Sporton innen és túl – Ballai Attila publicisztikája

Nem tudom, milyen esztendő köszönt a magyar sportra 2018-ban. Csak azt tudom, milyen nem. Az idén nem rendezzük meg minden idők legjelentősebb, legsikeresebb és legköltségesebb hazai sporteseményét, a vizes világbajnokságot, nem mondunk le önszántunkból a nyári olimpia hazahozatalának esélyéről, nem józanodunk ki előző évi futballeufóriánkból, mert e traumát – egyesek kárörömével tetézve – már tavaly elszenvedtük.

Az év fő eseménye, ahogy 1930 óta négyévente mindig, a labdarúgó-világbajnokság. És ahogyan 1986 után megszoktuk, a mi válogatottunk nélkül. Az első 13 vb-ből kilencen jelen volt a csapatunk, az utóbbi nyolcról monoton hiányzik; a futballban példátlan aránytalanság, mégsem akkora, mint amekkorát olimpiai bajnoki címeink megoszlása mutat. Eddigi 176 ötkarikás aranyunk ugyanis kivétel nélkül a nyári játékokról származik, az évszázados téli éremtermés két ezüst, négy bronz. Így a február 9–25. közötti pjongcsangi két hét sporttörténelmi jelentőségűvé avathatja az új esztendőt, ha megszületne az első téli magyar diadal, amelyet rövid pályás gyorskorcsolyában… Itt álljunk meg, hogy kiválaszthassuk a megfelelő igét. Az elvárunk, sőt a várunk is erős, a remélünk már megteszi, de talán az áhítunk a legpontosabb megfogalmazás. Mert ez a sportág nem az 50 kilométeres sífutás, ahol a táv és a megpróbáltatás nagysága tökéletes szűrő, de még csak nem is a jégtánc, amelyben a Regőczy, Sallay páros 1980-ban favoritként indult Lake Placidbe, és csupán pontozói ármány fosztotta meg az elsőségtől. Rövid pályás gyorskorcsolyában egyetlen megingás mindent tönkretehet – még az ellenfélé is, ha épp a mi versenyzőnk lába elé esik.

Bukni persze másként és nagyobbat is lehet. A coubertini eszme parafrázisával, Pjongcsangban valóban nem a győzelem, hanem a vérvétel lehet a fontos. Egészen a közelmúltig jobbára magányos elkövetőket ért tetten a doppingellenes küzdelem, az össznépi szembekötősdi során kis túlzással még azt is hajlamosak lettünk volna elhinni, hogy akár egy ló egyedüli elkövetőként élt tiltott szerekkel. Mostantól, az orosz sport kollektív megbélyegzése után azonban ez az álságos álláspont többé már nem tartható.

Tovább emelve a tétet, kívánjuk, hogy a doppingteszteken kívül a téli olimpián a vérét senki más ne adja – na jó, legfeljebb egy-két jégkorongozó –, hiszen Pjongcsang 80 kilométerre fekszik az észak-koreai határtól. A rendezők bizonyára nemcsak magasztos, hanem praktikus okokból is bíznak benne, hogy odaátról is jönnek sportolók, mert ez már önmagában adna némi pluszvédettséget.

Visszatérve a labdarúgáshoz, talán csak első hallásra hat túlzásnak, hogy minden idők legjelentősebb tétért zajló selejtezősorozata – a 2020-as Európa-bajnokság kvalifikációja – előtt állunk. Évtizedeken át természetesnek vettük, hogy úgyis mindenhonnan továbbjutunk – amikor mégsem, az 1970-és és '74-es vb-re, kicsit összedőlt a világunk, de újraépítettük –, aztán azt, hogy úgyis kiesünk, most azonban megtörténhet, ami még sosem: a saját hazánkban (is) zajló viadalról maradhatunk le. A 2020-as Eb-n ugyanis a kontinens tizenkét városa, közöttük Budapest osztozik. Fővárosunk három csoportmérkőzésnek és egy nyolcaddöntőnek ad otthont, kétszer garantáltan a magyar válogatottat is itthon láthatnánk, de a tizenkét rendező részvétele természetesen nem lehet automatikus.

A „valódi” selejtezők csak 2019 márciusában kezdődnek, de már idén körvonalazódnia kell az Eb-kompatibilis keretnek és stílusnak, annál is inkább, mert egy vadonatúj versenyforma, az UEFA Nemzetek Ligája már nyolc hónap múlva, szeptemberben rajtol, és kerülő úton itt is pótkvalifikációs kvótákat lehet szerezni.

Mivel 2024-re már ismét egyetlen országban össz-pontosul az Eb, a vissza nem térő történelmi esélyt arra, hogy világversenyen itthon láthassuk a magyar labdarúgó-válogatottat, minden valószínűség szerint 2020 kínálja.

E lehetőséget ráadásul fonák oldalról is meg kell közelítenünk: ha nemzeti együttesünk eltűnik a selejtező süllyesztőjében, az európai szövetség pedig a szurkolók érdekeire, az utazási költségekre alapozva a környező országok válogatottjait delegálja hozzánk, el kell viselnünk, hogy az újjávarázsolt Puskás-stadionban tízezrek a horvát, a szerb, a szlovák, az osztrák vagy a szlovén himnuszt éneklik (a románt semmiképp, mert Bukarest ugyancsak házigazda).

E nem túl kellemes vízió után ismét a lábunk elé nézve, már a január is bővelkedik izgalmakban. Az első csak áttételesen sport, még az óév terméke, a Hosszú, Tusup házasság válsága. A magánszférát meghagyva az érintetteknek és a bulvárnak, ha az edző-versenyző kapcsolat is megszakad, az roppant érdekes kérdéseket vet fel. Hiszen e magyar-amerikai páros paradigmaváltást jelentett az úszásban; alig húsz éve Széchy Tamás még úgy tartotta, egy szezonban egyszer érhető el a csúcsforma, és az 1998-as perthi vb sikertelenségét azzal magyarázta, hogy az időeltolódás miatt egy nappal elkalkulálta azt. Ehhez képest „Katka” szinte a napi egy csúcsformát hozta, kíváncsian várjuk, ebben kinek mekkora része volt, azaz mire megy Hosszú Tusup nélkül és viszont. Nem kizárva, hogy akár holnap vagy a jövő héten szent lesz a béke – de ha mégsem, a magyar úszóközegről és edzői karról igazán árulkodó szociometriai képet mutat majd, miként kezeli az aranyhalát veszítő, eddig csupán általa létező, messziről jövő és sokszor megengedhetetlenül messzire menő kollégát.

Ez a bizonytalan jövő, az új év első vb-je viszont máris, elképesztő felhajtás mellett be is fejeződött. Ha sráckoromban, a Pepita Oroszlánban az első, a férfi WC ajtaja mellé felfüggesztett dartstábla láttán valaki azt jósolja, ebből a kocsmai buliból ekkora nyilvánosságot vonzó sportág lesz, orvosért kiáltok, de kissé a feje tetején áll a sportvilág. Az úgynevezett Dakar rali például január 6-án Limából indul és 20-án Córdobában (nem az andalúziaiban) ér véget, Szalay Balázsék útja Perun, Bolívián és Argentínán át vezet, úgyhogy legalább egy Dakar nevű várost alapíthatnának a szervezők Dél-Amerikában. Az Australian Open tenisztorna (január 15–28.) színhelye még valóban Ausztrália, Melbourne, és Babos Tímea először vághat neki világbajnokként GS-tornának, de ez inkább rangot, mintsem napi esélyt jelent. A férfi kézilabda Európa-bajnokság 12-én a szomszédban, Horvátországban kezdődik, a mieink a határ túloldalán, Varasdon a dánokhoz, a spanyolokhoz, a csehekhez mérik magukat. Kíméletlen csoport, ugyancsak kegyetlen meccssorrenddel; az új kapitány, Ljubo Vranjes nem teheti meg, hogy a dánok és a spanyolok elleni összecsapást feladja, pedig a továbbjutást minden valószínűség szerint harmadik nekifutásra, a csehek ellen lehet elérni. Egyesek feltehetően alig várják, hogy kimondhassák, leírhassák a „történelmi mélypont” minősítést, és cseppet sem fogja zavarni őket, hogy együttesünk a 2000-es és a 2002-es Eb-re ki sem jutott.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amely évtizedeken át nem is létezett, de a magyar társadalom és a közélet már a sport területén is megosztottá vált. Az 1938-as és 1954-es világbajnoki döntős magyar válogatottat senki sem tekintette Horthy vagy a kommunisták csapatának, az egész ország lelkesedett érte vagy átkozta. Napjainkban bezzeg a labdarúgás és a sport sem köt már össze, az is szétválaszt.

Amikor néhány éve még úgy fogalmaztunk, a harmadik évezredben a sport a nemzetegyesítés leghatékonyabb, legemelkedettebb eszköze, a trianoni határ két oldalára gondoltunk, most azonban máshol húzódnak már a frontvonalak.

A szakszövetségek, klubok felelőssége ezért is óriási. Soha ilyen kedvező anyagi feltételek között nem működhettek, miközben a „fékek és ellensúlyok” minden forintról igyekeznek bebizonyítani, hogy ellopták, elherdálták, minimum nem rendeltetésszerűen használták. Ezen nem megütődni kell, hanem jó és hiteles válaszokat adni, de ezekhez a muníciót ma és holnap, mindennap meg is kell teremteni.

Mert az új esztendő legfontosabb mérkőzéseit nem feltétlenül a sportpályákon vívják.

Az év fő eseménye, ahogy 1930 óta négyévente mindig, a labdarúgó-világbajnokság. És ahogyan 1986 után megszoktuk, a mi válogatottunk nélkül. Az első 13 vb-ből kilencen jelen volt a csapatunk, az utóbbi nyolcról monoton hiányzik; a futballban példátlan aránytalanság, mégsem akkora, mint amekkorát olimpiai bajnoki címeink megoszlása mutat. Eddigi 176 ötkarikás aranyunk ugyanis kivétel nélkül a nyári játékokról származik, az évszázados téli éremtermés két ezüst, négy bronz. Így a február 9–25. közötti pjongcsangi két hét sporttörténelmi jelentőségűvé avathatja az új esztendőt, ha megszületne az első téli magyar diadal, amelyet rövid pályás gyorskorcsolyában… Itt álljunk meg, hogy kiválaszthassuk a megfelelő igét. Az elvárunk, sőt a várunk is erős, a remélünk már megteszi, de talán az áhítunk a legpontosabb megfogalmazás. Mert ez a sportág nem az 50 kilométeres sífutás, ahol a táv és a megpróbáltatás nagysága tökéletes szűrő, de még csak nem is a jégtánc, amelyben a Regőczy, Sallay páros 1980-ban favoritként indult Lake Placidbe, és csupán pontozói ármány fosztotta meg az elsőségtől. Rövid pályás gyorskorcsolyában egyetlen megingás mindent tönkretehet – még az ellenfélé is, ha épp a mi versenyzőnk lába elé esik.

Bukni persze másként és nagyobbat is lehet. A coubertini eszme parafrázisával, Pjongcsangban valóban nem a győzelem, hanem a vérvétel lehet a fontos. Egészen a közelmúltig jobbára magányos elkövetőket ért tetten a doppingellenes küzdelem, az össznépi szembekötősdi során kis túlzással még azt is hajlamosak lettünk volna elhinni, hogy akár egy ló egyedüli elkövetőként élt tiltott szerekkel. Mostantól, az orosz sport kollektív megbélyegzése után azonban ez az álságos álláspont többé már nem tartható.

Tovább emelve a tétet, kívánjuk, hogy a doppingteszteken kívül a téli olimpián a vérét senki más ne adja – na jó, legfeljebb egy-két jégkorongozó –, hiszen Pjongcsang 80 kilométerre fekszik az észak-koreai határtól. A rendezők bizonyára nemcsak magasztos, hanem praktikus okokból is bíznak benne, hogy odaátról is jönnek sportolók, mert ez már önmagában adna némi pluszvédettséget.

Visszatérve a labdarúgáshoz, talán csak első hallásra hat túlzásnak, hogy minden idők legjelentősebb tétért zajló selejtezősorozata – a 2020-as Európa-bajnokság kvalifikációja – előtt állunk. Évtizedeken át természetesnek vettük, hogy úgyis mindenhonnan továbbjutunk – amikor mégsem, az 1970-és és '74-es vb-re, kicsit összedőlt a világunk, de újraépítettük –, aztán azt, hogy úgyis kiesünk, most azonban megtörténhet, ami még sosem: a saját hazánkban (is) zajló viadalról maradhatunk le. A 2020-as Eb-n ugyanis a kontinens tizenkét városa, közöttük Budapest osztozik. Fővárosunk három csoportmérkőzésnek és egy nyolcaddöntőnek ad otthont, kétszer garantáltan a magyar válogatottat is itthon láthatnánk, de a tizenkét rendező részvétele természetesen nem lehet automatikus.

A „valódi” selejtezők csak 2019 márciusában kezdődnek, de már idén körvonalazódnia kell az Eb-kompatibilis keretnek és stílusnak, annál is inkább, mert egy vadonatúj versenyforma, az UEFA Nemzetek Ligája már nyolc hónap múlva, szeptemberben rajtol, és kerülő úton itt is pótkvalifikációs kvótákat lehet szerezni.

Mivel 2024-re már ismét egyetlen országban össz-pontosul az Eb, a vissza nem térő történelmi esélyt arra, hogy világversenyen itthon láthassuk a magyar labdarúgó-válogatottat, minden valószínűség szerint 2020 kínálja.

E lehetőséget ráadásul fonák oldalról is meg kell közelítenünk: ha nemzeti együttesünk eltűnik a selejtező süllyesztőjében, az európai szövetség pedig a szurkolók érdekeire, az utazási költségekre alapozva a környező országok válogatottjait delegálja hozzánk, el kell viselnünk, hogy az újjávarázsolt Puskás-stadionban tízezrek a horvát, a szerb, a szlovák, az osztrák vagy a szlovén himnuszt éneklik (a románt semmiképp, mert Bukarest ugyancsak házigazda).

E nem túl kellemes vízió után ismét a lábunk elé nézve, már a január is bővelkedik izgalmakban. Az első csak áttételesen sport, még az óév terméke, a Hosszú, Tusup házasság válsága. A magánszférát meghagyva az érintetteknek és a bulvárnak, ha az edző-versenyző kapcsolat is megszakad, az roppant érdekes kérdéseket vet fel. Hiszen e magyar-amerikai páros paradigmaváltást jelentett az úszásban; alig húsz éve Széchy Tamás még úgy tartotta, egy szezonban egyszer érhető el a csúcsforma, és az 1998-as perthi vb sikertelenségét azzal magyarázta, hogy az időeltolódás miatt egy nappal elkalkulálta azt. Ehhez képest „Katka” szinte a napi egy csúcsformát hozta, kíváncsian várjuk, ebben kinek mekkora része volt, azaz mire megy Hosszú Tusup nélkül és viszont. Nem kizárva, hogy akár holnap vagy a jövő héten szent lesz a béke – de ha mégsem, a magyar úszóközegről és edzői karról igazán árulkodó szociometriai képet mutat majd, miként kezeli az aranyhalát veszítő, eddig csupán általa létező, messziről jövő és sokszor megengedhetetlenül messzire menő kollégát.

Ez a bizonytalan jövő, az új év első vb-je viszont máris, elképesztő felhajtás mellett be is fejeződött. Ha sráckoromban, a Pepita Oroszlánban az első, a férfi WC ajtaja mellé felfüggesztett dartstábla láttán valaki azt jósolja, ebből a kocsmai buliból ekkora nyilvánosságot vonzó sportág lesz, orvosért kiáltok, de kissé a feje tetején áll a sportvilág. Az úgynevezett Dakar rali például január 6-án Limából indul és 20-án Córdobában (nem az andalúziaiban) ér véget, Szalay Balázsék útja Perun, Bolívián és Argentínán át vezet, úgyhogy legalább egy Dakar nevű várost alapíthatnának a szervezők Dél-Amerikában. Az Australian Open tenisztorna (január 15–28.) színhelye még valóban Ausztrália, Melbourne, és Babos Tímea először vághat neki világbajnokként GS-tornának, de ez inkább rangot, mintsem napi esélyt jelent. A férfi kézilabda Európa-bajnokság 12-én a szomszédban, Horvátországban kezdődik, a mieink a határ túloldalán, Varasdon a dánokhoz, a spanyolokhoz, a csehekhez mérik magukat. Kíméletlen csoport, ugyancsak kegyetlen meccssorrenddel; az új kapitány, Ljubo Vranjes nem teheti meg, hogy a dánok és a spanyolok elleni összecsapást feladja, pedig a továbbjutást minden valószínűség szerint harmadik nekifutásra, a csehek ellen lehet elérni. Egyesek feltehetően alig várják, hogy kimondhassák, leírhassák a „történelmi mélypont” minősítést, és cseppet sem fogja zavarni őket, hogy együttesünk a 2000-es és a 2002-es Eb-re ki sem jutott.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amely évtizedeken át nem is létezett, de a magyar társadalom és a közélet már a sport területén is megosztottá vált. Az 1938-as és 1954-es világbajnoki döntős magyar válogatottat senki sem tekintette Horthy vagy a kommunisták csapatának, az egész ország lelkesedett érte vagy átkozta. Napjainkban bezzeg a labdarúgás és a sport sem köt már össze, az is szétválaszt.

Amikor néhány éve még úgy fogalmaztunk, a harmadik évezredben a sport a nemzetegyesítés leghatékonyabb, legemelkedettebb eszköze, a trianoni határ két oldalára gondoltunk, most azonban máshol húzódnak már a frontvonalak.

A szakszövetségek, klubok felelőssége ezért is óriási. Soha ilyen kedvező anyagi feltételek között nem működhettek, miközben a „fékek és ellensúlyok” minden forintról igyekeznek bebizonyítani, hogy ellopták, elherdálták, minimum nem rendeltetésszerűen használták. Ezen nem megütődni kell, hanem jó és hiteles válaszokat adni, de ezekhez a muníciót ma és holnap, mindennap meg is kell teremteni.

Mert az új esztendő legfontosabb mérkőzéseit nem feltétlenül a sportpályákon vívják.