– Jó és nyer együtt – magyar sportolónak ilyen parádés beszélő neve még nem volt. Honnan származik?
– Sajnos nem tudom, nem derült ki, pedig kutattam a családfámat, de eredménytelenül. Az viszont tény, hogy már általános iskolás koromban is sokat szórakoztak a nevemmel, az egyik tanárom például többször úgy szólított fel felelni: na, nézzük, a jó nyer-e?

– Az nso.hu szavazásán minden bizonnyal, az olvasók szerint ön a legméltóbb jelölt a Nemzet Sportolója-címre. Játéknak tekinti a voksolást, vagy többnek annál?
– Sokkal többnek, hatalmas megtiszteltetésnek. Nem számítottam erre az eredményre, mert Magyarországon rengeteg a kiemelkedő sportoló.

(A szavazás második helyezettjével, Mészöly Kálmánnal készített interjút ide kattintva olvashatja el!)

– Nem úgy a kiemelkedő asztaliteniszező. Ezért, ha ön most nem nyer, a sportágból emberöltőkön keresztül senki sem kerülhet be a Nemzet Sportolói közé. Ki, mikor, mit rontott el, hogy így alakult?
– Alapvetően mindennek a munka hiánya az oka. Mert nemcsak a kínaiak fejlődtek, hanem mi is, csakhogy vissza. Minél többet gyakorol valaki, annál nagyobb az esélye arra, hogy az élre kerüljön. Nincs csoda, nincs mese, minden világverőt a nagyon sok munka vitte fel a csúcsra.

– A Jónyer-kiflire sem kellett születni, az is tanulható? Nem Isten adta tehetség, hanem gyakorlás kérdése, hogy a manapság egyeduralkodó kínaiakat is többször verték agyba-főbe, hogy ők még a jó, jó hallatán a magyar biztatást is átvették, és rendszeresen „jojóztak" az asztalnál?
– A szintén négyszeres világbajnok Li Csen-si – Amerikában dolgozik, ott ő tanítja a Jónyer-féle banánpörgetést, majd a kiflit – egyszer meg is kérdezte tőlem, mi ez a jojo, mondtam, hogy vezényszó. Ő is ott volt az 1979-es vb-n az ellenünk vesztes csapatban, amikor úgy éreztük, egy hétig egyfolytában játszhatunk, akkor sem lenne semmi esélyük a kínaiaknak ellenünk. A fonák pörgetéseinkkel vertük meg őket, mert a tollszár ütőfogásuk miatt féloldalasan játszottak. Ma viszont a kínai fizikum és gyorsaság mellé már ők is európai módon fogják az ütőt, és a Jónyer-kiflivel azért sem lehetne meccset nyerni, mert úgy felgyorsult a pingpong, hogy az asztal felett kell lesöpörni a labdát.

– Ez a modern, atom-asztalitenisz, de térjünk vissza a régihez, már csak a Nemzet Sportolója-választás miatt is! Mi, magyarok alapvetően „ötkarikás" szemmel nézzük a sportot, ezért ön négyszeres vb-aranyérmes létére eleve hátrányos helyzetből indul. Ha sportága nem 1988, hanem mondjuk 1972 óta szerepelne az olimpia műsorán, az mennyiben javítaná az esélyeit?
– Jelentősen, mert többszörös olimpiai bajnok lennék. Azt nem lehet kijelenteni, hogy egyesben is biztosan győztem volna, bár amikor vb-t nyertem, tizenkét kínai indulhatott, az olimpián pedig csak ketten lehetnek, ami óriási különbség. Azt viszont állítom, hogy Klampárral a miénk volt a világ legjobb párosa, a kínaiak sohasem tudtak megverni minket, csak két európai ellenfél: a jugoszláv Surbek, Sztipancsics és a svéd Bengtsson, Johansson kettős. Ráadásul Klampárt olimpiától biztosan nem tiltották volna el, világversenyt viszont a különféle fegyelmi ügyei miatt többet is ki kellett hagynia.

– Klampárral az oldalán azért két vb-döntőt is elveszített, 1977-ben Birminghamben a négy közé jutásért az ötödik szettben 20:11-ről kaptak ki. Ennek és a szarajevói meccsnek is megvan a maga legendáriuma, de mindebből mennyi igaz?
– Szarajevóban, 1973-ban a páros döntőre indulás előtt végeztem az ütőm ragasztásával, ezért a stadion felé menet a buszon a táskám tetejére tettem, hogy kicsit száradjon még. Egy ismeretlen fiatalember pedig egy megállónál felkapta, leugrott a buszról, és elfutott vele. Gergely Gabitól kértem kölcsön az ő ütőjét, de abszolút nem rám szabták, rövid és vastag volt a nyele, csiszolgatnom kellett, tulajdonképpen el kellett rontanom. Az a két poén minimum ezen múlott, amivel kikaptunk, mert a döntő szettben, 19:19-nél két olyan labdát adtam fel túl magasra, amit a saját ütőmmel sohasem teszek. Birminghamben valóban 20:11-ről kaptunk ki, méghozzá egy-két perc alatt, jobb esetben azt mondták, elszórakoztuk a meccset, de azzal is megvádoltak minket, hogy eladtuk. Ostobaság – nincs az a bolond, aki úgy kap ki szándékosan, hogy előtte 20:11-re még vezet.

– Kalkuttában, 1975-ben ellenben az egyest és a párost is valószerűtlen körülmények között nyerte meg.
– Így van. Párosban a döntőbe jutásért játszottunk a francia Secretin, Constant párossal, 2:1-re és 20:16-ra vesztésre álltunk. Ekkor azonban félbeszakadt a mérkőzés, mert éppen a mi asztalunknál ázott be a csarnokot fedő ponyva. Bementünk az öltözőbe, lefeküdtem a padra. Arra még emlékeztem, hogy Zoli (Berczik Zoltán szövetségi kapitány – a szerk.) narancsot csepegtet a számba, aztán rögtön elaludtam, és Zoli azzal ébresztett, folytatódik a meccs, egy poén kell csak a franciáknak. Gergely Gabi szervált, én pedig mindent feltettem egy lapra, és négy olyat pörgettem, hogy a túloldalon már egyszer sem értek labdához. 20:20 után kiegyenlítettük a szettet, nyertünk, aztán a döntőben megvertük Surbeket és Sztipancsicsot.

– Utóbbit ugyanott, Kalkuttában az egyéni fináléban is legyőzte, 0:2-ről. Ilyen jól viselte a szorult helyzeteket?
– Kénytelen voltam. Már a vb-re is úgy készültem, hogy fél évvel korábban lebuktam a vámon – hiába, jól működött az ügynöki hálózat –, az utazás előttig el voltam tiltva, az útlevelemet is bevonták. Berczik az állami vezetésnél kilincselt, hadd utazzak ki, én meg közben, nehogy leégjek, ha végül mehetek, napi tizennégy órát edzettem, futottam, kerékpároztam. Indiában meg elkaptam egy gyomorfertőzést, fogytam hét kilót. Olyan gyors voltam, mint még soha. Egyesben majdnem a lehető leggyorsabban ki is estem. Az első fordulóban állandó mumusom, a svéd Wikström 2:1-re és 17:12-re vezetett ellenem, négy labdára voltam a végtől. Ekkor a lányom keresztapja elment a palánk mellett, hatalmas darab ember volt, nem lehetett nem észrevenni, ráadásul odakiabált nekem: „Pista, mit csinálsz?!" Illetve kicsit erősebb szavakat használt, de nem ártott. Mert mintha felébredtem volna, sorozatban kilenc pontot nyertem, győztem a szettben, a mérkőzésen, a vb-n.

– A máig legnagyobb hatású, 1979-es phenjani csapatarannyal együtt négyszeres világbajnok, és mind a négy diadalát Keleten aratta. Véletlen az egybeesés?
– Nagyon szerettem ott játszani. Egyrészt mindenhol jó meleg volt, és ez az én kötött izomzatomon sokat segített; szerintem a mai, 11-ig menő szettek idején meccset sem nyernék, mert mindig csak 15 körül melegedtem be. Másrészt Ázsiában semmi sem vonhatta el a figyelmünket a játékról – akármilyen furán hangzik, még üzletelni sem lehetett, sőt telefonálni sem nagyon.

– Ha ma is csak ezen múlna... Mit kellene tenni annak érdekében, hogy 40-50 év múlva több magyar asztaliteniszező is esélyes legyen a Nemzet Sportolója-címre?
– Fiatal gárdával új alapokról kellene indulni, jelentős hangsúlyt fektetve a munkára és a vidékre, mert az igazi tehetségek onnan érkeznek. Szeretnék majd úgy elbúcsúzni ettől a világtól, hogy egy magyar asztaliteniszezőnek egyszer még szívből gratulálhassak.