Nagy Tímea: Az uszodának nem lesz jobb, ha futok három szigetkört

– Tényleg egy fiú miatt?
– A történet igaz, nagyon szerelmes voltam egy fiúba – mit csinál ilyenkor egy kamaszlány? Mindent megtesz azért, hogy összejöjjön vele, így aztán lementem a fiú után a Vasas vívótermébe – válaszolta Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, a Hajós Alfréd uszoda létesítményvezetője. – Ő aztán két hét után abbahagyta, én viszont nem: ha én elkezdek valamit, azt nem adom fel idő előtt.

– Ezek szerint már gyerekkorában is ilyen típus volt.
– Azt hiszem, igen. Öntörvényű gyerek voltam, de nem hisztizős, magát a földhöz csapkodó fajta, tehát ha nekem azt mondták, itt az ebéd, ezt meg kell enned, akkor én megettem.

MÁST OKOLNI KÖNNYŰ, CSAK NEM KIFIZETŐDŐ

– Milyen jó, hogy nem adta fel, amikor nem a tehetségesek csoportjába osztották be a kezdetek kezdetén…
– Ha egy kisgyereknek azt mondod, kellenek a kudarcok is, nem hiszi el, én sem hittem, hogy engem a későbbiekben megerősít, hogy a gyengék közé tettek be. De ma már hálás vagyok, hogy nem kerültem a jók közé, onnantól ugyanis sokkal több energiát és munkát tettem bele az egészbe.

– Ez dac volt?
– Bizonyítási vágy. Szerintem, ha egy gyereknek jó adottságai vannak a versenyzéshez, abban dacot szül egy ilyen. Ha viszont van egy gyerek, akiből nem biztos, hogy jó versenyző válhat – hiszen ahhoz azért meg kell tanulnia az alázatot –, akkor az megjegyzi magának a történteket, és dolgozik benne a bizonyítási vágy: meg akarja mutatni, hogy tud olyan jó lenni, mint azok, akiket a tehetségesek közé soroltak.

– Közhelyszerű, sokan vallják is: ha dolgozik az ember, annak meglesz az eredménye. Ön is így gondolja?
– Biztos, hogy így van. Talán az én példám is ezt mutatja, de a barátaim között is több olyan van, akiről tudom, honnan indult és hová jutott el a munkával. Mindig belőlük merítek erőt, ha megingok valamiben. Mert azért valljuk be, az ember hajlamos a lustaságra, az önsajnálatra, de ilyenkor kell nagyon erősnek lenni! Csírájában el kell fojtani, menni kell és csinálni tovább!

– Mindenben ilyen tudatos és következetes?
– A gyereknevelésben egyáltalán nem, sok mindenben viszont igen. Nagyon nem szeretem a rendetlenséget, utálom, ha a mosogatóban mosatlan tányérok vannak, de amikor a kislányom rám néz, és azt mondja, na de anya… Olyankor nem azt mondom, hogy nem, hanem hogy jó, akkor most az egyszer. És közben tudom, hogy a „most az egyszer” megismétlődik holnap és holnapután is, mindig most az egyszer lesz…

– …és akkor elmosogat saját maga?
– Igen.

– Volt még hasonlóan fontos történés, pillanat, tanulnivaló az élete során, mint hogy a kevésbé tehetségesek közé sorolták?
– Bár én már gyerekkoromban sem mást hibáztattam, ha valami nem sikerült, hanem tudomásul vettem, hogy az éppen meglévő körülményekhez kell alkalmazkodnom, az idő előrehaladtával egyre biztosabban tudtam, hogy amikor kapsz egy hatalmas pofont, abból fel kell tudnod állni. Nem a külső körülményeket kell mentségül felhozni, hanem azt mondani: itt és itt hibáztam, például kevesebbet edzettem vagy nem voltam elég alázatos. Egy igazi sportoló sohasem a külső körülményekben keresi az okot, hanem saját magában – én azokat tartom igazán nagy sportolóknak, akik ilyenek. Másra tolni a hibát, a felelősséget nagyon könnyű, csak éppen a későbbiek során az nem lesz kifizetődő, nem hoz eredményt.

– Volt, hogy ez konokságba csapott át? Az edzői például szerették mindig, minden pillanatban?
– Ők igen, velük sosem volt gondom. Persze amikor már nagyobb voltam, előfordult, hogy mondtak valamit, de mert én másként gondoltam, mást is csináltam a páston, ám kisebbként ha azt mondták egy számomra rózsaszínű telefonra, hogy az sárga, akkor azt elfogadtam – ehhez olyanfajta hit kell az edzővel szemben, ami megkérdőjelezhetetlen.

BOROZGATNI EGY HOSSZÚ ESTÉN ÁT

– Azt mondják, kellenek a nagy találkozások, nem minden sportoló passzol ugyanahhoz az edzőhöz – egyetért?
– Nekem több edzőm is volt, mindegyik más alkatú, mindegyikük másként közelített. Mindegyiktől sokat tanultam, mindegyikük kellett ahhoz, hogy eljussak az olimpiai bajnoki címig. Egyvalaki örök, Móna István, aki nélkül biztos, hogy nem lehettem volna olimpiai bajnok: a támogatása, a hite nélkül ez lehetetlen lett volna.

– Mi jut eszébe elsőként a többi mesteréről?
– Udvarhelyi Gábor sosem dicsért, egyetlen alkalommal tette meg, amikor megnyertem a sydneyi olimpiát, azt mondta: „Büszke vagyok rád, banya”. Kulcsár Győző bohém edző, hatalmas név a szakmában, ő egészen mást adott nekem. És ha Sima István, a nevelőedzőm nem veszi észre, hogy abban a görbe lábú, százkilós kislányban van valami…

– Hány kilós?!
– Nagyon duci voltam. Szóval, ha Pista bácsi nem veszi észre, hogy egyre többet és többet edzek, ha nem karol fel, nem köszöni meg a szorgalmamat azzal, hogy kivesz a csoportból és többet foglalkozik velem, sosem lettem volna például juniorválogatott – az fontos lépcsőfok volt, azokat átugrálni, kihagyni nemigen lehet, ezt tudjuk jól. De sokat adott Kőrösi László is, mellette lettem világbajnok. Segített Vura Márta is, akkortájt fehér hollónak számítottam azzal, hogy sportpszichológushoz jártam.

– Pályafutása vége felé úgy nyilatkozott, mindegy hogyan, csak maradjon a vívóteremben, hogy azt a büdöset, ami ott van, ne felejtse el. Aztán eltelt egy kis idő, és már azt mondta, bárhol, csak a vívásban ne…
– Emlékszem erre a nyilatkozatra, és az érzésre is, ami bennem volt. Viszont akkor még élt Móna Pista bácsi, és azt nem tudtam volna elképzelni, hogy ne egy célért dolgozzak vele.

– Ennyire szoros és erős volt a kapocs?
– Ahogy a szerelemben is, úgy a barátságban is van nagy ő – nekem Móna István volt.

– Ha még élne, továbbra is élete szerves részét képezné a vívás?
– Ha ő kötődne oda, biztos, hogy én is.

– Nem is hiányzik a közeg, a vívóterem?
– Nem. Udvarhelyi Gáborral rendszeresen találkozom, hiszen a Hajósba jár úszni, Kulcsár Győzővel sajnos kicsit megromlott a viszonyom. Továbbra is nagy szeretettel gondolok rá, hálás vagyok neki, nagy embernek tartom. Szívesen elborozgatnék vele egy hosszú estén át, és akkor megbeszélhetnénk mindent, a sérelmeinket, a történteket. Nem tudom, megadja-e ezt nekem valaha az élet…

MÁS A WIKIPEDIA FONTOSSÁGI SORRENDJE

– Azért egy-egy vívósikernél csak megdobban a szíve!
– Persze! Olyan fájdalmat rég éreztem, mint Imre Géza elveszített riói döntője után… Másnap Szilágyi Áron vívását nem is mertem, nem is tudtam követni. Szász Emese győzelmének nagyon örültem, ismerem régóta, számtalanszor vert péppé az edzéseken…

– Viszont nem tegezheti Kulcsár Győzőt.
– Majd fogja!

– Ez tényleg ekkora elismerés?
– Igen, ám ezt külső szemlélő sosem fogja megérteni. Aki olimpiai aranyéremmel érdemli ki, hogy Kulcsár Győzőt tegezheti, az nagyobb elismerés, mint maga a győzelem. Kiváltságosnak érzem magam. A Wikipédián nem szerepel ez a „kitüntetés”, pedig elsőként kellene ott lennie, még a két olimpiai aranyam előtt!

– Nyolc éve dolgozik a Hajós Alfréd uszodában: ez a Nagy Tímea ugyanaz, mint volt a vívósikerek idején, ez a Nagy Tímea is megtalálta helyét?
– Nem, ez teljesen más Nagy Tímea: gyökerei a sportból erednek, de ez munkahely, itt nem egyedül én vagyok felelős valamiért. Az uszodának nem lesz jobb, ha én reggelente futok három szigetkört… Bár az lenne, hogy kapnék egy adag „valamit”, amit aztán én gyúrhatok össze, én formázhatok, én lennék érte a felelős! Azt a magaménak érezném. Ez az uszoda ugyan az életem része, szeretem is nagyon, minden energiámat beleteszem a munkámba, mégsem tudok annyira részesévé válni, mint egy vívóteremnek.