Berki Krisztián: Nem tudom még kimondani, hogy vége…

– A hét elején abban maradtunk, hogy pénteken, a világbajnokságra utazás előtt egy nappal, meglátogatjuk, és megnézzük, hol is tart, de nem ilyen témájú és hangulatú beszélgetést terveztünk...
– Itt vagyunk a szernél ezúttal is, csak nem a lovon látnak, hanem mellette.

– Mi történt? Miért van civilben a Tornacsarnokban?
– A múlt csütörtökön megszúrták a vállamat, az injekciót tünetmentes napok követték, nem volt igazi fájdalom a vállamban. Bár hétfőn délután kiugrott a helyéről, aztán meg vissza, olyan gyorsan történt minden, a fájdalom el is múlt rögtön, így nem foglalkoztunk vele. Kedden nem edzettem, mert meghalt a nagymamám, és őt temettük, szerdán pedig két remek edzésem volt, jókedvűen köszöntünk el egymástól az edzőmmel, Kovács Istvánnal. És még csütörtök reggel is így indítottuk a napot, csakhogy alig kezdtem el a bemelegítést, megtörtént a baj. Körbe-körbe járkáltam a szőnyegen, és az egyik karkörzésnél egy pattanást, majd egy reccsenést éreztem és hallottam. Aztán még vagy öt percig megpróbáltam kirázni a fájdalmat a vállamból, ahogy máskor, ráadásul negyvenöt foknál jobban csak fájdalom árán tudtam megemelni a kezem. Olyan erőteljes fájdalom volt ez, amilyent régen éreztem, nem is tudom, hogy legutóbb mikor...

– Egyből tudta, hogy nagy a baj?
– Csak azt éreztem, hogy ez most valami más. Az korábban gyakran előfordult, hogy a vállam külső részénél feszülő fájdalom jelentkezett, ám olyankor ha elkezdtem mozgatni, lerázni a karomat, pattant egyet a vállam, és minden rendbe jött, dolgozhattam tovább. De ezúttal nem akart elmúlni a fájdalom, és ahogy mondtam, nagyon beszűkült a mozgástartománya is. Ekkor már szóltam Kokó bának, hogy jöjjön, mert lehet, hogy baj van.

– Az edzője már jó ideje félti önt...
– Rögtön azt mondta, hagyjam abba az edzést, és még véletlenül se terheljem tovább a vállamat. Felhívtuk az orvost, a gyógytornászt, mindketten azt mondták, hogy álljak le. Még aznap délután MR-vizsgálatra mentem, s bár a szakember szerint nem látszik tisztán a felvételen, hogy valóban lepattant-e egy darab a vállamból, ennek lehetőségét kizárni nem lehet. Mivel a vállamban a porcfelszín már elkopott, csak a csont tud tovább kopni, vagyis tényleg lepattanhatott belőle egy darab.

– Mit javasolt az orvos?
– Két lehetőséget vázolt fel előttem. Az egyik az volt, hogy még aznap este megpróbálja kiszedni a lepattant darabkát, ám ez túl kockázatosnak tűnt, hiszen tizenöt perc alatt végeznie kellett volna, különben még nagyobb trauma éri a vállamat, s akkor minden remény elveszett volna. Ráadásul ez sem garantálta volna azt, hogy én jövő vasárnap képes leszek versenyezni a világbajnokságon.

– És mi volt a másik lehetőség?
– Hogy elengedem a stuttgarti vébét, és később kerül sor egy nagyobb műtétre, amellyel talán legalább azt sikerül elérni, hogy megszűnjön a fájdalom.

– Jól sejtem, hogy rögtön hívta az edzőjét?
– Kokó bá a második apám, persze, hogy őt hívtam. Azt mondta, engedjem el a világbajnokságot, s bár ő már mondogatja ezt egy ideje, csütörtökön este éreztem először, hogy tényleg így kell tennem. Tudom, hogy az edzőm régóta félt, hiszen nem akarja, hogy belerokkanjak ebbe az egészbe, de ez már tényleg nem játék! Ha lett volna mögöttem egy normális felkészülés, benne legalább kétszáz gyakorlattal, akkor minden bizonnyal belemegyek a kockázatos kisebb műtétbe, mert akkor a világbajnokság selejtezőjében lett volna miből mozgósítani a tartalékaimat. De nem volt... Mert bármennyire is szerettünk volna gyakorlatozni az edzéseken, vagy a vállam fáradt el, vagy jött a fájdalom, így aztán az elejét és a végét, a két kézenállásos részt nem tudtam hozzátenni a gyakorlatomhoz, pedig minden egyes támaszos elemet képes voltam szépen végrehajtani.

– Csalódott? Dühös? Szomorú?
– Nem tudom... Olyan nehéz helyzet ez, de már az elmúlt két év is az volt, és tulajdonképpen rajtam kívülálló ok miatt volt az. Én mindig próbáltam a legjobb döntéseket meghozni – külső segítséggel is akár, de igyekeztem túljutni a mélypontokon. Mindig azon voltam, hogy talpra álljak a műtétek után. Három operáción is átestem, és mindig bíztam benne, hogy megéri a szenvedés, hogy a végén mégiscsak sikerül még egy nagyot dobnom. De azt hiszem, nincs szégyenkeznivalóm, sokan már az út felénél feladták volna...

– Ráadásul olimpiai, világ- és Európa-bajnok, vagyis megnyert mindent, amit ebben a sportágban meg lehet.
– Nem is feltétlenül a további eredmények és sikerek mozgattak és motiváltak, sokkal inkább az, hogy úgy zárjam le a pályafutásomat, ahogyan azt illik, ahogyan azt szerettem volna. Ahogyan az méltó hozzám. Ezt most az élet elveszi tőlem...

– Tizenkét évvel ezelőtt Stuttgartban könnyezett, mert a világbajnoki ezüstérme lólengésben nem ért pekingi kvótát, ez a város sosem hoz jót önnek.
– Valamiért a sors nem akarja, hogy én Stuttgartban igazán örüljek. De azért kiutazom a srácokkal a világbajnokságra, ott leszek velük, segítek, amiben tudok. Több rutinom és tapasztalatom van, mint bárki másnak, ha csak egy tanáccsal segíthetek, megteszem. De az a tizenkét évvel ezelőtti világbajnoki ezüst most jó lett volna... Tokiói kvótát ért volna...

– Miért nem mondja ki, hogy vége?
– Mert nem tudom még kimondani. A legfontosabb, hogy megszűnjön a fájdalmam, és képes legyek használni a vállamat, mert jelen állapotomban még a vállprotézis is szóba került. Meglátjuk, hogy miként haladok a rehabilitációval. Igen, ezek már csak reménysugarak, hiszen a világkupa-sorozatban még van esély a kvóta megszerzésére, de nem biztos, hogy az olimpia ennyire fontos, az egészségem sokkal fontosabb.

– Nem lesz furcsa kint, a világbajnokságon?
ؘ– Biztosan az lesz, ám az elmúlt két évben inkább ez a vb-jelenlétem volt benne a levegőben, és nem az, hogy tökéletes lesz a vállam, és sikerül minden. A harmadik műtét után elmondták az orvosok, hogy már sohasem lesz a vállam százszázalékos állapotban, és az sem biztos, hogy egyáltalán terhelhetem. Ehhez képest elég jó szintre küzdöttük fel magunkat, bár végig tudtuk, bármikor robbanhat a bomba... Azt is megbeszéltük Kokó bával, hogy ha nem tudok olyan formát mutatni, mint legutóbb a 2017-es Európa-bajnokságon, akkor nem szabad odaállnom a szerhez. Soha többé.

– Nehéz megszólalni egy ilyen kijelentés után.
– Nekem sem megy könnyen. Nem tudom, mi lesz a műtét után. Nem így terveztem a pályafutásomat, a végét legalábbis biztosan nem így. Nem így akartam, és akarom lezárni, de ha ez a vége, ezt is el kell fogadnom. A családom mellett a torna az életem. És bár az elmúlt két év rettenetesen nehéz volt, még nem tudok dönteni. Még bármi lehet... Bízunk a csodában.