Szabadfogás: huligánkórust az Eurovíziós Dalfesztiválra!

A minapi Eurovíziós Dalfesztiválon egy Compact Disco nevű magyar együttes túlszárnyalta a férfi kosárlabda-válogatott tavalyi Eb-selejtezős eredményét. Azokat 24-ből 24, az ugyancsak egy honosított külföldivel felálló muzsikusokat most 25-ből alig 23 ország előzte meg – mondjuk Trotter Obie egy betörésében ettől még több eredetiség van, mint nevezett zenekar életművében.

Ezenközben másutt bezzeg igyekeznek nemzetkarakterológiai igényességgel dalversenyzőt választani: Oroszország kemence körül éneklő udmurt vénasszonyokat, az albánok egy üvegtörő hangon sikoltozó némbert, a felvilágosult északi országok üzenetértékűen sikeres bevándorlókat küldtek csatába.

Nekünk, a büszke sportnemzetnek ugyanígy kézre esne a jelenleg méltatlanul elhanyagolt sporttémájú popzene, amellyel végre letarolnánk Európát, mint legutóbb 1985-ben a Videoton. Ám nem állunk jól: Ganxsta Zolee évenkénti rendes őszinte hokinótája, a Tankcsapda Debrecen-indulója vagy a vidéki kiscsapatok helyi szintetizátormágusok által írt himnuszai legfeljebb az alkalmazott művészetek kutatóinak érdekesek, nyerni nem lehet velük.

Az éneklő sportolók kora pedig lejárni látszik, és aki már élt a „Meglátja, mester, menni fog!” idején (25 éve az MTK focistái daloltak Verebes mágusnak, aki nemhogy nem ment, de még évekig maradt), az ezt aligha bánja. Aki mégis borzadni akar, annak most itt a lehetőség.

Na de a világ boldogabbik felén! Lássunk egy a teljesség igénye nélküli felsorolást!

Németországban a Die Toten Hosen egyik legnagyobb slágere szerint épeszű ember akkor sem szerződik a Bayern Münchenhez, ha Uli Hoeness maga csenget be hozzá. "Milyen szülei lehetnek annak, aki olyan elvetemült, hogy aláír egy ilyen trágya klubhoz?" - veti fel a jogos kérdést az amúgy düsseldorfi, a helyi hokicsapat megmentésében is részt vállaló zenekar.

Egy másik német zenekar, a Die Ärzte Michael Schumachert biztatta, hogy jól kösse be magát, és gyorsan, de azért óvatosan vezessen. Amúgy pedig minden célzás nélkül tudatják vele, hogy elkészült az életbiztosítása, amelynek a dal előadója a kedvezményezettje.A hétvégi monacói pole pozíció után pedig végre ismét le lehet porolni a nótát.

A németek egyébként ipari mennyiségű sporttémájú popzenét képesek legyártani. A beszédes nevű Sportfreunde Stiller például a paraguayi csatárról, Roque Santa Cruzról írt ironikus dicshimnuszt, míg a Die Prinzen magát a nagy Oliver Kahnt is dalba öntötte - mondtuk, hosszú a lista.

Nézzünk körül másfelé is!A brit Half Man Half Biscuit tagjai, akik, szegények, hatalmas Tranmere Rovers-drukkerek,szívhez szóló nótát írtak arról, hogy karácsonyra a Dukla Praha idegenbeli mezét kérik, de arról is, hogy tinédzserként mekkora fotelszurkolói voltak – és most legyünk büszkék! – a Honvédnak.

Természetes, hogy Dél-Amerika sem maradhat ki még a kedvcsináló jellegű felsorolásból sem. Maradona-dicshimnuszokkal természetesen Dunát lehet rekeszteni (volt, amelyet maga a legenda énekelt), a brazil Jorge Ben Jort viszont az ihlette meg, hogy a Flamengo közepesnél alig jobb csatára, Fio Maravilha egy felkészülési mérkőzésen csereként gólt lőtt a Benficának.

Na és persze Amerika. Ahol egyrészt maguk az élsportolók is vállalhatatlan rapszámokat gyártanak saját magukról, másrészt a rapperek is borzasztó számokat gyártanak róluk. Ellenpélda: az eleve kosárlabdafüggő (Chuck D, a pufibb tag többet tud a New York Knicksről, mint bárki) Public Enemy azért csinált egy piszok jó kosaras számot egy filmzenéhez olyan tíz éve egy Crosby, Stills, Nash & Young hangmintából.

De vannak itt rejtett értékek is: a vagy tíz éve Magyarországon is fellépett Goldfinger zenekar énekese például bármikor odaadná magát Wayne Gretzkynek,és még azt is hajlamos elfelejteni, hogy mégiscsak nős ember volna így vagy úgy.

Egy másik amerikai zenekar, a Binge azt dalolta el, mit csinál Andy Roddick egy eldugott teniszpályán, de ha már tenisz: talán maga Andre Agassi sem tudott volna olyan szerelmes dalt rittyenteni feleségéről, Steffi Grafról, amilyet a mifelénk főleg Dr. House-ként ismert Hugh Laurie adott elő.

És a végére hagytuk a legjobbat. Hollandiában ugyanis a Feyenoord, majd az Ajax futballhuligánjai közül teljes tánczenei műfaj és szubkultúra szökkent szárba: a gabber. A hardcore techno legjobb altípusa 1992-ből, Rotterdamból kerekedett ki, az "Amszterdam, az meg hol van?" című iskolateremtő műalkotásban minden benne van.

Meg kell emlékeznünk Gabber Pietről is, aki elárulta és nevetségessé tette ugyan a szent gabbermozgalmat, viszont a legnagyobb slágere egyrészt zseniális, másrészt tökéletes előképe az elmúlt tíz év legjobb magyar ultramegmozdulásának, a Hard Röff Debrecennek - még ha az ötlet külföldről is került átmentésre.

A beszédes nevű német lemezlovas, DJ Hooligan, vagyis Da Hool pedig maga is kopaszra nyírt kerítésdöntögető volt, mielőtt slágerlistás dalokkal táncoltatta volna meg egész Európát.

Ami miatt pedig ez az egész összeállítás született, az a következő költői kérdés: hát mi ne tudnánk ugyanezt megcsinálni? Lehár és Bartók hazájában? Ahol nemzetünk legderekabb fiai minden válogatott meccs előtt ugyanolyan gyorsan és hamisan éneklik a Himnuszt, ahol nincs stadionba tartó buszjárat és pálya melletti kocsma, melynek utasai illetve vendégei ne bömbölnének obszcén nótákat, és ahol a kerítés két oldaláról kizárólag a Kodály-módszer jelzéseivel mutogatnak egymásnak? Már most el kellene kezdeni az előválogatást a B-közepek nótafáinak, és kiírni a pályázatot a „Kikapott az Újpest, sírnak a parasztok” meg a „Zöld hányás, zöld takony” meghangszerelésére, amelyeket aztán a jövő évi dalfesztiválon azok tátognának el, akiken a stylistok szerint legjobban áll a kapucnis felső meg a zsebes gatya.

És lenne annyira jó, mint a Compact Disco.

(Ha valakinek felkeltette az érdeklődését a téma, szeretettel ajánljuk a futballról írt dalokkal foglalkozó összeállítást a Sportlegek sorozatunkból.)