Életesszencia – Vincze András publicisztikája

Valami megtört, megváltozott ebben az önsorsrontó világban, ugyanis csendben, szinte észrevétlenül belopódzott valami jó, valami tiszta, valami különleges: a példaképsportolók tízes listáján ott szerepel Lubics Szilvia neve, így a magyar sportújságírók rá is szavazhattak, keresve a 2017-es esztendő legjobbjait. Lehet, e bevezető után sokan máris azt kérdezik, „Pardon, kiről is van szó?”, de ez nem zavar, hiszen azt is tudom, hogy az agyzsibbasztóan zsibongó celebvilágon túl mások (és rengetegen) pontosan tudják, kicsoda is Lubics Szilvia, hogy ezrek és ezrek ismerik és tisztelik a nevét, az országnak szerzett dicsőségét.

Az viszont nagyon is igaz, hogy Lubics Szilvia hétköznapi nő, illetve, ha most, e néhány sorban egészen magas polcra szeretném helyezni – és miért ne tenném? –, akkor írhatnám azt is: hétköznapi hősünk. Magyarország egyik legkitartóbb sportolója, s egyben egyik legragyogóbb példaképe nem a valóságshow-k, a bárgyú vetélkedők, az internetközösségek gyakran elrémisztően ostoba határai közül lép elénk, hanem a leggyönyörűbb, legelfogadhatóbb, legszerethetőbb, legvonzóbb terepről, a hobbi- vagy elegánsabban fogalmazva, a szabadidősport mezsgyéjéről.

Lubics Szilvia ultratávfutó.

Ami – végletesen leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy számára száz, de inkább kétszáz és még egy kicsivel több kilométer meghódítása jelenti a kihívást. Kétszer győzött már a magyar, sőt, az európai sport egyik leggyönyörűbb táján zajló versenyén, a 220.9 kilométeres tókerülésen, az Ultrabalatonon, immár örökös hőse a történelmi, legendás viadalnak, a 246 kilométeres Spartathlonnak, s 2017-től már Amerikában is ott van a neve azon bátraké között, akik teljesítették a halálvölgyi futamot, a 217 kilométeres, pokoli terepen rendezett Badwatert.

Ez utóbbi futásáért kapott jelölést az év sportolói között. Esetében azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a korábbi nagy teljesítéseket, illetve a tavalyi esztendő kapcsán sem feledhető, hogy a júliusi amerikai futás után szeptemberben a Spartathlont is teljesítette. Az évek során újra és újra legyőzte a távolságot, s önmagát, hogy a nagy út végén átvehessen egy egyszerű érmet, kupát, övcsatot (ugyanis a poklon átvezető Badwater végén ezt kapják a célba érkezők), babérkoszorút, amely a Spartathlon leggyönyörűbb ajándéka Leonidász király szobrának megérintését követően. Arról nem beszélve (illetve: igenis, beszéljünk csak erről!), hogy a nagy teljesítésekre való felkészülés, az edzés ebben a műfajban nem csillogó-villogó, a gyakorlás nem a sportoló minden igényét kielégítő edzőpályákon, termekben zajlik, hanem szó szerint is az utca betonján, az erdők, mezők ösvényein. Hiszen futni, sőt, sokat futni ott lehet, és ott is kell – ez adja meg ennek a sportágnak minden gyönyörűségét, továbbá éppen az egyszerűsége, hétköznapisága miatt válik a lubicsi út is mindenki számára elérhetővé, követhetővé.

Merthogy az ultrafutónő teljesítményének hála, ezrek, százezrek, sőt, immár az is elképzelhető, hogy az évek múlásával milliók választották a kocogást, s hogy idáig értünk a történetben, remélem, megmagyaráztam azt is, miért korszakos pillanat Lubics Szilvia nevét látni az év legjobb sportolói között. A rivaldában lévő élsportban a magyarságért, az országért nyújtott teljesítés szebbik része az arany-, az ezüst-, a bronzérem megszerzése vagy a célba érés dicsősége, ám a sportoló küldetése akkor teljesedik ki, ha a cselekedetei válnak patinássá. Ez a tiszta egyszerűség tán a legfontosabb. Amikor nem attól hangos a világ, hogy a siker, a győzelem, a hírnév pénzben kifejezve mennyit ér; amikor annak sincs jelentősége, hogy a nyakba kerülő medália valódi aranyból, ezüstből, bronzból készült-e; amikor az sem számít, hogy a siker díjából néhány tízezer forintba kerülő futócipőt sem lehet vásárolni, nemhogy luxusautót és -lakást.

A dicsőség a teljesítés és a teljesítmény.

A futásban semmi más nem történik, mint hogy az ember a maga erejéből dönti le a korlátait. Ha erre minden egyes napjából képes áldozni fél órát, akkor idővel jó eséllyel küzdhet le négy-öt-tíz kilométert, ha valakinek nagyobb az elszántsága, a bátorsága, és persze becsületesen felkészül arra, hogy egyhuzamban harminc órát fusson, akkor (talán) eljuthat a kétszáznegyvenhat kilométerre lévő célba is.

Amúgy az, aki öt kilométert, és az, aki kétszáznegyvenhatot teljesít, egyforma. Futó. Se több, se kevesebb.

Az persze igaz, hogy Lubics Szilvia viszont kivételes képességű ultratávfutó – de ugyanígy igaz rá az is, hogy anya, feleség, aki a férjével együtt három gyermeket óv, szeret, nevel. Nincs körülötte zajos médiaharsogás, amit csak áldhat, mert így nem perc- és érdekemberek keresztezik az útját.

A világ akkor változik meg, amikor Lubics Szilvia futni indul.

Ekkor kerül képbe a valódi, gyémántkemény értéke mindannak, amit képvisel, ugyanis neki – a hétköznapi embernek – minden egyes méteren oda kell figyelnie arra, miként alakul a pulzusa, milyen tempót választ, mint ahogyan az sem mindegy, hogyan táplálkozik, miként készíti fel a szervezetét a rá váró pluszfeladatra, amit a majdani hosszú-hosszú kilométerek teljesítése jelent. Az edzésmunkájának, a felkészülés kontrolljának profinak kell lennie, miközben a mindennapi futása nem más, mint hobbi, olyan elfoglaltság, amely szigorúan a napi munka, az otthoni feladatok ellátása után következhet. De neki ugyanolyan hatékonynak kell lennie, mint azoknak, akiknek a sportolás a munkájuk, az életük, a kenyerük. Talán nem túlzás leírni, de az ultratávú futásra felkészülni legalább akkora kihívás, mint – mondjuk – kajakversenyzőként nekifeszülni az olimpiai részvételnek.

Lubics Szilvia háromszoros Spartathlon-győztes – sokak számára így háromszoros olimpiai bajnok is.

A görögországi verseny útvonala Athéntól Spártáig tart, a távja 246 kilométer, a teljesítés szintideje pedig harminchat óra. A magyar ultrafutó 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben is győzött a nők mezőnyében, sőt, alig négy esztendővel ezelőtt 26.53:40 órás pályacsúccsal lett első – ha ezt az időeredményt ismerve osztunk, szorzunk, akkor kiderül, hogy e gigantikus táv során a futónő tempója átlagban öt-hat perc/ezer méter volt, ami persze így önmagában csalfa adat, mert például az 1200 méter magas Parthénio-hegy meredek, s keskeny ösvénye több mint húszórányi út és 159 kilométer megtétele után várja a futót, aki addig a kocogó mércéjével számolva szinte rohant, és akinek ekkor a koromsötét éjszakában kellett meghódítania a csúcsot, hogy folytathassa a cél felé vezető útját.

Micsoda erő, akarat, hit kell az ilyen teljesítéshez!

Vagyis inkább ebben a sorrendben: micsoda hit, akarat, erő!

S amikor magyar sportsikerekről álmodozik a szurkoló, akkor pontosan ezt szeretné látni, megélni, ünnepelni – és ezért is fontos szelete az életünknek, hogy végre olyan időket élhetünk, amikor fontos a magyar sport és a sportoló, akit ugyanez a „hit, akarat, erő" lendít előre a medencében, a futópályán vagy éppen a futballkapu előtt. Viszont ha ebből a három összetevőből csak (csak?!) egy is hiányzik, nem lesz célba érés, nem lesz győzelem, nem lesznek könnyek és mosolyok. Lubics Szilviának azonban azért is különleges a hite, az ereje és az akarata, mert abból másoknak is ad: a szeretteinek, azoknak az embereknek, akik a munkájában (fogorvos) tőle várják a segítséget, az árváknak, akiknek a lefutott kilométereit becsben tartókkal együtt sportpályát épít Nagykanizsán, no és persze azoknak, akik a hobbijukat, a futást miatta választották és űzik.

Ennél nemesebb esszenciája nem lehet egy életnek.

Ezért is emlékezetes, hogy 2017 legjobb sportolójelöltjei között olyasvalakinek a neve is szerepelhet, aki velünk, sőt, a hétköznapi valóságunkban él.

Nem sztár.

Bajnok – közülünk.