Ligeti Dániel: Tisztában vagyok a kockázattal

– Évek óta a magyar szabadfogású birkózás egyik zászlóvivője, Európa-bajnoki ezüstérmes, olimpiai hetedik. Árulja el, mi vitte rá, hogy mindezt feladja, és átnyergeljen a kötöttfogásra?
– Alaposan mérlegelnem kellett, mert sok minden szólt a váltás mellett és a váltás ellen is. Mellette elsősorban az, hogy míg itthon szabadfogásban évek óta folyamatos edzőpartnerhiányban szenvedünk, kötöttfogásban rengeteg a minőségi edzőpartner a magasabb súlyokban is. Hogy mást ne mondjak, a mostani edzésen például, ha nem is nehézsúlyúakkal (ottjártunkkor a fél csapatot elvitték doppingvizsálatra, köztük az első számú nehézsúlyú Lám Bálintot is – a szerző), de Lőrincz Viktorral és Bácsi Péterrel birkóztam, láthatta, hogy nem volt éppen sétagalopp… A másik fő motiváció pedig az volt, hogy egy ideje már éreztem, szükségem volna valamiféle megújulásra, és ez a döntés a riói olimpia után végleg megérett.

– Szóval új kihívásokat keresett?
– Egyértelműen igen, de ez csak a váltás egyik oka. Nézze, az olimpia után megérkezett hozzánk edzőnek a kiváló ukrán szakember, Mihail Haracsura, akivel remekül tudtam együtt dolgozni; azt vártuk, ami a szövetségi kapitánnyal, Gulyás Istvánnal korábban már sikerült, vagyis jönnek majd az eredmények is. Szerintem jöhettek is volna – ha megfelelő edzőpartnerekkel tudtam volna készülni. Ezek hiányában viszont hiába volt a rengeteg erősítés, birkózás és technikai edzés, a nemzetközi versenyeken nem tudtam hozni az elvárt eredményeket. És van még egy ok: nem szerettem volna, ha bennem marad a „Mi lett volna, ha?” érzés.

– Rendben, a mellette szóló érveket átvettük, de azt mondta, sok minden szólt a váltás ellen is.
– Így van, mert ahogy említette, biztos válogatott pozíciót adtam fel a bizonytalanért, mert valószínű, hogy az idén még nem lesz rajtam válogatott mez. Hét heti edzőtáborozás után van egy reális képem a kötöttfogásról és a nehézsúlyról is: a hazai riválisom, Lám Bálint egyelőre nagyobb is nálam, nehezebb is, és nagyon jól csinálja, amit csinál – ne feledjük, Eb-ezüstérmes. Egyelőre tehát az a feladatom, hogy magammal foglalkozzak, a súlyomat minél jobban felsrófoljam, és minél többet birkózzak.

– Ez mind szép és jó, csakhogy októberben éppen Budapest ad otthont a világbajnokságnak, így nem kevesebbet kockáztat, mint hogy lemarad a hazai vébéről…
– Tisztában vagyok a kockázattal, de ez lehet az egyetlen vesztenivalóm – igaz, valóban nagy veszteség volna, hiszen minden sportoló álma, hogy hazai közönség előtt szerepelhessen. Ha nem sikerül, fájni fog, de mérlegre tettem ezt is, és ezzel együtt is úgy gondolom, ez az én utam.

– Hosszú távon is? Úgy értem, ha mégsem jön össze a kötöttfogás, visszamehetne a szabadba, nem?
– Ezt az évet kötöttfogásúként birkózom végig, ha esik, ha fúj. Ne felejtsük el, a jövő évi vébé lesz az olimpiai kvalifikációs világbajnokság, és mint ilyen, az lesz a prioritásom – merthogy többször bebizonyosodott már, ha nem a vébén szerzem meg a kvótát, hanem az olimpiai előtti kvalifikációs versenyeken, arra megy rá csúcsformám, az olimpia rovására. Meglátjuk, hogy sikerül ez az évem, és akkor lehet dönteni a folytatásról. De van egy nagyon fontos szempont, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni: akárhogy is alakul, ez a pluszterhelés adott esetben a szabadfogásúak között is csak előnyömre válik majd.

– Hogyan fogadták a bejelentését a társak és a vezetők?
– Mindenki meglepődött, többen kérdezték, csak hülyéskedek-e. A szabadfogású vezetőség nyilván nem örült, amit meg tudok érteni, elvégre a 2012-es londoni olimpia előtti Eb óta folyamatosan Veréb István és én szállítjuk az eredményeket, és most egyikünk kiesik. Ennek ellenére nem fordult el tőlem senki, a mai napig támogatnak. A kötöttfogásúak is nagyon pozitívan fogadtak. Mind az edzők, Sike András és Repka Attila, mind a társak elfogadnak, örülnek, hogy itt vagyok, és igyekeznek segíteni.

– És Lám Bálint? Örült, hogy kapott egy riválist?
– Nos, ahogy ő fogalmazott, örült, hogy kapott egy új edzőpartnert… Mondjuk, jelen állás szerint ez még valóban nem áll távol a valóságtól, néha az életemért küzdök ellene. De komolyra fordítva a szót: érdekes, hogy sokkal jobb a kapcsolatunk, mint amikor még szabadfogású voltam, jól elvagyunk, elröhögcsélünk egymással – a szőnyegen viszont nincs kegyelem!