2012 óta 20 piros lap a magyar kupacsapatoknál – miért?

A nemzetközi kupában induló magyar csapatokból 2012 óta minden évben kiállítottak legalább egy játékost, összesen már húszat. A legrosszabb év ebből a szempontból éppen 2012 volt, amikor mindegyik magyar együttesből kiállítottak legalább egy embert. Abban az évben összesen nyolc piros lapot kaptak a magyar csapatok játékosai, tavaly hármat, míg idén egynél tartunk, múlt héten az újpesti Branko Puljevics jutott a kiállítás sorsára Sevillában, a 31. percben (néhány nappal azután, hogy az NB I-ben az MTK ellen is kiállították).

Az Újpest sevillai meccsére és azzal együtt a párharc végkimenetelére is tulajdonképpen pontot tett a kiállítás, még ha a spanyolok alighanem enélkül is magabiztos győzelmet arattak volna. 2012 óta a 20 piros lap közül 18-at kupabúcsú követett. Adja magát a kérdés, megfelelő pszichés felkészítéssel, speciális módszerekkel meg lehet-e előzni az ilyen helyzeteket, és egyáltalán mi az oka annak, hogy a nagy téttel bíró nemzetközi találkozókon rendre villan a piros a magyar csapatok mérkőzésein? Ráadásul a legkülönbözőbb helyzetekben: helyezkedési hiba utáni buta szabálytalanságok, durvaság miatti egyből „pirosak” ugyanúgy szerepelnek a listában, mint második sárgával történő kiállítások.

A kérdések megválaszolásában Kalamár Hajnalka klinikai szakpszichológus, sportkonzulens véleményét kértük ki, aki elsősorban utánpótláskorú futballisták mentális felkészítésével foglalkozik, de mint mondja, a kiállításokat eredményező helyzetek, az agresszív vagy éppen ösztönös cselekvés szabályozását ideális esetben éppen fiatalkorban sajátíthatják el a játékosok.

„Gyakran halljuk utánpótláscsapatok edzőitől is, hogy a gyerekek a tétmeccseken, teljesítménykényszer alatt nem ugyanazt nyújtják, nem ugyanúgy viselkednek bizonyos helyzetekben, mint az edzéseken. Ez az egyik legnagyobb kérdés, ami felnőttkorban is ugyanúgy érvényes, hogy a nyomás, a tét fokozódását hogyan tudják kezelni a játékosok, hogyan reagálnak erre. Itt kezdődik a mentális felkészítés” – fogalmazott a pszichológus.

Kalamár Hajnalka kifejtette, amikor a gyerekek először találkoznak valamilyen játékkal, így például a labdarúgással, akkor a viselkedésüket az érzelmeik, az ösztöneik irányítják. A képzésük során aztán fokozatosan megtanulhatják, hogyan tudják irányítani a cselekedeteiket az érzelmek kizárásával, nem ösztönösen, hanem tudatosan. Vannak különböző technikák, melyek segítségével képesek kizárni mindazokat a külső tényezőket, legyen szó szurkolói bekiabálásokról vagy a játékvezető ítéleteiről, melyek befolyásolhatják a teljesítményt. Vagyis erre fel lehet készülni, már ha hangsúlyt fektetnek a fiatalok ilyen irányú felkészítésére.

„Magam is észlelem egy-egy meccs után, hogy olykor azzal fejezik ki az egójukat az ifjúsági korú játékosok, ki hogyan szólt be a bírónak, vagy éppen mekkorát rúgott az ellenfélbe. Ilyenkor van szükség arra, hogy a gyerekeket szembesítsük tetteik következményeivel. Meg kell tanítani nekik, hogyan állíthatják le a bennük lévő agresszivitást, illetve hogyan hasznosíthatják azt a pályán, hiszen bizonyos helyzetekben, például a kapu előtt, gólhelyzetekben éppen a jó értelemben vett agresszivitásra van szükség, mert az egójukat azzal is fényezhetnék, ha az ilyen helyzetekben higgadtak tudnak maradni. Mindezt jelentősen befolyásolja az öltözői légkör, hogy az ilyen helyzeteket a társak hogyan kezelik. Hogy rendre intik-e a bíróval veszekedő, az ellenfélbe belerúgó társat, vagy éppen ellenkezőleg, a védelmére kelnek. Meghatározó, hogy mit erősítenek egymásban a játékosok” – mondta a szakember, és az elmondottak tökéletesen ráillenek a felnőttfutballra is.

Azoknál a csapatoknál, amelyeknél rövid időn belül sorozatosak a kiállítások, valószínűleg nincs egy olyan reflex a közösség részéről, ami segítene a megelőzésben. Gyakran látni olyan mérkőzéseket, ahol az indulatok azért szabadulnak el, mert a társak egymást hergelik – közösen ordibálnak a játékvezetővel vagy az ellenféllel – ahelyett, hogy nyugtatnák, ilyenkor villannak általában a piros lapok is.

Kérdés, hogy ha egy játékos a képzése során nem sajátította el az indulatkezelés technikáját, akkor mit lehet tenni egy jelentős téttel bíró nemzetközi mérkőzés előtt, mi az edző szerepe, hogyan lehetne mégis valahogy megelőzni az állandó kiállításokat.

„Vannak hosszabb és rövidebb, akár egyperces relaxációs gyakorlatok, melyek segíthetnek, vagy vannak olyan mantrák, amiket a csapat közösen minden meccs előtt elmondhat, hogy mire kell mindenkinek figyelnie a mérkőzésen, de ezek is igazából akkor hatékonyak, ha van előzményük, ha a játékos tisztában van azzal, hogyan tudja saját magát fegyelmezni” – reagált a szakértő.

„Ha az edző olyan típus, hogy tud hatni a játékosokra, ha nyomatékosan fel tudja hívni a labdarúgók figyelmét akár egyenként arra, hogy kinek mi a feladata és hogy véletlenül se állíttassák ki magukat, akkor annak rövid távon, egy-egy mérkőzésen lehet hatása, de hosszú távon úgy lehet megelőzni a kiállításokat, hogy a labdarúgók megtanulják, hogyan irányíthatják cselekedeteiket az ösztönösség és az agresszivitás kizárásával. És van egy olyan egészséges csapatkohézió, amely segít ebben, a csapattársak egymást támogatják a fegyelmezett, higgadt viselkedésben, mert az agresszió és az indulatkezelés egyben csapatkultúra kérdése is. Igen, a személyes vérmérséklete a sportolónak befolyásolja azt, hogy nyomás alatt mit kezd az indulatával, de ennek szabályozása egyben egy viselkedés kultúrának a kialakítása is. Ez egyrészt egy folyamat, másrészt tanulható (tanítható). Ebben még hatalmas „tartalékok" vannak a magyar futballban.”

*második sárga lappal