Miért csábító az olimpiai bajnokoknak a Debreceni Egyetem?

– Kancellár úr, igaz, hogy a rövid pályás gyorskorcsolyázó Liu fivérek ősztől debreceni diákok lesznek?
– Üzenetük szerint a jelentkezésüket beadták, s ha sikeresek lesznek, a Debreceni Egyetem sportszervezői szakán kezdik el a tanulmányaikat. Büszkén mondhatom, nem ők lennének intézményünk egyedüli olimpiai bajnok hallgatói, hiszen nálunk tanul a tornász Berki Krisztián és az úszó Risztov Éva is. Ahogy a mi tanulónk – mások mellett – a vívó Mihály Kata, az uszonyos úszó Senánszky Petra, az úszó Biczó Bence, az atléta Kozák Luca, a kosárlabdázó Kósa Tamás és a jégkorongozó Hetényi Zoltán is. A tanulmányaikat mentor- és tutorrendszer támogatja. Kijelölt oktatók és hallgatók segítik a sportolókat abban, hogy a versenypályákon is helytállhassanak, s az egyetemi tanulmányaikban se kerüljenek lépéshátrányba. Működik a sportösztöndíj-rendszer, erre legutóbb kétszázan pályáztak. Akik elnyerik, havi háromezer és huszonötezer forint közötti összeghez juthatnak.

– A fentieken túl mi teszi ennyire vonzóvá az universitast a versenyzők körében?
– A legfontosabb, hogy naprakész ismerteket kapnak leendő szakmájukhoz. De legalább ilyen lényeges a megfelelő életminőség is, hiszen a tizennyolc-húsz éves korosztály ül be az egyetemi padokba. Ezt Debrecen a sport, a szórakozás és a kultúra révén is képes felkínálni. Ennek is köszönhető, hogy amíg idén országosan négy százalékkal emelkedett a felsőoktatásba jelentkezők száma, nálunk tizeneggyel. Ami pedig a sportstratégiánkat illeti, tizenöt éve fogalmaztuk meg fejlesztési alapelveinket, s azóta is ezek alapján haladunk.

– S melyek a sarokpontok?
– Az utóbbi két évtizedben a sportgazdaság az egyik legdinamikusabban fejlődő üzleti ágazat a világban. Az Európai Unió fejlett országaiban már a GDP közel öt százalékát adja, amelyben persze benne foglaltatik az olyan futballóriások, mint a Real Madrid vagy a Manchester United kereskedelmi és gazdasági tevékenysége is. Magyarországon ez az arány egyelőre nem éri el az egy százalékot, de a fejlődés folyamatos, s ebben jelentős szerepe van a szabadidős sportnak. A debreceni egyetemi modell nem eredmény-, hanem tevékenységcentrikus, azaz minél nagyobb tömeget szeretnénk elérni és megmozdítani, elsősorban a szabadidős sport keretében.

– Mekkora létszámról beszélünk?
– Debrecen egyetemi polgárságát negyvenkétezren alkotják, ebből harmincezer a hallgató, közülük hatezren külföldiek, ők száztizenkilenc országból érkeztek. Ekkora létszám közösséggé formálásában a sportnak meghatározó a szerepe. Az amerikai oktatási rendszer teljesen más összetételű és finanszírozású, de abban közösek lehetünk, hogy a sport az Egyesült Államokban is az intézményi identitástudat egyik legfontosabb formálója. A Debreceni Egyetemnek emellett fontos feladatai vannak a sporttudományi oktatás és kutatás területén, jelentős infrastrukturális beruházások zajlottak és zajlanak, s élvonalbeli csapataink révén szerepet vállalunk a megyeszékhely versenysportjának működtetéséből.

– Ez azért túlterjeszkedik a klasszikus egyetemi szerepvállaláson.
– A magyar felfogás szerint igen, de például az amerikai szerint nem. Annak örülök, hogy a MAFC, a TFSE, a BEAC, a PEAC vagy éppen a MEAFC csapatai számos bajnokságban részt vesznek a futsaltól a kosárlabdán át a röplabdáig. Ezek olyan sportágak, amelyekben a felsőoktatási intézményeknek az eddigieknél nagyobb szerepük lehet. A Debreceni Egyetem sportstratégiája ezzel együtt még valóban unikális, de bízom benne, hogy akár a mi tapasztalatainkat átvéve is, egyre inkább ebbe az irányba mozdulnak el a nagy egyetemek.

– S az idén százéves DEAC-nak mi a konkrét feladata?
– Huszonegy szakosztályos klubunk egy hálózat, amelyhez több szervezet tartozik: a hagyományos sportegyesület(ek), az élvonalbeli csapatokat a sporttörvény előírásainak megfelelően működtető gazdasági társaság és alapítvány. Az összekötő kapocs az egyetem. A DEAC-nak több mint kétezer-hatszáz igazolt sportolója van. Az álmom az, hogy egy napon tízezer tagdíjat fizető sportember egyesülete legyen. Ehhez erős szabadidős szakosztályokra van szükség. Jellemző, hogy a hazai és külföldi hallgatók igényeire reagálva életre hívtuk az amerikaifutball-csapatot, és az országban az elsők között alapítottunk e-sport-szakosztályt.

– Egykori atlétaként mi a véleménye az e-sportról?
– Alapvetően játék, mely versenyszerűen is űzhető. Akik világszínvonalra szeretnének eljutni, azoknak jelentős mentális és fizikai felkészülésre is szükségük van, különben néhány év alatt károsodhat az egészségük. Az e-sportolóknál alakul ki leggyorsabban teniszkönyök, s az ujjak, a csukló, a váll is intenzív terhelést kapnak. Nem véletlen, hogy a Nagyerdei Stadionban található, az egyetem égisze alatt működő fitneszközpont legszorgosabb látogatói az e-sportolóink. A DEAC szakosztályának kétszázat meghaladó számú versenyzője van, jelentős részük az informatikai karhoz kötődik. Visszatérve a kérdésre: nekem a sportot az jelenti, amikor futunk, úszunk, ugrunk, rúgjuk-dobjuk a labdát, egymással küzdünk, de a fiatalabb, a Z- és az „alfa” generációk már nem biztos, hogy ugyanígy gondolják. A világ változását jelzi, hogy több olyan sportág felkerült az olimpia műsorára, amelyről néhány évtizede nem is hallottunk.

– A jégkorong Erste Ligában negyedik lett a DEAC, a férfi kosárlabdacsapat kilencedik helyen zárta az alapszakaszt, s így a playoffban a középházban folytatja; ezek jelentős sikerek. De milyen kockázattal járna a kirakatcsapatok kudarca?
– A jelenlegi rendszerben sem az egyetemi, sem a szabadidős sportunkra, sem pedig az utánpótlásunkra nincs befolyása az élvonalbeli együttesek eredményességének. Két éve még nem volt sem NB I-es kosárlabda-, sem jégkorongcsapatunk, az egyetem sportja mégis lendületesen fejlődött. Ugyanakkor szívügyünk, hogy első ligás együtteseink eredményesek legyenek. Öt éve, amikor először felvetődött, hogy a kosarasok osztályozót vívhatnak az élvonalba jutásért, elhangzott a kérdés a rektori tanácsban: vállalja-e az egyetem azt a pluszterhet, amely az NB I-es versenyzéssel jár? A jelenlévők kilencvenhét százaléka arra szavazott, ha a csapat kiharcolja a feljutást, induljon el az első osztályban. Akkor még nem sikerült, azóta már igen.

– S az egyetemi sportra mennyi pénz jut éves szinten?
– Ha az intézményi oldalon az összeghez a létesítmények fenntartását, a sporttal, testneveléssel foglalkozó kollégák és az edzők bérét is hozzászámoljuk, körülbelül hétszázmillió, a sportszervezetek oldalán pedig 1.3 milliárd forint a ráfordítás, de ennek csak tizenegy-tizenhárom százaléka egyetemi forrás. A többi önkormányzati hozzájárulásból, taóból, szponzori pénzekből, tagdíjakból, belépőkből és a merchandisingtermékek értékesítéséből áll össze. A Debreceni Egyetemnek tavaly száznyolcvanötmilliárd forint volt a költségvetése, vagyis a belső sportcélú kiadás a büdzsé fél százalékát sem éri el.

– Egy sportbarát egyetemen a hallgatók mennyire érzik magukénak a DEAC csapatait?
– Kosárlabda-utánpótlásunk nyolcszáz gyereket foglalkoztat, ekkora létszám önmagában kitermeli a sportági közönséget, de ennél jóval szélesebb réteget vonzanak a találkozók. Az Oláh Gábor utcában rendre megtelik a lelátó a kosárbajnokikra. Jégkorongmeccsekre soha ennyi érdeklődő nem járt, már az alapszakaszban tele volt az – igaz, nem túl nagy befogadóképességű – csarnok. A másodosztályú kézilabdázók is gyakran játszanak telt ház előtt, s egyre több érdeklődőt vonzanak a röplabdázók is. Ráadásul mind több a DEAC-feliratú ruhában szurkoló fiatal. A családdal én is rendszeresen kijárok a kosarasok, a hokisok, a férfi kézilabdázók és a röplabdázók, valamint a focisták mérkőzéseire, s néha megnézzük a floorballozókat is. S persze nem maradhatnak ki a Loki meccsei sem! Ha más szórakozásra nem is, erre mindig próbálok időt szakítani.

– Ha már a Loki: ön a DVSC Futball Szervező Zrt. felügyelőbizottságának elnöke is. Miért nincs nagyobb közönsége a csapatnak a vadonatúj stadionban?
– A magyar társadalom sport iránti érdeklődése erősen olimpiacentrikus és eredményközpontú. Ez valószínűleg a rendszerváltás előtti idők tovább élő lelkületével magyarázható, amikor nagyon bizonyítani akartunk a Nyugatnak, és nagyon le akartuk győzni a szovjeteket. Csakhogy a fejlett világban a sport a szórakozás egy formája, családokat, baráti közösségeket megmozgató közösségi élmény, és elsősorban így is tekintenek rá. Ez a sportturizmus egyik alapja is. Az eredmény szinte másodlagos, bár az természetesen öröm, ha győznek a kedvencek. Itthon – s szinte egész Kelet-Európában – ez még nem így van, ráadásul a futballhoz egyéb negatív érzetek is társulnak. Nem tudni, mennyi idő, mire a régi szemlélet átalakul, bár apró jelek már mutatkoznak. Majd ha a változás bekövetkezik, akkor lesz érdemes beszélni arról, hogyan töltsük meg a stadionokat. Ezzel együtt nekem tetszik ez a mostani Loki, még ha részben a kényszer is vitte rá a klubot, hogy magyar játékosokra és saját nevelésű fiatalokra épüljön a csapat. Hiszen úgy is versenyben vagyunk a dobogóért, hogy a költségvetésünk messze van a legtehetősebbekétől. Nagy boldogság volt, amikor a Bajnokok Ligájában szerepeltünk, s reméljük, egyszer újra indulhatunk a legrangosabb kupasorozatban, ám ez a Herczeg András vezette társaság szerethető, és igen jól is teljesít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 27-i lapszámában jelent meg.)