. Közelítve szűkebb témánkhoz pedig azért jelentett különösen sokat ez az elismerés, mert a pedagógust, azon belül is a testnevelőt – önmagában is beszédes és gyönyörű ez az összetett szó –, a sportembert értékelte.

Az olyat is, mint Tóth Frank Európa-bajnok vízilabdázó, aki egy másik busztragédia, a tizenegy magyar életet követelő, 2011 őszi, egyiptomi baleset során nyaralóként, utasként mentette aki és ami menthető. Mint utóbb elmondta, ő is sokk-közeli állapotba került, de nyilván bekapcsolt nála az automatizmus, amely működik a sorsdöntőnek nevezett (miközben olykor rádöbbenünk, valójában mi a sorsdöntő) meccsek hajrájában is, és oxigénhiányos állapotban, kétszázas pulzusnál is megmutatja az egyetlen járható utat, üdvözítő megoldást.

Az „ép testben ép lélek” több évezredes tézisét újabban, fogyatékkal élő társainkra tekintettel ritkábban hangoztatjuk, de természetesen soha nem rájuk célzunk – sőt, a parasportolóknak különleges elismerés dukál –, hanem arra, hogy a sport olyan erényeket plántál belénk, amelyeket más nem. Ezek előhívhatók krízishelyzetekben, de folyamatosan hatnak a hétköznapok során is.

Én is próbáltam egyszer életet menteni, igaz, nem tűzből, hanem vízből, az Atlanti-óceánból. Végül, hála Istennek, sikerült, mert segítség érkezett, de amíg kettesben küzdöttem az áldozatjelölttel, a hullámok által többször elborítva, a mélybe lökve, bevallom, inkább saját magam miatt rettegtem, mintsem a belém görcsösen kapaszkodóért. Több mint tíz éve már ennek, de a tengerben úszva néha bevillan még a rémkép, és akkor inkább a part közelében maradok.

Hiába, nem lehet mindenki hős. Arra születni vagy megérni kell. Vígh György a veronai tragédia egyéves évfordulóján több nyilatkozatot is adott, és miközben inkább kisebbíteni igyekezett saját érdemeit, mintsem érzékeltetni azokat, mégis tökéletesen felrajzolta egy vérbeli pedagógus és sportember portréját. E rövid idézetgyűjteménnyel is ez a célunk: „Meglepett, hogy én lettem az év embere. Én igazából Baji Balázsra szavaztam volna, ha szavaztam volna, mert én régen gátfutó voltam, és az ő eredménye csodálatos. Ő elért valamit. Én sajnos nem értem el olyat, ami csúcseredmény. Olyan sok életet nem tudtam én menteni.” „Visszamentem a buszba, csak azt nem vettem észre, hogy tiszta gázolaj vagyok, két-három percet töltöttem ott, és sajnos úgy égtem, mint a fáklya. Kiugrottam a buszból, a feleségem rántott le a földre, ő meg tőlem kapott lángot. Bizonyos részek kimaradtak az emlékeimből, mondják, hogy itt is voltál, ott is voltál, rohangáltam, mint pók a falon. De tehetetlen voltam.” „Elvártam volna a buszsofőrtől, hogy jöjjön segíteni. A tragédia bekövetkeztekor ott állt a busz elején, támasztotta a dupla korlátot, és azt néztem, mi baja van?” „A legrosszabb az, hogy a gyerekek egy része bent égett a buszban. Ez katasztrófa. A gyerekek egy része és a gyerekeim.”„Bent vagyok az iskolában, odafutnak a diákok, és szeretettel ölelnek át. Mintha az apjuk lennék, úgy ölelnek át. Ez a szeretet sokat segít.”

E szeretet más formáját én is ismerem. Például onnan, hogy a környéken, ahol apám tanított, kortársainak egy része a mai napig „kis Gazsinak” szólít engem. Pedig Attila vagyok, apámat hívták Gáspárnak. Vagy onnan, hogy az 1996-os dániai kézilabda Európa-bajnokságon sokáig böngészte az akkreditációmat egy ismeretlen, és amikor kérdőre vontam, mit bámul, elcsukló hangon felelte: „Azt, hogy a nevedből tudom, ki vagy, én harminc éve disszidáltam Magyarországról, de az apukád volt a kedvenc tanárom.”

Most, miután Vígh György elhunyt, legszívesebben arról rendelkeznék, hogy a hétvégén az ország minden sporteseményén egyperces csenddel adózzanak az örök testnevelőknek. Akik a maguk mikrokörnyezetében, iskolájában, lakótelepén, falujában, városában mindenkinél többet tehetnek a magyar sportért, egy-egy tehetséges gyermekért. Azzal, hogy felfedezik, foglalkoznak vele, bátorítják, dicsérik, ellenben, ha kell, észretérítik, letörik a szarvát, az egóját, építik a testét, a lelkét, a szellemét, a járható, a helyes útra, a neki rendeltetett sportág felé terelik.

Ha úgy tetszik, megmentik. Nem a tűzből, hanem a magyar sportnak, de elsősorban, mindenekelőtt a normális, tartalmas életnek.