Güttler, Klampár és Komáromi: hajszál híján Szöulban

Majdnem megnyerte: közös fotón a jegesmedvével

Európa-bajnok, volt világcsúcstartó, egyszeres világbajnoki, kétszeres olimpiai ezüstérmes. A 45 éves Güttler Károlyról utóbbi maradhat mindörökre emlékezetes. Szöulban a 100 méteres mellúszásban egy századmásodperccel maradt el a győztes brit Adrian Moorhouse idejétől, Atlantában pedig 200 m mellen csak Rózsa Norbert előzte meg, miként az 1994-es, római vb-n 100 m mellen... Az úszószövetséget szeptember végével elhagyó, ízig-vérig sportember azonban egyik miatt sem érez csalódottságot, sokkal inkább büszke arra a pályaműre, amit elért, és maga mögött tudhat. Csak felnőtt világversenyeken tizenhárom alkalommal állhatott fel a dobogóra.

„A szöuli olimpia évében rettentő zöldfülű voltam, egy kilencedik emeleti, panelházas kőbányai gyerek. Nekem óriási dolog volt, hogy ott lehetek az olimpián, elindulhatok egy akkora útra, eljuthatok Ázsiába. Az utazás, a társaság, a közeg, az olimpiai falu és az eszme, maga a verseny, és ami ott történt, örökre nyomott hagyott bennem, és adott egy olyan lökést a pályafutásomnak, amelyre méltán lehetek büszke. A nyolcvannégyes olimpia ugye kimaradt a magyar sportolóknak, és előtte a moszkvai sem lehetett teljes, aki ott volt, maradt benne némi hiányérzet. Így nekünk az, hogy fiatalként egy bojkott nélküli olimpiára utazhattunk el, ahol lehullott a sportági vasfüggöny, az körülbelül olyan felemelő érzés volt, mintha most a Holdon rendeznék meg az ötkarikás játékokat. Vagy az Északi-sarkon, esetleg a Déli-sarkon, ahová már önagában eljutni is csodaszámba megy. Ahol az ember már arra rácsodálkozik, hogy ilyen egyáltalán van a Földön. Szöul szép volt, és számunkra akkor elképesztően modern. Úgy érzem, hogy a mi sportolói generációnkat, amelynek mindez személyesen is megadatott, valahogy nagyon összekovácsolta az ott közösen átélt élmény. Jártam még versenyzőként három olimpián, majd még kettőn »csak úgy«, de egyiken sem éreztem, hogy kialakult volna az a fajta közösségi szellem, mint a szöulinál. Iszonyatos nagy nyüzsgésre emlékszem huszonöt évvel ezelőttről, és mivel én már a második napra végeztem a versenyemmel, a fennmaradó szabad időmben szedhettem a lábamat rendesen, hogy megismerjem a környéket. Egy húszéves gyereknek, aki már majdnem felnőtt, nyolcvannyolcban az a kultúra, a modern technika felfoghatatlan volt. Mert nemhogy akkor, nálunk ugye például a mai napig sincsenek felhőkarcolók. Misztikus volt az egész, ami mondjuk már az odaút során az alaszkai átszállásnál kezdődött a repülőtéren, ahol a három méter magas jegesmedve fogadott minket a vitrinben. Míg élt, hatszáz kiló fölött volt a súlya. Csináltuk a fényképeket – fogalmam sincs, az enyémek hová tűntek az évek során, másnak a képeiből jutott vissza hozzám néhány darab –, de persze nem a mostani masinákkal, hanem még igazi klasszikus, szovjet fényképezőgépekkel. Ez még az a kor volt, amelyben nagyon meggondolta az ember, hogy mire pazaroljon el egy-egy filmkockát, és nem kattintott el több százat válogatás és gondolkodás nélkül bármire, mint ahogyan azt manapság csípőből tesszük.”

Güttler Károly ezüstje

„Már Szöulban voltunk, éppen akklimatizálódtunk, de néhány edzés után lebetegedtem. Belázasodtam, harmincnyolc nyolc volt a lázam, három napig nem mehettem be a vízbe, mert pihennem kellett. Persze titokban a szobában azért nyomtam a fekvőtámaszokat, meg csináltam a guggolásokat, próbáltam megőrizni a kondíciómat. Nekem igazából a B-döntőbe jutás volt a cél, álomszerűnek tűnt előtte az A-döntő, éremről pedig szó sem volt. Végül aztán mindössze egy századdal maradtam el az aranyérmestől. Egy másodpercnek a századrészévével. Fantasztikus volt Vitray Tamás közvetítése, még inkább annak hangsúlya, ahogy mondta: majdnem megnyerte... Pedig már az az egy másodperc is milyen semmilyen, megfoghatatlan idő. Emiatt nem emlékezhetek most olimpiai bajnokként. Viszont nem tört meg, és a mai napig sem frusztrál. Egyszerűen nem úgy gondolok rá, hogy mit veszítettem, hanem úgy, hogy mit nyertem. Előre néztem már akkor is, a pozitívumokat kerestem, és azt hiszem, a pályafutásom kerek egésze bizonyság arra, hogy meg is találtam. Nagyon jó érzés, ha arra gondolok, versenyzőként milyen teljesítmény, eredmény van a hátam mögött.”

„Az eredményeimnek és a személyiségemnek is szól, hogy utána komoly feladatokat kaptam a sportágban, amelyben amúgy is elképzeltem a jövőmet. Mondjuk az borítékolható volt, hogy nem leszek órásmester vagy erdészmérnök, hiszen idestova negyven éve vagyok benne az úszásban, sokat tanultam, megéltem, megtapasztaltam benne. Az edzéseken, az edzőtáborokban, a versenyeken. Az elején persze nem tudatosan élte meg ezeket az ember, hogy majd a későbbiekben ennek hasznát veszi. De amikor olyan nagy hatás éri, mint engem a szöuli olimpián való részvétel, az ott szerzett ezüstérem, onnantól kezdve ez már igenis tudatos volt. Azzal, hogy kétezer-tizenhárom októberétől elkezdhetem az edzősködést, régi vágyam válik valóra, és így meglesz az utolsó szelet is abból a tortából, amelyből a versenyzői, majd a sportvezetői részt már megkaphattam. Óriási várakozással tekintek életem következő szakasza elé. Mondjuk a medence melletti munkát mindig is közelebbinek éreztem magamhoz, mint az irodai adminisztrációt, amit ifjúsági kapitányként főként végeztem. A sok tapasztalat ellenére azonban az edzői szakmát tanulnom kell, de kész vagyok rá, örömmel teszem, és boldogsággal tölt el, hogy mindezt abban a közegben tehetem meg, a Kőér utcában, amelyhez versenyzőként ezer szállal kötődtem.”

Kétszeresen is balszerencsés: az elnök is igazságtalannak tartotta, hogy nem járt érem az elődöntőért

Klampár Tibor kétszeres világbajnokként, de már túl pályafutása csúcsán érkezett az olimpiára. Arra a kérdésre, hogy 35 évesen, két világbajnoki aranyéremmel – igaz, a másodikat is a szöuli olimpia előtt 9 évvel szerezte csapatban – milyen esélyekkel utazott az 1988-as olimpiára, Klampár a rá jellemző módon válaszolt.

– Tudtam, hogy én vagyok a mezőny legidősebb játékosa, de nem törődtem vele. Nem gondolkoztam, hanem játszottam. Meg aztán minden nagyképűség nélkül mondhatom, mivel 'nyolcvanegyben világkupát és ugyanabban az évben Európa tizenkettőt nyertem – tehát egyéniben értem el sikereket –, senkitől sem tartottam az olimpián. A csoportból az első kettő a tizenhat közé jutott, ott pedig sorsolták egymásnak az ellenfeleket. A válogatott akkori edzője szerencsés kézzel húzott, mert nekem a kínai-osztrák Ting Ji jutott, akivel az osztrák klubban, a Wolkersdorfban csapattársak voltunk, és rendszerint elvertem.

(Ez utóbbi igaz, ám az olimpia utáni értékelésben a Népsportban Klampi azt nyilatkozta, arra számított, ha kijön a lépés, bejuthat a 16 közé.)

– A négy közé jutásért egy „igazi” kínait győzött le, Csen Lung-cant.
– A döntő szettben nyertem ellene. Volt egy kis szerencsém, mert a vége felé egy csusza is segített. De nemcsak a meccs után örültem: már előtte is úgy ítéltem meg, Csen jobban fekszik nekem, mintha a svédek közül kaptam volna valakit.

– Normális esetben ilyenkor már elkönyvelhette volna a bronzérmet – kivéve Szöulban, ahol a sportág bemutatkozott az olimpián...
– Mondjuk amikor bejut az ember a négy közé, az az első gondolata, hogy gyerünk tovább, de némi nyugalmat ad, hogy a bronz már megvan. Csak nem Szöulban.

– Tekerjük vissza az idő kerekét: gyerünk tovább!
– Az elődöntőben a dél-koreai Kim Ki Tek jött. A hatezer néző nem zavart meg, de az első játszmában 14:7-nél valahogy elbambultam, és elvesztettem a szettet. Ha megnyerem, állítom nem kapok ki.

– Csalódott volt a bronzmérkőzésen?
– Hogyne lettem volna az! Normális körülmények között érmes lettem volna, Szöulban még Erik Lindhdel kellett az asztalhoz állnom az éremért. Az első játszmát megnyertem, de végül kikaptam, elúszott a bronz. Megjegyzem, 2000-ben a sydneyi olimpián Bátorfi Csilla és Tóth Kriszta hasonlóan járt, mint én, mert sem a barcelonai, sem az atlantai olimpián nem kellett játszani a harmadik helyért, viszont Szöulban és Sydneyben igen.

(Az olimpia után a versenyző ezt mondta Népsport munkatársának: „A mai napig nem értem, hogy miért kellett lejátszani ezt a mérkőzést.” Mint szavaiból kiderül, most sem érti, sőt a 25 évvel ezelőtti emlékek egy-két nyomdafestéket nem tűrő kifejezést csalnak ki Klampiból... Mihovil Kapetanics, az Európai Asztalitenisz Unió jugoszláv elnöke a Népsportnak ezt nyilatkozta: „Az asztalitenisz-versenyek egyik főhőse Klampár Tibor volt. Minden elismerésem a harmincöt éves világbajnoké, s ezért is rendkívül sajnálom, igazságtalannak tatom, hogy nem kapott legalább bronzérmet, hiszen az elődöntőig jutott.”)

– Érem híján nem jogosult az olimpiai életjáradékra. Úgy tudom, többször is kérvényezte a sportvezetőségtől, hogy tegyenek önnel kivételt.
– Szívfájdalmam ez a negyedik hely, meg az is, hogy kétszer is elutasították, hogy a bronzérmeseknek járó járadékot megkaphassam. Az különösen fájt, hogy Schmitt Pál is adta ehhez a nevét, aki maga is sportoló volt. Hatvan felett továbbra is játszom, ehhez értek. Ráadásul 2009 óta egyedül élek, mert meghalt a feleségem.

– Az olimpia egészéből mi maradt meg önben?
– Nagyon jó hangulatú volt. Ámbár nekem nehéz elvenni a jókedvemet. Szöulban is összejöttünk esténként a többiekkel, sztorizgattam, öregen már volt néhány jó történetem. Csak úgy dőltünk a röhögéstől. Szöulból is van egy jó történetem. Mentem be az olimpiai faluba, rengeteg fotós vett körül. Azt azért sejtettem, hogy nem miattam jöttek, láttam is, hogy nem messze mögöttem Ben Johnson érkezik. De azért mondtam a srácoknak: „Látjátok, milyen népszerű vagyok, ölik egymást, hogy lefotózzanak.”

Klampár Tibor bronzmeccse

Eltaktikázták: a biztonságiak a bárokba is követték a sportolókat

Komáromi Tibor a kötöttfogású birkózók 82 kilós versenyében 1986-ban a budapesti világbajnokságon aranyérmes lett, abban az esztendőben megnyerte a pireuszi Eb-t. Egy évvel később Clermont-Ferrandban is vb-t nyert, a tamperei Eb-n bronzérmet szerzett. Az olimpia után egy évvel győzött a martignyi vb-n. Csak éppen Szöulban marad le az aranyról.

– Semmit sem lehet tenni, nyilvánvalóan van bennem hiányérzet, hogy éppen az olimpián nem tudtam nyerni.

– Rövidzárlat volt?
– Nem így mondanám. Hibát követtünk el, mert a Mamiasvili ellen a döntőben rossz taktikát választottunk.

– Ezt hogyan kell érteni?
– Egyszerűen úgy, hogy tanácstalan voltam a szőnyegen.

– Fáj még a vereség?
– Hogy fáj-e? Tényleg nem tudok őszintén válaszolni, hogy fáj-e vagy sem. (Komáromi mindezt nevetve mondta.)

– Magának hogyan magyarázta, magyarázza, ha felteszik ezt a kérdést?
– Úgy, hogy az égiek akarták így. Azt is, hogy mindent megnyerjek, csak éppen az olimpiát nem, s azt is, hogy Mamiasvili nyerjen a legnagyobb versenyen. Meg kell békélni a történtekkel. Nem lehet örökké úgy élni, hogy második lettem.

– Összességében milyennek tartotta a szöuli olimpiát?
– Remek volt! Egyrészt azért, mert a magyarok csodálatosan szerepeltek. Ezt azért fontos kiemelni, mert négy évvel korábban, Los Angelesben nem voltunk ott, bennünk, sportolókban volt egy kis félsz, vajon hogyan szerepelünk. Másfelől szenzációsan megrendezett olimpia volt, s azt sem tagadom, volt mit shoppingolni a boltokban. Ami akkoriban nekünk nagy szó volt.

– Fel tudna valamit idézni, ami meglepte?
– Hogyne! Ahogy kiléptünk az olimpiai falu kapuján, állandóan kéretlen kísérők szegődtek mellénk, pontosabban mögénk. A helyi biztonságiak próbáltak észrevétlenek maradni, de nem volt nehéz kiszúrni őket, mindenhová követtek. Próbáltunk meglépni előlük, de nem nagyon lehetett. Még taxin is követtek, aztán elmentünk bárokba, de oda is jöttek utánunk. Összességében nem mondhatok mást, mint hogy mozgalmassá tettük a napjaikat, de legalább jól szórakoztak, akik velünk jöttek...

Komáromi Tibor az elmúlt 25 évben nem szakadt el a birkózástól, volt szövetségi kapitány, vezetőedző, továbbá közművelődési intézmény vezetője (Orczy-kert), minisztériumi tisztviselő. Ezzel párhuzamosan a civil szférában vállalkozóként tevékenykedett. Jelenleg Monoron edzősködik és Magyar Birkózó Liga elnöke.

Komáromi Tibor ezüstje