Balczó András: Ma már csak tisztes távolból szemlélem az öttusát

Egy kert. A nyugalom kertje. Érkeztünkkor ide invitál bennünket Balczó András és felesége, a korábbi tornász Császár Mónika. A saját kézzel ácsolt konyhapulton már hűl a frissen kisült gyümölcsös piskóta, az asztalra kerül szilva, szőlő és házi bodzaszörp is – egy újabb forró nyár, kora ősz és a vendégszeretet ízei. A gyümölcsfák alatt – amelyekből több mint harmincat számlál össze a házigazda – és a verandán elárvult székek, esténként kellemes elüldögélni bennük.

EGY EKSZTATIKUS TELJES DÉLUTÁN

„Bandi itt szokott olvasni” – mutat Mónika a pajtaszerű, nyitott épület alatt meghúzódó hatalmas asztalra, amely korábban talán nyüzsgő családi ebédek színhelye volt. A Balczó gyerekek közül sokan kireppentek már, hamarosan érkezik a 11. unoka is, s bár még öt gyermek otthon lakik a hatalmas családi házban, mára lecsitultak a házaspár mindennapjai.

„Minden este csodáljuk Bandival mindazt, ami körülvesz bennünket. Az ember, ha megnyugszik, sok mindent észrevesz ám. Sokszor elgondolkodom azon, hogyan tudtam úgy élni, hogy nagyon keveset ültem ilyen nyugalomban” – mereng el a semmibe a barna szempár.

Mostanság az esti csendben Jorge Luis Borges könyvét forgatja Balczó András, az argentin író elbeszélő kötete nagy hatással van rá, s ahogy annyiszor megcsodáltuk tőle, fejből idéz is gyorsan a műből egy éles mondatot. Amit talán csak az érthet igazán, aki az életében egyszer megkapta, átélte ezt a pillanatot.

„»Kit érdekel az idő múlása, ha sodrában egyszer felbukkan egy eksztatikus teljes délután?« – emeli fel ujját sokak példaképe. – Hogy mi ez? Maga a megérkezés. De annyit beszéltem már erről, tudja, feleslegesnek is érzem… De igen, ez olyan érzés, amiben valószínűleg el is lehetne égni. Lehet, nem is bír belőle sokat az ember, de én elmondhatom, egyszer megélhettem. Ott, a müncheni olimpián, ahol jött a csend, és felragyogott a nap.”

Hányan és hányan kutatják ezt a csendet, ezt a ragyogást? Hányan mennének végig az úton, amely – ahogy Balczó András fogalmaz – „elgyávulásokkal és felbátorodásokkal” van kikövezve? Olyan ez, mint a szerelem. Lázas, izzó állapot talán.

„Nem jó vívni azzal az emberrel, aki szerelmes – mondja, s kérdő tekintetünket látva hozzáteszi. – Aki szerelmes, annak nincs veszítenivalója, aki szerelemben él, a felemelkedést, a derű állapotát kapta ajándékba, áldott állapot, Istentől kapott kegyelem ez. Maga a teljesség.”

A teljesség élménye. Talán még gondolat sem volt Csíkszentmihályi Mihály könyve a flow-ról, amikor Balczó András már míves szavakba öntötte az élményt Küldetés című filmjében. Az utat, az érzést, az energiák áramlását, a megérkezés pillanatát. Ugyanezeket a szavakat formálja most is, talán már kicsit lassabban, mint „negyvenegynéhány” évvel ezelőtt, és ahogy a szavak jelentése nem kopott meg azóta sem, az érzés is ott ül a mai napig Balczó András mély tekintetében.

„Tudja, kegyelemben részesülni nem akarás kérdése. Valahogy ezt kellene megérteniük a maiaknak. Nem arról szól, hogy egy kicsit összeszedem magam, többet edzek, és majd jön az állapot… Nem, ez egészen más. Ahhoz, hogy kegyelemben részesülhessen az ember, el kell jutnia a belátás állapotába. Túl a keserűségen, túl a csalódottságon. Be kell látni, hogy bár mindent megtettünk, mindent próbáltunk megél­ni, az energiáink elfogytak, ezek va­gyunk, ha összedőlni látszik is minden. Tévedtünk, mert jobbnak, ügyesebbnek, rátermettebbnek gondoltuk magunkat, s ez a belátás nem mézzel teli tejfeles köcsög – nevet fel –, ez az igazi kijózanodás. És ha a belátás pontjára elérkezünk, másodperceken belül jön a segítség is odafentről. Nem a mi érdemünk, ha kegyelemben részesülhetünk. Hogy is van? – s már idézi is Ady sorait. – »Mikor elhagytak. Mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten…«”

A GARIBALDI UTCA ÉS A MEG NEM KÖTÖTT ALKU

Csendünket Csoki, a 11 esztendős kutya csaholása veri fel. Öreg tekintete felvidul, ott a játékosság a mozdulataiban, ugrál, szimatol, szeretne a társaság középpontja lenni. És pillanatok alatt azzá is válik, szájában körtét hoz, a kedvenc kerti gyümölcsét, egy percig sem pihen meg.

Ahogy Balczó András gondolatai is szárnyalnak múlt és jelen között.

Kíváncsiak vagyunk, hogy ötven év távlatából mi maradt a Hármashatár-hegyi csodából, a budapesti világbajnokság pillanataiból?

„Felismertem, micsoda felelősség van rajtam, mert sokan sokat vártak tőlem. Amikor a mexikóvárosi olimpián csak második lettem, és hazatértem, azt mesélték: Győrben a fiatal öttusázók sírva fakadtak. Az eredményeim nem rólam szóltak, ahogy a budapesti sikerben sem én voltan csak egyedül. Több ezer emberrel éltünk meg egyfajta hatást, a testem velük együtt futott be a célba” – folytatja, aztán elmereng a múlton újra.

Ugrik a kép a Garibaldi utcába, ahol a nyolcvanas évek elején lakott a család. A világ egyik legjobb öttusázójaként vonult vissza, és sokáig, nagyon sokáig várt arra, hogy pályafutása végeztével elfoglalhassa méltó helyét a sportágban.

„Hatodik éve voltam már belovagló ekkor, azért vállaltam ezt a munkát, mert nem akartam a sportágtól elfordulni, ugyanakkor nem akartam olyan alkukat sem megkötni, amelyek az igazságérzetemmel összeegyeztethetetlenek lettek volna. Ezerkilencszáznyolcvanhárom szeptember tizenharmadikán érkezett az öröm és a felismerés, amely feloldotta a várakozásom és az éhségsztrájkos helyzetem, mert bizony ez az volt – mindössze háromezer, majd hat év után hatezer forintnyi havi jövedelemmel zsebemben másként nem is jellemezhetném ezt az állapotot. Ekkor úgy döntöttem, nincs készülődés, nincs várakozás, abbahagyom a belovaglást, és az életem hátralévő részében az öttusasporttal nem kívánok foglalkozni. Nem voltam hűtlen, hiszen tíz évig vártam. Annak a menyasszonynak, aki tíz évet vár arra a vőlegényre, aki a kocsmában hajtja a csajokat, bizony vissza kell küldeni a jegygyűrűt. Adja csak másnak... Hogy mi lehet a megoldás? – hangzott el a Küldetés című filmben teljesen váratlanul a kérdés Kósa Feritől, amire, azt hiszem, az volt a válaszom: rászáradni a lelkiismeretükre. Mindenki pontosan tudta, hogy kinek is szól ez a mondat, de képtelenek voltak vele mit kezdeni. Csak dobálták egymásnak a szavakat, mint kőműves a forró téglát.”

CSAK TISZTES TÁVOLBÓL SZEMLÉLI AZ ÖTTUSÁT

Hogy ezek az érzések az évek múlásával a ködbe vesztek, feloldódtak? Begyógyultak-e azok a régi, fájó sebek?

„Beépültek a múltamba. A jó és rossz döntéseim egyaránt. Az öttusát ma már csak tisztes távolságból szemlélem, nem tudom, mi az a laser run, meg bónuszvívás, s azt sem, hogy ki számít esélyesnek. Ez már nem az én öttusám, az enyém más volt, családiasabb, emberibb talán. S bár az a bizonyos pont kikerült a mondat végére, ott leszek jövő héten a világbajnokságon, s természetesen örülök majd a fiatalok sikereinek.”

És újabb csend. Fotós kollégám, Tumbász Hédi lelkesen, és tapintatosan veszi át az irányító szerepet. Egy fotó a borostyánfal előtt, néhány kép a fonott szőttessel kibélelt karosszékben ülve, egy pillanat Csokival, a hű ebbel, s természetesen a legszebb kép társa, Császár Mónika társaságában.

Ahogy újra az asztalhoz telepedünk, szikár kezével végigsimít az asztallapon, és elmereng.

„Nekem arra kell készülni, hogy az éberség állapotában maradjak a legszükségesebb dolgaimban. Vannak tennivalóim, amiket szívesebben csinálnék nagyobb szorgalommal, de már nem tudom úgy. Látja, ami ebben a házban van ablak, ajtó, bútor, asztalok, a gerendák, kivétel nélkül az én asztalosmunkám nyomai…”

„A hátsó sörpad nem” – oldja a témát viccelődve a feleség.

„Pedig az is. Vettem egy ötven centi széles sörpadot, szétszedtem, kiszélesítettem, összeszereltem és lelakkoztam. Nem tudtad, Anyukám? Na látod. Ha eddig nem sikerült, akkor mostantól nagyon nézzél fel rám…”