Az idei minden idők legerősebb mezőnye

Miből lehet megítélni egy mezőny erősségét? Hiszen az autósportban még csak azt sem lehet mondani, hogy napjaink X-e gyorsabban fut (úszik, stb.) a régi idők Y-jánál. Az atléták esetében is elfogadható magyarázat, hogy manapság már sokkal fejlettebbek az edzésmódszerek és a sportfelszerelések, de ha pilótákról beszélünk, akkor még bajosabb az összevetés, hiszen a járművek tökéletesedése végképp nem azonos a nagyobb tehetséggel.

Maradnak tehát az eredmények, de alapjában ugye mindenkit csak a saját kortársaihoz lehet mérni. Egyes emberek besorolásához a különböző győzelmek és vb-címek száma ezért nem teljesen mérvadó – nyilvánvaló, hogy Michael Schumacher nem azért nyert több mint kétszer annyi világbajnokságot, mint Ayrton Senna, mert több mint kétszer olyan jól tekerte a kormányt, hanem inkább vetélytársainak átlagtudása volt kisebb, másképp fogalmazva: szerencsésebb időszakban versenyzett.

Ha viszont egy komplett mezőny adatait nézzük, és így sok évet (többé-kevésbé) átfogó számösszesítéseket vizsgálunk, máris árnyaltabb a helyzet. Abszolút igazságot ugyan nem mutat, hisz ez lehetetlen is, de elgondolkodni azért érdemes a kapott képen.

Mivel a futamok mennyisége – és ezáltal a megszerezhető pontoké is – sokat módosult az idők folyamán, a legmegbízhatóbb információt még mindig a vb-elsőségek nyújtják, mivel abban nincs változás, hogy azokból mindig évente egyre lehetett szert tenni. Össze kell tehát adni, hogy egy-egy esztendő résztvevői között hány világbajnok szerepelt! (Az egyszerűség kedvéért akár már egyetlen az évi nagydíjrészvétel esetén is figyelembe véve az érintetteket.)

Felhígult felhozatal

Nos, hogy „alulról" kezdjük, az 1950-es nyitányt leszámítva egyetlen olyan idény volt, amikor az F1 rajongóinak teljesen nélkülözniük kellett olyan pilótákat, akik (korábban megszerzett) vb-cím birtokában versenyeztek: 1959-ben mindössze három későbbi „befutó" volt ott a rajtrácson. A „nagy" Juan Manuel Fangio 1958-as visszavonulása után az akkor frissen trónra került Mike Hawthorn képviselhette volna a bajnokokat, ám ő rögtön a sikerét követően befejezte (megrémülve kollégája, egyben jó barátja – Peter Collins – tragédiájától), majd az új év elején közúti balesetben elhunyt.

Két nagy és két kisebb időszaka volt egyébként a száguldó cirkusz történetének, amikor hiány mutatkozott a már előzőleg megkoronázott összesített győztesekből. Először 1956 és 1961 között „ürült ki" a Formula–1, másodszor pedig a kilencvenes évek első felében – az előbbi periódusban gyakori volt, hogy csak egy világbajnok indult, és ugyanilyen fordult elő 1992-ben, majd 1996-ban is.

Bő fél évszázada a nagy öregekből álló Fangio-féle generáció távozása miatt keletkezett űr, szűk két évtizede pedig a Prost, Senna, Piquet, Mansell sztárvonulaté nyomán (1992 azért volt „lyukas", mert Nelson Piquet épp azelőtt hagyta abba, Alain Prost egy évig szünetelt, míg Nigel Mansell még előtte állt az ünneplésnek).

A két kisebb „kimaradás" közül az egyik értelemszerűen az F1 indulása, vagyis a második és harmadik évad volt (egy-egy korábbi győztessel), valamint 2007, amikor a sokáig majd' mindent letaroló idősebb Schumi úgynevezett nyugdíjba vonulásával kizárólag Fernando Alonso maradt – igaz, már ott sorakozott mellette (legalább) négy leendő világbajnok is.

Sztárdömpinges szezonok

Térjünk át a sztárokban leginkább bővelkedő korszakokra. Az első ilyen 1964 és 1973 között tartott, amikor minden egyes alkalommal legalább négy vb-győztes vágott neki az idénynek (avagy esetenként csatlakozott hozzá menet közben), és többnyire három-négy később trónra kerülő klasszis is ott tolongott mellettük. Az biztos, hogy akkoriban nem voltak egyhangúak a versenyek, bőséges kínálat mutatkozott választható kedvencekből (más kérdés, hogy a vb-sorozat televíziós lefedettsége és így a pilóták ismertsége meg sem közelítette a mai szintet).

A második nagy „csillagtobzódást" (általában hat-hét-nyolc bajnokot, köztük sokszor négy olyat is, akinek nevét már az adott év előtt felvésték a dicsőséglistára) 1978 és 1986 között észlelhettük, bár erre joggal mondhatja az éles szemű megfigyelő, hogy a jelenség oka nem a túl sok, hanem inkább a túl kevés kiemelkedő képességű szereplő volt.

Tény, hogy Emerson Fittipaldi 1976-tól súlytalan csapatoknál szerepelt, Niki Lauda pedig 1977-ben a Ferrari, míg 1979-ben (egy időre) az egész Formula–1 ajtaját is bevágta maga mögött. A többiek egymásnak adták körbe a vb-címet, nemigen akadt bárki is, aki ismételni tudott volna – miközben persze a négy bekezdéssel feljebb említett új nagy reménységek már ott álltak készenlétben...

Végül az ezredforduló táján volt még egy kisebb hullámhegy: 1999-ben négy topkategóriájú sofőr is szelte az F1-es kilométereket (Schumi mellett Damon Hill, Jacques Villeneuve és Mika Häkkinen), azonban a leendő legjobbak közül senki (ezt két veterán „túlélő" elvileg még megcáfolhatja a többi akkori résztvevő közül, de Rubens Barrichellótól vagy Jarno Trullitól ez aligha valószínű...). 2001-ben pedig az angol nélkül még hárman voltak jelen az iménti négyesből – továbbá három azóta diadalmaskodó társuk, hiszen a másodéves Jenson Button mellett feltűnt már Alonso és Kimi Räikkönen is.

Így érkeztünk el oda, hogy mi is az abszolút csúcs: ez pedig az 5+3-as adat. 1968-ban és 1970-ben öt-öt „aktív" világbajnok száguldozott, ezen kívül ott volt a rajtrácson három-három későbbi Formula–1-es király is. Legalábbis bizonyos alkalmakkor, mert Mario Andretti, 1978 bajnoka még csupán ismerkedett az „európai" versenyformával, és előbb egyetlen viadalon indult, de két évvel később is csupán ötön. (Az 5+3 részben már 1966-ban összejött, de csak a rajtrács kitétel híján, mivel 1961 „emberének", Phil Hillnek ekkor csupán egy edzés jutott.).

A legütősebb ötös

Idén, 2011-ben minden korábbi rekordot túlszárnyalva hat bajnokot is láthatnánk vetélkedni, ha a finn „Jégembernek" igazán kedve lett volna visszatérni (vagy eleve a színen maradni). Azonban nélküle is megvan az 5+n!

Utóbbi adatot (tehát a jövőben csúcsra érőket kifejező n-t) persze nem ismerhetjük, de van rá esély, hogy elérje egyszer a 3-at, hiszen a még „rejtőzködő" tehetségek mellett Felipe Massa, Nico Rosberg, Mark Webber vagy (ha tényleg teljesen felgyógyulva hamar visszatér) Robert Kubica is odaérhet majd valamikor – őket vagy képességük, vagy jó autójuk segítheti ebben. Ha pedig már idén nyerne egyikük, jövőre a sosem látott 6+n-ről folytathatnánk!

Sorrendet felállítani a 3-as szám és az n között egyelőre nem lehet, ezért gondolatmenetünkben arra támaszkodtunk, hogy az öt-öt világbajnok egybevéve hány címet gyűjtött össze addig, azaz mennyit tud(ott) felmutatni, amikor nekifog(ott) az adott esztendőnek. 1968 és 1970 szóban forgó pilótái 8-8-at (és mindkétszer még 6-6 született aztán általuk, ha a később bajnokságot nyerő plusz három-három versenyző eredményeit is belevesszük) –, míg a 2011-es mezőny nagyjai másfélszer annyit, 12-t!

Tény, hogy Schumi hetese nélkül nem sikerülne most felülmúlni a bő negyven évvel ezelőtti adatokat, de egy ember is megdobhatja az átlagot, ez abszolút szabályos. Arról már nem is szólva, hogy Alonso, Lewis Hamilton, Button és Sebastian Vettel kvartettje akár nélküle (valamint Kimi híján) is még sok éven át bizonyíthatja, milyen kivételes generációt alkot!

A bűvös 3+3-as nyomában

Mindenesetre valószínűleg megvan bennük (és egyelőre cím nélküli riválisaik egyikében-másikában) a potenciál, hogy előbb-utóbb azokat a kritikusokat is elhallgattassák, akik (jelenleg még) okkal vetik fel: a sokak szerint legkiválóbb egykori „csapat" felülmúlta a maiakat. Ugyanis 1991 utolsó hat futamán – csupán egyetlen szezonnal ama bizonyos egyik „lyukas év" előtt – rendkívül erős társaság gyűlt össze, annak dacára is, hogy „csak" három korábbi világbajnok volt a mezőnyben.

Ám a Piquet, Prost, Senna trió, amelynek tagjai akkor nyolc vb-trófeán őrködtek, a velük e GP-ken egyszerre pályán lévő Mansell, Schumacher, Häkkinen hármassal együtt majdan összesen 20 (!) végső sikerig jutottak – az 1981 és 2004 közti időszak 24 lehetséges bajnokából négy kivételével mind ott versenyzett húsz esztendővel ezelőtt az idény hajrájában!

Ilyen sztárkavalkád – amelynek egyediségét akkor még nem lehetett így felismerni, hisz ki tudhatta, mit hoz a jövő – márpedig könnyen újra előfordulhat, mivel a mai klasszisok, nemcsak a már megkoronázott ötöst ideértve, képesnek látszanak arra, hogy domináljanak a következő nyolc-tíz évben is. Akkor válhatnak majd immár minden létező érvvel alátámasztva a valaha volt legfantasztikusabb nemzedékké.

Addig ez csak játék a számokkal – amelyek azonban kétségtelenül azt sugallják, hogy a szabályváltoztatások mellett a szereplők jóvoltából is egyedien izgalmas és színvonalas világbajnokság(ok) előtt állunk...