Rekviem a tejfölös lepényért – Csinta Samu publicisztikája

Most, hogy lassan sikerül eltüntetni a karácsonyra sütött bejglik és egyéb szezonális csodák utolsó morzsáit is, soha el nem készült kalácsokról és tejfölös lepényekről álmodom. Illetve önmagukat ki nem teljesítő alkotóikról, akik igazából nem tehetnek róla, hogy tehetségük torzóban maradt. Olyan lányokról – elsősorban lányokról, de talán nem csak –, akikbe a természet belekódolta a családfenntartási ösztönök azon elemeit, amelyek mindenekfelett az ízlelőbimbóinkra hatnak diós, mákos, rahátos, mézes változatokban. Ezekre az ősidőkből fakadó késztetésekre hat aztán ösztönzőleg, oktatólag a nagymamák tudása, tapasztalata, szeretete, és bomlik ki a bábból a leendő házi konyhatündér-cukrászmester csodálatos pillangója. Mindennek persze elengedhetetlen előfeltétele a nagymama, anyuka közelében lenni nemcsak az ünnepi alkalmakkor, de a paszulyfőzelék-illatú hétköznapokon is.

Mielőtt mindenkit elbizonytalanítanék, az eddigi látszat ellenére a történet a sportról szól. Egészen pontosan a csúcsteljesítmények érdekében hozott azon áldozatokról, amelyek nem a nagyobb izomerő megteremtését, a mozgáskoordináció vagy koncentrációkészség fejlesztését célozzák. Ennél sokkal több – mondhatni, minden – kerül a mérleg egyik serpenyőjébe. Az élet nemcsak azon évei, amelyek a versenyzői pályafutással függenek össze szorosan, hanem az azt követő, normál esetben sokkal hosszabb létperiódus is, amely a dicsőség ígéretét hordozó sporttevékenység „szögre akasztását” követi. Biankó csekk, amelynek beváltását semmi sem garantálhatja. Annak ellenkezőjét annál inkább, ha elmarad a feltétlen befektetés aktusa.

Mindez Los Angeles hőséről, a négyszeres olimpiai bajnok tornászról, Szabó Katiról szóló életregény megírásához szükséges dokumentálás, beszélgetések során tudatosult bennem. Amint fülem hallatára bomlott ki azoknak a lányoknak a története, akik egy sereg fontos dolgot örökre, pótolhatatlanul elveszítettek, miközben sok mindent megnyertek. És ma már azt is tudom, hogy hiba lenne ezt az egészet a civil ember fekete-fehér szűrőjén átengedve túldramatizálni, kaszárnyalétről, éhezésről, elviselhetetlen szenvedéstörténetekről beszélni. A múlt század hetvenes-nyolcvanas évei során a kommunista blokk országaiban, elsősorban a Szovjetunióban, az NDK-ban, Romániában rendszeresített „életfogytiglani” edzőtábor intézménye ugyanis a tornászok számára egyszerűen létezésük helyszíne volt. Túlnyomó többségük ellenpróba, összehasonlítási alap nélkül élte sokat követelő, de sokat is ígérő életét. Benne a gyakorlat tökéleteshez közelítő végrehajtásának szinte kizárólagos céljával az azt követő siker, taps és simogatás reményében.

Ilyen körülmények között a karácsonyi családi együttlét korántsem maguktól értetődő alkalmai sem jelenthették az átjárást abba a világba, amelyet többnyire a szülők tagadtak meg gyerekeiktől – éppen nekik álmodva ezáltal többet, jobbat, jövőt. Az otthonlét napjai több okból is alkalmatlanok voltak a visszazökkenésre. Egyrészt, mert alig néhány volt belőlük, és ezekbe a rokonság illendőségből való végiglátogatásának is bele kellett férnie. És hát mikor kényeztessék a drága gyermeket, ha nem ilyenkor, körüldédelgetve, körbekínálva finom falatokkal, amelyek gyönyörűsége azonnal előrevetítette a későbbi fogyókúra tortúráját. Hacsak ki nem követelte magának az a kislány, szinte fel sem vetődhetett a közös sütés-főzés lehetősége, ami alatt különösebb következmények nélkül odakozmálhatott bármi. A nagymama pedig kinyilatkoztathatta az empirikus receptátadás sokak számára értelmezhetetlen mondatát: és akkor te már látod, fiam...

Kati édesanyja, Etelka néni nagyon örült lánya 1987-es visszavonulásának. Alapvetően mindig azt szerette volna, ha gyermekei a közelében maradnak, mint kotlós körül a csibék, legkisebbik gyermeke viszont már hatéves kora óta csak vendég volt a zágoni szülői háznál.

Tíz éven át emésztette magát, vajon jól tette, hogy annak idején elvitte Onești-re? Folyamatosan őrlődött: ha otthon tartja Katit, ha megtagadja annak lehetőségét, hogy kifussa a tehetségéhez méltó pályát, egész életében küzdhet az önváddal. Ha pedig tornásznak adja, gyakorlatilag lemondanak egymásról, bár ezt sohasem merte ennyire nevén nevezni. Sokat tépelődött, aztán később, amikor látta, hogy Kati megáll a lábán, sikeres, kicsit könnyebb lett. De ettől még azonnal rohant hozzá, ha úgy ítélte meg, hogy szüksége van rá. Lánya éveken át kedd esténként ott kuporgott a bentlakás folyosóján lévő egyetlen telefon mellett, és várta az édesanyja hívását. Mit ettél vacsorára, Katikám, szólt az első kérdés. A válasz sűrűn hangzott így: semmit, eltiltottak a vacsorától, jó esetben egy-egy gyümölcs vagy paradicsom, annyit engedélyeztek neki, az örökösen súlyproblémákkal küszködőnek. A hasonló beszélgetéseket követően – erre nyilván csak jóval később derült fény – a család otthon lévő tagjai sem ettek, hogy legalább ennyivel részt vállaljanak Kati áldozathozatalában. Amikor kéthetente látogatóba ment gyermekéhez, hosszú séták következtek Déván, dugiban egy-egy sütemény, még annak tudatában is, hogy másnap árulkodni fog a mérleg.

Amikor Kati 1987-ben elkezdte az egyetemi tanulmányait, rövid időre felvillant a remény, hogy hazakerül a legkisebbik lány, ám a Franciaországba való távozásával ez a remény is szertefoszlott. Etelka néni viszont kijárt segíteni két unokája gondozásában. „Főzni is tanított. Soha nem voltam jó szakácsnő, de hát hogyan is válhattam volna azzá, hiszen nem az anyám mellett nőttem fel. Főzés közben sokszor felhívtam, ő diktálta Zágonból, mit és mennyit kell tennem az ételbe. Közben azt mondta: úgy eszitek, ahogy főzöd” – emlékezett Kati.

Akarva, nem akarva a közismert közösségi portálon magam is belefutok a karácsony környékén megsokasodó fényképes beszámolókba. Így értesültem arról is, hogy Szöul háromszoros bajnoka, az Egyesült Államokban élő Daniela Silivas is otthon járt Déván. Ő annak idején tizenkét évesen került a Kőműves Kelemen várának árnyékában lévő tornaközpontba, esete pedig még inkább példázza: öreg hiba lenne általánosítva mártíriummal „gyanúsítani” a hajdani tornászokat. Dana családja ugyanis mindössze tíz percre lakott az edzőteremtől, neki viszont sokkal fontosabb volt a társakkal lenni, mint hazamenni, az anyukája sokáig haragudott is ezért. Arról, hogy neki mennyire sikerült elsajátítania a bejglikészítés művészetét, nincsenek információim, annyi bizonyos, hogy nagyságrendekkel több képet posztol reményteljes tornászlányáról, mint esetleges cukrászati remekműveiről.

Hogy a fentiekben felvázolt esetekre érvényesíthető-e az egész életen át tartó tanulás elve, nem tudom. Még akkor is bizonytalan vagyok, ha a szabatos meghatározás szerint a lifelong learning fogalma minden tanulást, művelődést, ismeret- és tapasztalatszerzést magában foglal, amely az óvodás kortól a felsőoktatáson át egészen életünk végéig történik. A folyamatot a népi bölcsesség valamivel rövidebben foglalta össze: a jó pap is holtig tanul. Egyetlen momentumról nem lehet olvasni benne: mi van azokkal a dolgokkal, amelyeket különböző okokból sohasem sajátítottunk el? Ezért ejtek egy könnycseppet a megfelelő pillanatban el nem készített karácsonyi süteményért. Miközben ezredszer is felgyorsul a lélegzetem Szabó Kati csárdáskirálynős talajgyakorlata láttán, amelyet a Budapest Sportcsarnok közönsége sajátjaként ünnepelt az 1983-as vb-n.