Magyar sprinter Ben Johnson és Carl Lewis szélárnyékában

A pólósoktól már az érem is kiugró siker lett volna

Vincze Balázs egy alaposan megfiatalított magyar férfi vízilabda-válogatott szépreményű játékosaként vehetett részt a szöuli olimpián. Mindezt egy olyan korszakban, amikor nem kifejezetten a magyaroktól volt hangos a sportág. Az akkor 21 éves irányító pályafutása a későbbiekben teljesedett ki: az Újpesttel BEK-t, a Becsejjel BL-t nyert, játszott a barcelonai és az atlantai olimpián. A Kemény-éra kezdeti időszakának egyik kulcsembere volt, de Sydneybe már nem vitte ki őt a szövetségi kapitány. Játékoskarrierje után is maradt a sportágban, előbb a BVSC-t irányította szerény célokkal, majd vele a kispadon jelenleg a szegediek számítanak hazai szinten meghatározó csapatnak. Pályázott a szövetségi kapitányi posztra, ám volt klub- és válogatottbeli társa, Benedek Tibor kapta meg a lehetőséget. Vinczének maradt egyelőre a szegedi kispad.

„Már Ázsiába eljutni órási dolog és élmény volt, maga az utazás is kuriózumszámba ment. Alaszkán keresztül repültünk, és Anchorage-ban a reptéren a bejáratnál egy hatalmas, kitömött jegesmedve fogadott minket. Mindez akkoriban, amikor a keleti blokkban élve, a szocialista tagországok számára éppen kezdett kinyílni a világ. Már a kezünkben érezhettük a világútlevelet, az utazás, világlátás szabadságát. Tátott szájjal néztük az akkor már nemcsak feltörekvő, hanem valósággal dübörgő gazdaságot magáénak tudó egyik ázsiai »kistigris« modern világát, mindezt elképesztő tradíciók közepette. Az étkezés, a kultúra órási hatással volt rám, főként, hogy háromhetes ott tartózkodásról beszélünk. Volt időnk és lehetőségünk körbenézni Szöulban, piacra járni, ott alkudozni, megannyi érdekes dolgot látni és megtapasztalni. Egy világversenyen általában ilyenekre nincs lehetőségünk, sűrű a program, a meccseket edzések egészítik ki. Egy olimpián érezhető azonban a hely szelleme, ami kizökkenti a sportolót abból, ami mondjuk az olimpiai faluban nehezedik rá. A mai napig emlékszem, mennyire tetszett nekünk, hogy a koreaiak a buszmegállóban guggolva várták a járművet, mert nekik így volt kényelmes. A »Köszönöm!«, »Jó napot!«, »Viszontlátásra!« kifejezések úgy belém égtek, hogy azokra a mai napig emlékszem. És használom is, ha ritkán van rá lehetőségem. Legutóbb például Kazanyban tettem ezt meg, néztek is rám rendesen. Speciel ez nem éri el az alapfokú nyelvismeret alját sem, de azért éppen három szóval több, mint amit egy átlag koreai tud magyarul.”

„A szöuli olimpiára egy évvel azután utazhattam, hogy bemutatkoztam a válogatottban, de korántsem volt biztos a kerettagságom, az olimpiai selejtezőre például még nem is vittek ki. Erősen rezgett a léc, a személyes célom az volt, hogy összejöjjön a kerettagság. Készültünk arra, hogy ismét megmutathatja magát a magyar vízilabda-válogatott az olimpián a világnak, tekintve, hogy Los Angelesben erre nem volt lehetősége, bár azt tudni kell az akkori erőviszonyokról, hogy a szovjet és a jugoszláv válogatott vitte a prímet, mindenki más csak utánuk következett. Az olaszoktól és a spanyoloktól bármi kitelt, tőlünk pedig az, hogy utóbbiakkal szoros meccseket játszunk, és még győzhetünk is. Egy dologban voltunk nagyon biztosak, hogy az aranyérem sorsáról nem az Egyesült Államok–Jugoszlávia mérkőzés dönt majd, mint négy évvel korábban, hiszen ismét komplett a mezőny... Nos, erről annyit, hogy a jugoszlávok megvédték a címüket, az ezüstérem pedig ismét az amerikaiaké lett. Az olimpia előtt felvetődött, hogy a keretbe meghívást kap néhány idősebb játékos, akinek azért van olimpiai tapasztalata. A zenitjükön már túljutottak, de azért még aktívak. Budavári Imre, illetve még a montreali csapatból Gerendás Gyuri és Sudár Attila neve került szóba, de Kásás Zoltán akkori szövetségi kapitány végül nekünk, fiataloknak szavazott bizalmat. Nem volt könnyű időszaka ez a magyar vízilabdának, belefért mondjuk az 1986-os kisiklás, a vb-n elért kilencedik helyezés, de tudásban és képességekben a harmadik és ötödik hely közé rangsoroltam magunkat világviszonylatban. Nüánszok hiányoztak a kiugró sikerhez, egy éremhez, a fontos meccseken egy támadáson vagy éppen egy védekezésen múlt rendre a sorsunk. Volt számos klasszisunk, de talán nem annyi, mint a hetvenes években az olimpiai győztes válogatottnak, és biztos, hogy nem volt olyan a csapategység, mint az utána következő, három olimpiai címet szerző együttesnek. Szöulban – ahol más volt a lebonyolítás, mint mostanság, a két csoport első két helyezettje jutott be az elődöntőbe –, hoztuk a papírforma meccseinket, a spanyolokkal viszont csak ikszeltünk, pedig őket előtte és utána is legyőztük. Az aranyérmes jugoszlávoktól úgy kaptunk ki tíz-kilencre, hogy kilenc-ötre elment az ellenfél, onnan jöttünk fel, és bár mi támadhattunk a végén, nem tudtunk egyenlíteni. Emlékezetes, hogy az összes jugó találat fórból született… A döntős amerikaiakat bizonyos gólkülönbséggel kellett volna felülmúlnunk a továbbjutáshoz, Petőváry Zsolt félpályás gólját aligha felejti, aki látta, de jó első félidő után a harmadik negyed rosszul sikerült, így tőlük is kikaptunk eggyel.”

Színes bőrűek között egy európai: Olyan jó volt abbahagyni, hogy már azért megérte végigcsinálni

Kovács Attila és Ben Johnson pályafutása két ponton is találkozott. Johnson – éppen Szöulban kirobbant – doppingügye és későbbi kizárása miatt lett a magyar atléta világbajnoki ötödik helyezettből negyedik a 100 méteres síkfutásban az 1987-es római világbajnokságon, amelyen csak színes bőrű sprinter előzte meg. Egy évre rá a kanadai nyert ugyan, de lebukott. Ha ez korábban történik, akkor a Szöulban kilencedik magyar sprinter legalább a döntőben ott lehetett volna.

Az 1987-es vb 100 méteres döntője

Foglaljuk össze tehát lényegre törően, lassan még egyszer: olimpián férfi 100 méteren magyar sprinter. A vb-n 4., Eb-n 7., 100 m-en tizenegyszeres, 200 m-en négyszeres magyar bajnok, szeptember 2-án az 53. születésnapját ünneplő Kovács Attila hat évvel a szöuli olimpiát követően felhagyott a versenysporttal, újabb nyolc év elteltével a sportágtól is eltávolodott, és szavaiból az érződik: nagyon is jól van ez így, megvan ő az atlétika nélkül.

„Azt azért tisztázni kell mindjárt az elején, hogy az atléták életében az olimpiának talán nincs akkora értéke, mint más sportágakban, mivel a világbajnokság is nagy ünnepnek számít. Hetven-nyolcvanezres, telt házas stadionokban, rengeteg versenyszámmal és sportolóval, óriási médiaérdeklődés közepette. Persze, az olimpiának is megvan a maga varázsa, az olimpiai falu forgatagával, más sportágak képviselőivel, akiknek lehet szurkolni, eredményeiket követni. Emlékeim szerint a szöuli olimpia nem volt kiemelkedő a rendezés terén, nem volt extra az ellátás, ahogy hallom, az utána következők azért jobban sikerültek, de talán ez annak is köszönhető, hogy eleve izgalmasabb helyszíneken rendezték meg az olimpiát. Nekem még nem is maradt meg szép emlékként a verseny, hiszen nem jutottam be a döntőbe. Ráadásul épphogy estem ki, hiszen a kilencedik helyen zártam. Nem sikerült túl jól a felkészülésem, és kisebb Achilles-ín-sérüléssel is bajlódtam. Úgyhogy igazából illene jókat mondanom, de nincsenek pozitív emlékeim a versenyről, attól pedig nem vagyok elájulva, hogy végül is egy olimpiai részvétel volt.”

„Amint abbahagytam a versenysportot 1994-ben, elkezdtem edzősködni, és csináltam egészen a kétezres évek elejéig, de addigra belefásultam és kiszálltam. Kevés volt a pénz, a merítési lehetőség, és úgy nagyjából minden, amire szükség lett volna, az pedig önmagában nem igazán motivált, hogy most az ob-n hányadik helyezett lesz a tanítványom. Félre ne értsen, annak is van értéke a maga szintjén, de aki igazán maximalistának tartja magát, márpedig én így dolgoztam több társamhoz hasonlóan, az állandóan falakba ütközött, és így egy idő után mindenki feladta a reménytelennek tetsző szélmalomharcot. Mondjuk én már akkor sem az edzősködésből éltem, nem megélhetési tréner voltam, már akkor is volt, és a mai napig működik két ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cégem Budapesten, ami munkát ad, amiből megélek. Mondtam is a versenyzőimnek: az ő eredményességük, teljesítményük az én igazi fizetségem edzőként.”

Az 1988-as olimpia 100 méteres döntője

„Az atlétikára csak nagyon felületesen van rálátásom, a sprintszámokat megnézem, abban képben vagyok, de a többi versenyszám már nem nagyon érdekel. Az UTE-pályára járok futni, kondizni, a régi ismerősökkel eldumálok, de más nem hiányzik. Elegem lett. Előbb versenyzőként, majd edzőként. Szép volt, jó volt, de nagyon elég volt. Komolyan mondom, amikor például befejeztem a versenysportot, annyira jó érzés volt abbahagyni, hogy már azért megérte végigcsinálni előtte az egészet.”