Niki Laudát megfojtotta a luxus, szeretetet viszont nem kapott

1949, Bécs.

A történelmi jelentőségű nagyváros még magán viselte a második világháború szörnyűségeinek nyomait, a náci megszállás évei után a szovjet elnyomás réme kísértett. Bár az élet többé-kevésbé kezdett visszatérni a normális kerékvágásba, a gazdag, nemesi családok még éveken át feszülten figyelték a politika alakulását. Ilyen családba született bele február 22-én Andreas Nikolaus Lauda, akinek látszólag irigylésre méltó helyzete volt, hiszen tehetős felmenőinek köszönhetően igazi luxusban kezdte meg földi pályafutását Bécs Pötzleinsdorf városrészében egy csodálatos, hatalmas villában.

Csakhogy a jólétnek ára volt: a politikai instabilitás, a Lauda névnek való megfelelési kényszer és a családi tradíciókból fakadó szigor az anyagi gondtalanság ellenére is olyan rideg légkört teremtett a szülői házban, amely megviselte a gyermeki lelket. Élete első éveiben a mindenki által Nikinek becézett kisfiú sem elsősorban aranycsillárra, kerti medencére vagy száz négyzetméteres gyerekszobára vágyott, csupán némi odafigyelésre, gondoskodásra, szülői szeretetre. Munkába temetkező és a szakmai sikereket hajszoló családjában viszont éppen ezt nem kapta meg.

A nemesi, lovagi rangot dédnagyapja, az Osztrák–Magyar Monarchia munkaügyi minisztériumában szolgáló Ernst Lauda kapta meg Ferenc József császártól 1916-ban, amiért sikeresen oldotta meg a Duna szabályozási problémáit, melyek miatt a folyó korábban rendszeresen elárasztotta Bécset.

A politikai életben is fontos szereplőnek számító szakember sikerei mély benyomást tettek fiára, Hansra, aki ambiciózus módon igyekezett apja nyomdokába lépni.

Az első világháborúban önkéntesként harcolt a Császári és Királyi Hadsereg lovas egységében, majd a bécsi egyetem elvégzése után egy helyi nagyvállalat kereskedelmi vezetőjeként helyezkedett el, 1937-ben pedig már igazgatóként irányított.

Nem túlzás kijelenteni, munkássága nagyban hozzájárult Ausztria gyors gazdasági fellendüléséhez, szakmai sikereit az is mutatja, hogy egyre több országos nagyvállalat felügyelő- és elnöki bizottságába választották be – unokája későbbi pechjére az Erste Bankéba is…

A szakmailag kifogástalan családfő ugyanakkor szigorú, vaskalapos, rugalmatlan ember volt a mindennapi életben, és ugyanilyen fegyelmezett életmódot várt el leszármazottjaitól is. Fia, Ernst-Peter már az egyik családi érdekeltségi körbe tartozó vállalatánál, egy papírgyártó társaságnál tevékenykedve ismerte meg későbbi feleségét, Elisabethet, aki életet adott Nikinek 1949-ben. A két szülő a szigorú elvárásoknak megfelelve gyakorlatilag a munkának élt, alig tudta kivenni a részét két fiuk neveléséből.

„Tulajdonképpen dajkák neveltek fel, még az egyenruhájuk összeállítása is élénken megmaradt bennem – emlékezett vissza Niki Lauda. – Folyamatosan ott voltak mellettem, de nem pótolhatták a szüleimet, akik a szememben teljesen más világban éltek. Nem tudok azonosulni a szüleim ötleteivel és világlátásával, sohasem volt különösebben szívélyes a kapcsolatom velük. Az apám intelligens ember volt, de nem karakteres, nem példakép típus. Anyám pedig kőkemény volt, és valójában ez a hűvös asszony határozta meg a későbbi személyiségemet. Nem beszélhettünk meleg, szerető otthonról.”

Ennyit az irigylésre méltó luxuskörülményekről… Persze sanyarú gyerekkorról nyilván így sem beszélhetünk, pláne ha megnézzük, mi zajlott ugyanebben az időszakban néhány száz kilométerrel arrébb, a magyar határon túl, mindenesetre talán jobban megértjük Lauda későbbi különös, nyers, modortalan stílusát. Miközben a család szekere szakmai szempontból remekül futott, és 1955-re Ausztria teljes függetlensége is felszabadítóan hathatott a vagyonát és egzisztenciáját féltő nemesi dinasztiára, érzelmi intelligencia terén a következő években sem volt számottevő az előrelépés. Az ősök és a nagyapa karrierje fényé­ben nem is lehetett kérdés, hogy egy Laudának a ló nyergében is meg kell állnia a helyét, és ezt mindenáron ráerőltették a szerencsétlen gyerekekre.

„A családi hagyományok szellemében logikus és elkerülhetetlen volt, hogy nekem is meg kellett tanulnom lovagolni, pedig undorodtam a tőle – mondta Niki Lauda. – Minden alkalommal, amikor beléptem a lovaglóiskola kapuján, már a szagoktól elkapott az undor. Amikor meghallottam a lovak dobogását, egyenesen rosszul lettem. Nyomást éreztem a nadrágomban, és már rohantam is a vécére. A családomban senki sem volt annyira rugalmas, hogy egy tízéves gyereket megkíméljen ettől a stressztől, és valamivel későbbre halassza a lovaglás megtanítását.”

Ahogy a fiú cseperedett és kezdett öntudatára ébredni, úgy került egyre gyakrabban konfliktusba a családfővel. A generációs szakadék nem is lehetett volna tátongóbb a fiatal, szabadszellemű Niki és 53 évvel idősebb, végletekig konzervatív nagyapja között. Hans például egyszer megígérte a nem különösebben jó tanuló unokájának, hogy ha sikeresen levizsgázik angol nyelvből, vesz neki egy autót, majd amikor teljesült a feltétel, egyszerűen elzavarta a fiút.

„Amikor elmentem hozzá a húszszobás schubertringi házába, és emlékeztettem rá, mit ígért, szemtelen kölyöknek nevezett. Apám azt mondta, ne vegyem a szívemre, mert tanulmányai során neki is mindig ígért egy lovat, de sohasem kapta meg. Amint kicsit is önállóbb lettem, bosszút esküdtem ellene. Szándékosan távol maradtam a karácsonyi ebédektől, amelyeket az egész család részvételével tartottak Bécs egyik legúribb szállodájában, az Imperialban. Egy fiatal Lauda aligha tudott volna ennél jobban megsérteni egy idősebb Laudát. Nagyapám valóságos zsarnok volt – az öreg az egész családot terrorban tartotta domináns viselkedésével. Egyszer, amikor gyerekként St. Moritzban lecsúsztam a háza egyik lépcsőkorlátján, leüvöltötte a fejem az állítólagos karcolások miatt. Az unokák születésnapjára is mindig csak a titkárnője emlékeztette. Olyankor átadott egy borítékot néhány száz schillinggel, egy aláírt üdvözlőkártyával, és ennyivel le is tudta az egészet.”

Niki szemében nagyapja egyetlen pozitív tulajdonsága az volt, hogy általa kerülhetett testközelbe az egészen kis kora óta rajongásig imádott autókhoz és egyéb járművekhez. Elismerte, amikor a családfő megérkezett méltóságteljes, sötét színű Jaguarjával, mindig hevesebben kezdett verni a szíve, és amikor senki sem látta, titokban néhány kört meg is tett vele hatalmas kertjükben.

A kis Lauda gyakran nyüzsgött a család ipari telepein is, ahol a legkülönbözőbb járművek sorakoztak a targoncáktól kezdve a kombájnokon át a kamionokig, és a fiú természetesen mindet vezetni is akarta: „Tizenkét éves koromtól nagyon érdekeltek a traktorok és más haszonjárművek, és mivel én voltam a tulajdonos unokája, meg is engedték, hogy vezessem őket. Egyszer az egyik dolgozó azt mondta, amikor havazik, menjek oda hajnali ötre, és vezethetem a hókotrót. Néhány órán át szórakoztam vele, amíg a gyár ki nem nyitott, és ekkorra le is tisztítottam az utakat. Ezután viszont már a nagy kamionokat akartam kipróbálni a hosszú szerelvényekkel. Azt mondták, jöjjek hajnali négyre, mert fél ötkor már indulniuk kell. Csak sötétben vezethettem, mert nappal a rendőrök kiszúrtak volna, így pirkadatkor mindig átengedtem a volánt a sofőrnek. Ekkoriban már tizenhat-tizenhét éves voltam.”

És a kocka már el volt vetve. Hiszen aki ennyire imád mindent, amit motor hajt, annak csupán apró szikra kell ahhoz, hogy a versenyzésbe is beleszeressen. Niki Lauda sorsa elrendeltetett.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 13-i lapszámában jelent meg.)