Kipüföli a feszültséget – interjú Vidnyánszky Attilával

– Hogyan éli meg magyarságát egy Kárpátalján élő tinédzser, aki szereti a sportot?
– Nagyon egyszerűen: a nagyobb rokonságban számos kiváló sportoló volt, így például a remek kapus, Fazekas Árpád, aki az Aranycsapat környékén bontogatta szárnyait, aztán Szabó Sándor, akit kevesebben ismernek, de a Vasas- és Haladás-szurkolók bizonyára felkapják a fejüket a neve hallatán, remek kis szélső volt a hetvenes években. Úgyhogy amikor a rokonokkal Pestre és Szombathelyre utaztunk, mentünk is ki a stadionba, hogy lássuk játszani. De mondhatnám az egykor szintén Haladás-játékos Szabó Imrét, ő a második világháború után kétszer válogatott is volt. És ott van apám iskolatársa, a sokszoros szovjet válogatott Szabó József, aki egy gálán 67 évesen beállt egy színházi emberekből álló csapatba, és úgy hajtott, mintha a vb-döntőben játszana. Na, ez hiányzik a maiakból...

– Voltak olyan kultikus helyek Kárpátalján, mint az erdélyi havasokban, ahol a közös meccsnézés a tévén erősítette a magyarságtudatot?
– Nem, szerencsére Beregszászon lehetett fogni a magyar rádió és a tévé adásait, úgyhogy tiltani nem lehetett. Ráadásul édesapám iskolaigazgató volt, a klubszobában jöttünk össze meccseket nézni. Nemcsak a mieink mérkőzéseit, az 1982-es vébéről előttem van, ahogyan a Sócratesszel felálló brazilok kiestek az olaszokkal szemben.

– A Dinamo Kijev futballcsapata ebben az időszakban a legjobb szovjet csapatok közé tartozott. Látta a kijevieket élőben?
– Hogyne! A kijevi Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultam 1987 és 1992 között, számos alkalommal jártam meccsen a kijevi stadionban. Valerij Lobanovszkij volt az edző.
Akkoriban a szovjet válogatott is a kijeviekre épült. Hogyan élte meg az irapuatói vereséget?
Gondolhatja... Sokkszerű volt, nulla háromig bírtam, aztán kimentem a szobából, ahol tévén többedmagammal néztem a meccset. Nem is kísértem figyelemmel a vébét, amíg a szovjetek ki nem estek. Sovány vigasz volt persze, hogy a nyolcaddöntőben egy nagy meccsen kaptak ki a belgáktól négy háromra. De mondok még valamit: a mai napig előttem van az 1978-as vébén az argentinoktól elszenvedett vereség. Egy világ omlott össze bennem. Ahogyan Törőcsik szabálytalankodik, vagy ahogyan Nyilasi jön le a pályáról a kiállítása után.

– Meg tudja mondani, milyen sportesemény volt 1992. április 29-én Ungváron?
– A magyar labdarúgó-válogatott első hivatalos mérkőzése Ukrajna ellen. De nekem nemcsak a három egyes magyar győzelem miatt emlékezetes, hanem azért is, mert nem lehettem ott. Igaz, nem elblicceltem, hanem Magyarországon tartózkodtam szakmai gyakorlaton, a kijevi egyetem két magyar osztályt is indított, velük voltam. Olyan rendezők vettek részt a képzésben, mint Kazimir Károly, Léner Péter, Szinetár Miklós vagy a magyar fakultást összefogó Babarczy László.

– Ha a magyar sport nagyjai kerülnek szóba, kiket említ elsősorban?
– Papp Lászlót, Wichmann Tamást és Hegedüs Csabát. Nem csupán sportemberi nagyságuk, hanem magyarságuk okán is.

– Kanyarodjunk vissza a gyerekkorához: a gyakorlatban is közel állt önhöz a sport?
– Azt szoktam mondani, hogy elindultam az úton – már csak a családi futballhagyományok miatt is –, de a tehetségem kevésnek bizonyult. A Dinamo Kijev sportiskolájának edzéseit látogattam, kapus voltam – Olekszij Mihajlicsenko egy évvel idősebb nálam, tehát az én generációmhoz tartozik –, de belül éreztem, ez nem az én utam. Nyolc-tíz évesen következett az ökölvívás, olyan szintre jutottam, hogy versenyszerűen űztem. De aztán egy meccs kijózanított. Egy helyi szpartakiád beregszászi nehézsúlyú döntőjében – termetemből ez a súlycsoport szinte természetesen adódott – kikaptam. Elvitt a hév: apám ott ült a szorító mellett, mindenki torkaszakadtából üvöltött, hogy „Üsd ki!, Üsd ki!" Aztán majdnem engem ütöttek ki, jól megvertek, ahogyan mondani szokták, egy hétig csak pépeset tudtam enni. Ezt követően már nem sportoltam magas szinten, persze a védést nem adtam fel, megyei szinten futballban és kézilabdában beálltam a kapuba. Örök élmény, hogy a beregszászi járásban Badaló falu megye egyes csapatában védtem, ahogyan mondani szokták, természetbeni juttatásért. Malacért, tyúkért, tojásért. Sajnos az utóbbi időben a szememmel vannak gondok, néhány éve nem védhetek.

– Mi maradt meg rendszeres mozgásnak?
– A szobabiciklizés meg a zsákolás, legalább kipüfölöm magamból a feszültséget.

– Akinek egyszer volt bokszkesztyű a kezén, az kisebb-nagyobb figyelemmel követi a sportág eseményeit. Önt is megfertőzte örök életre a bunyó?
– Igen, de jó a meghatározás, hogy kisebb-nagyobb figyelemmel, mert azzal, hogy most nincsen olyan bokszolónk, mint Erdei Zsolt, az ökölvívásra is kevesebb figyelmem irányul. De igaz: a bokszot nem tévesztettem szem elől.

– Az ukrán Klicsko fivérekkel van valamilyen kapcsolata?
– Szorosabb szál nem fűz hozzájuk, az viszont tény, hogy Vladimir Klicsko pályafutásának egyik rosszul sikerült meccse előtt együtt szerepeltem vele és bátyjával, Vitalijjal egy reggeli tévéműsorban. Történt, hogy Kijevben a Sportpalotában bokszolt az amerikai Ross Puritty ellen, ráadásul technikai KO-val kikapott.

– Vladimir első vereségét szenvedte el e profik között, ráadásul óriási meglepetés volt, hazai ringben verték meg.
– Azt látta volna, hogy Vitalij milyen ideges volt a vereség után. Aztán ha jól emlékszem, ő vágott vissza az öcs vereségéért.

– Napjaink nehézsúlyú bunyójáról mi a véleménye?
– A királykategóriában a brit Anthony Joshuát tartom a legjobbnak, de még nem ért a nagy elődök nyomába.

– Kétezerhat és kétezertizenhárom között a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetőjeként, majd igazgatójaként dolgozott az alföldi városban. Ez a DVSC futballtörténetének egyik legszebb időszaka egyben.
– Nagy Loki-szurkoló vagyok, hatalmas bravúr, hogy a csapat bejutott a Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörébe, s nem mellékesen számos személyes kötődésem alakult ki, attól kezdve, hogy Dragan Vukmirral egy házban laktam, egészen addig, hogy Herczeg András, a sikercsapat edzője el-ellátogat a Nemzeti Színház előadásaira.

– Örülne neki, ha valamelyik gyermeke aktív sportoló lenne?
– Ezt így nem tudom megmondani. Azt igen, hogy örömmel tölt el, hogy négy fiam közül a két kisebb az Újbuda utánpótláscsapataiban játszik. Ádám az U14-es, Mátyás az U12-es együttes tagja, s mindkettőt tehetséges futballistának tartják. Nagy izgalommal várjuk Mátyás és Ádám barcelonai próbajátékát.

– S ha azt mondják, hogy folytassák a Barcelonában, kiengedi a gyermekeit?
– Jóban vagyok a világszerte elismert menedzserrel, Varga Sándorral, aki azt vallja, hogy 15-16 éves kor előtt nem szabad megbolygatni a fiatalok életét. De éppen a családunkból tudok példát mondani, hogy sok múlik egy-egy véletlenen. Attila fiamat az ungvári sportiskolában tehetséges jobbszélsőnek tartották. Úgy emlékszem, egy kaposvári tornára utazott volna a csapattal, én éppen Gyulán dolgoztam és gyerek Romeót kerestem. A történet ismert: a gyerekből színész lett, néha-néha futballozik a színészválogatottban. Tehát nehéz megjósolni, mit hoz a jövő.

– Hogyan született az ötlet, hogy az Év sportolója gálának a Nemzeti Színház adjon otthont?
– Szó szerint legyen otthona ennek a rangos eseménynek. Most persze jó lenne azt mondani, hogy én találtam ki, de az ötletgazda Szabó László, a teátrum marketingmenedzsere, akit a sportot kedvelők a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként ismernek elsősorban. A színházban rendeztünk Vers a bajnoktól elnevezéssel gálát, ebből a bájos kezdeményezésből az is kiderült, hogy a sportolók jól érzik magukat a Nemzetiben.

– Tervezi-e, hogy a legnagyobb presztízsű hazai színház sport- vagy részben sporttémájú darabot tűz a műsorára?
– A Tóth Ilona 1956-os történetét feldolgozó mű szerzője, Szilágyi Andor közreműködésével a közeljövőben színre visszük a tragikus sorsú újpesti futballista, Szűcs Sándor és szerelme, a táncdalénekes Kovács Erzsi sorsát bemutató előadást.