Népsport: karlendítés helyett árvalányhajas kalapemelés

„11 óra: A falu olyan, mint egy hangyaboly. Mindenki készülődik, folynak az utolsó simítások, öltözködnek. Az olaszok tanulják a masírozást. Kék-fehér selyemingben vannak, nagyszerűen festenek. Nem megy valami rosszul a masírozás. A franciák gyakorolják a hitleri köszöntést. Egy-kettő vezényszóra emelgetik a jobb karjukat. Nagyon komolyan csinálják, de amikor abbahagyják, egymásnak esnek a nevetéstől. Tetszik nekik az, hogy ők, a franciák tanulják a germán köszöntést”– számolt be a Nemzeti Sport 1936. augusztus 2-i száma a berlini olimpiai faluban tapasztalható sürgölődésről.

Így látta legalábbis az eseményeket a megnyitó előtti órákban a sportlap egyik kiküldöttjeként dolgozó Boldogfalvy Gergely, míg a nem kevésbé költői nevű Szerelemhegyi Ervin (korábbi atléta olimpikon, később a Nyilaskeresztes Pártot támogató újságíró) a következő beszámolót küldte a Pesti Hírlap szerkesztőségébe: „A készülődés láza ragadós. Ezt látni kint az Oli Dorfban, az olimpiai faluban is. (…) Az izgalom némiképp érthető is, mert nagyon sok függ a megnyitóünnepélyen szerzett rokonszenvtől, a sikert pedig a nagyközönség tetszése vagy nem tetszése dönti el. A sok atlétának, úszónak, vívónak, birkózónak, meg egyéb kényes sportembernek persze sehogyan sem ízlik a kemény léptekkel való menetgyakorlás és a vezényszóra való karlendítés vagy kalaplengetés. A ruha csinossága és ízlésessége mellett ugyanis a siker egyik legfontosabb tényezője az a köszöntési mód, amellyel a csapat elhalad a díszpáholy előtt. Reméljük, hogy a magyar csapat új köszöntési módja, amikor szívük fölé helyezik árvalányhajas kalapjukat, meg fogja tenni a hatást.”

A rövid cikkrészletből ki is emelhetjük a fő dilemmát: „karlendítés vagy kalaplengetés”? A berlini olimpiai nyitány lényeges diplomáciai kérdése volt, hogy az érkező külföldi küldöttségek miként viselkednek a náci Németország vendégeként, az előzékenység jegyében átveszik-e a fajüldöző rendszer köszönési módját, és nyújtott jobb karral vonulnak-e el Adolf Hitler díszpáholya előtt, vagy a vállalt semlegesség, netán a burkolt tiltakozás valamely megnyilvánulási formáját választják.

Németh István történész a berlini olimpia szimbolikus üzeneteinek szentelt tanulmányában (Hitler olimpiája, Rubicon folyóirat, 2012/7.)felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai sportolókat kifütyülték, amiért a bevonulásnál nem fordították fejüket a Führer tribünje felé. Bonyolítja a mozdulatok értelmezésének kérdését, hogy – mint Nádori László felhívta rá a figyelmet a Magyar Hírlap hasábjain közölt 1987-es cikkében – az úgynevezett olimpiai köszöntés igencsak hasonló a náci karlendítéshez (talán csak a kar és a kézfej magasabb állása különbözteti meg tőle). „Az 1924. évi párizsi olimpián szokássá vált az olimpiai köszöntés, az oldalt rézsútosan kinyújtott kar. Az olimpiai esküt is ilyen tartásban tette le az erre a tisztségre kiválasztott sportoló a párizsi olimpia megnyitóján. Amikor a németek 1928-ban bevonultak az amszterdami stadionba, a kalaplengetést részesítették előnyben. Olimpiai köszöntéssel vonult be 1932-ben Los Angelesben a francia, a kanadai, az új-zélandi és a mexikói küldöttség. Az olaszok keverték az olimpiai és a fasiszta köszöntést. A IV. téli olimpiai játékokon – Garmisch-Partenkirchenben – csak a hazai csapat használta a »német köszöntést«. A többiek a legkülönbözőbb módon üdvözölték a Führert. Senki sem értette félre a külföldi csapatok »olimpiai« karlendítését(a korabeli híradórészlet alapján akkor a magyar csapat is ezzel a megoldással élt – Cs. P.).  Másként történt ez a berlini stadionban, mikor a százezer nézővel zsúfolásig megtelt arénába – feltehetően a házigazdák iránti »figyelmességből« – előrelendített karral lépett be az osztrák küldöttség, a tömeg ünneplése határtalan volt. Indokolatlan volt azonban az a felharsanó ujjongás, amely a franciák bevonulását követte. A francia csapat »olimpiai karlendítéssel« vonult ugyan be, de ezt a tömeg – »szívesen elhisszük, amit akarunk« –, félreértette. Elképzelhetetlen lett volna egy ilyen gesztus, hiszen 1936 márciusában a németek bevonultak a demilitarizált Rajna-zóna területére, ami egyértelmű politikai kihívást jelentett a franciák számára, így hajtott külpolitikai hasznot egy politikailag semleges mozdulat a Harmadik Birodalomnak.”

Az olimpiai mozgalom eszközrendszerébe emelt karmozdulatot ókori eredetűként tartották számon, ám létezik elmélet, amely szerint csak Jacques-Louis David 1784-es alkotásán a Horatiusok esküjecímű festményen látható, előrenyújtott jobbal álló alakok tévesztették meg az újabb korok emberét. Tény, hogy a Római Birodalom világára és szellemiségére utaló mozdulat nem náci jelképként terjedt el először, az Egyesült Államokban például a Francis J. Bellamy lelkész és író által megfogalmazott hazafias hűségesküt már a 19. század végén az ominózus karmozdulatra emlékeztető gesztus mellett tették le a tanulók.

Nádori László hivatkozott sporttörténeti visszatekintését a korabeli Nemzeti Sport-tudósítás alapján ki kell egészíteni, az Olimpiai Stadionba bevonuló küldöttségek köszönését egyenként szemléltető írás szerint ugyanis nem csupán az osztrákok (és a különös „karjátékukat” bemutató franciák) alkalmazták a kritikus üdvözlési módot. A sportlap mondataiból idemásoljuk azokat a részleteket, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy-egy ország képviselői az úgynevezett „német köszöntéssel” vagy legalábbis ahhoz hasonlóval meneteltek el a dísztribün előtt.

Görögország: „A csapat minden egyes tagja fellendíti jobbkezét s úgy üdvözli az olimpiai játékok legmagasabb védnökét, Hitler Adolf kancellárt, aki fedetlen fővel, mosolygós arccal viszonozza az első nemzet üdvözletét.”Bermuda: „A föveget a díszpáholy közelében leveszik és szívük fölé szorítják. Jobb karjuk Hitler-köszöntésre lendül.”Bulgária: „Német köszöntéssel, német mintájú katonai díszlépéssel vonul el a sötétkék-kabátos, krémnadrágos csapat a díszpáholy előtt.”Kolumbia: „Köszönésük német szisztémájú.”Észtország: „»Németül« köszönnek, közben fehér sapkájukat bal kezükben tartják.”      Franciaország: „A kék-fehér-piros gall lobogó után hatos sorokban menetel a sötétkék kabátos, baszksapkás, krémnadrágos, hatalmas francia csapat. Tökéletesen egyforma valamennyi. A dörgő taps szinte mindent áttörő ünnepléssé nő, amikor egyetlen jelre valamennyi francia felemeli a jobb karját és német köszöntéssel üdvözli Németország Führerjét. Micsoda hallatlan, demonstratív ereje ez a köszöntés a sportbarátságnak!”Kanada: „Ősz vezetőjük vezényli a karlendítést s a lehajló kanadai lobogó mögött német üdvözlés mered a kancellár felé.”Lettország: „Bal kezüket combjukhoz szorítják, jobb karjukat felnyújták”. Ausztria: „A német-osztrák kibékülés örömére óriási ujjongással, hochholással, heilezéssel köszönti a stadion népe a piros-fehér zászló mellett haladó jókedvű osztrákokat. Úgy látszik a garmischi »köszönési heccet« már elfelejtették, mert magasra emelt jobb karral tisztelegnek a díszpáholy előtt. A közönség tombol.”Uru­guay: „Szürke ruha, kék sapka, feltartott kézzel való köszöntés.”     

Természetesen a karlendítők táborába tartozott Németország, valamint a fennmaradt híradórészlet alapján Olaszország és Mexikó is. Ami pedig a közönséget illeti, a Nemzeti Sport megfogalmazásában      „...mintha hatalmas fenyőerdő szegélyezné a pályát, úgy tűznek az ég felé az előrelendített, üdvözlő jobb karok”.

De mi a helyzet a magyarokkal? Ismert az augusztus 5-i fénykép, amelyen a női tőrvívás bajnokaként Elek Ilona a dobogó tetején áll, leeresztett karral, miközben a hozzá hasonlóan zsidó származású német versenyző, az ezüstérmes Helene Mayer náci karlendítéssel üdvözli a díszpáholyt. Azt is tudjuk, hogy győzelme után a szabadfogású birkózók aranyérmese, Kárpáti Károly a Himnusz hangjai alatt a világért sem tett volna eleget a rendezők ki nem mondott elvárásának: „Úgy odaszorítottam combomhoz a karomat, mintha odaragasztották volna”     .

A megnyitóünnepségen kikerülte a magyar küldöttség a német politika jelképes mozdulatát, a fennmaradt filmrészlet és a Nemzeti Sport-tudósítás is a protokolláris megkerülős cselről árulkodik. „A magyar köszöntés: kalaplengetés. Moldoványi példájára repülnek le az árvalányhajas kalapok a versenyzők fejéről s így tartják kinyújtott jobb kezükben a versenyzők, amíg elhaladnak a díszpáholy előtt. Stockholmban 1912-ben is így köszöntünk már. (…) A mintegy 140 főnyi csapatot lelkes »heil« rivalgással igen melegen köszöntötte a Stadion közönsége.”

Akár volt a megnyitóra készülő magyar küldöttség gesztusválasztásában ravaszság, akár nem, a zivataros történelmi időkben értelmet nyert a régi mondás: „Kalapját hóna alá teszi, hogy meg ne ázzék.”