Bravúros horvátkodás – Ballai Attila publicisztikája

Déli szomszédunknál elképesztő erővel folyik a „horvátkodás”. Igaz, ezt a kifejezést ők nem ismerik, a fogalom – a magyarkodás megfelelője – náluk nem létezik. Három szóban tudják egyáltalán körülírni. Mint ahogyan szerbkedés, macedónoskodás sincs. Horvát futballsikerek annál inkább vannak. Az oroszországi világbajnokságon a válogatott mindhárom csoportmérkőzését megnyerve, százszázalékos teljesítménnyel jutott a nyolcaddöntőbe, az argentinok feletti 3–0-s diadal a nemzeti labdarúgó-história második legfényesebb fejezete. Az első az 1998-as vb-negyeddöntőben, Lyonban, a németek feletti 3–0, de az már húsz éve volt. Ez meg most van, ezért élőbb.

Átéljük mi is. Utánpótlás leány kézilabdacsapattal buszozunk nemzetközi tornára a dalmát tengerpartra, és már Letenyénél határozottan érezni, hogy nemcsak országot, dimenziót is váltunk. Az egyik gyerek egyetlen hivatalos okmánya az ideiglenes személyi igazolványa, amit a horvát határőr nem fogad el, próbálom győzködni, mire váratlan irányba tereli a beszélgetést, gyors egymásutánban a következőket kérdezi:

– Kinek szurkoltál a horvát–argentin mérkőzésen?

– Természetesen Horvátországnak.

– Ki a jobb futballista, Messi vagy Modric?

– Hát persze, hogy Modric.

– És Messi vagy Rakitic?

– Rakitic is jobb. Ők ketten jobbak.

– Nem, Lovren is jobb. Ügyes az a lány, akinek nem jó a papírja?

– Az egyik legügyesebb.

– Jó, átengedem, de a horvátok ellen ne játsszon.

– Köszönjük, nem fog.

Aztán játszott, de a történet szempontjából ez másodlagos. Azon természetesen nincs mit csodálkozni, hogy a horvátok megőrülnek a labdarúgásért, két évvel ezelőtt, a franciaországi Eb idejére Magyarország is visszavedlett „államelődjévé”, Futbóliává. Sőt, a spontán eufória nálunk még elsöprőbb, elemibb volt. Itt az intézményesített lelkesedés, lelkesítés a szokatlan, és az, hogy elsősorban nem a labdarúgást, a válogatottat, a győzelmet ünneplik, hanem magát Horvátországot. Egy még mindig fiatal államalakulat esetében persze ez is érthető. Sohasem felejtem el a horvát kolléga tekintetét, amint egy közös Eb-pályázat kapcsán megmutattam neki a magyar címert, mire ő, az 1091 és 1918 között fennálló közös történelemre célozva, mérsékelt hevülettel így felelt: „Tudom, nyolcszáz évig ez volt a miénk is.”

Amióta azonban magyaroktól, szerbektől, mindenkitől függetlenné váltak, a nemzeti egység egyik alapvető megjelenési formája a sport. A vb-mérkőzések szüneteiben az állami televízióban olyan dalokat, képeket játszanak, amelyektől otthon némelyek folyamatosan hátraszaltókat ugranának, és közben azt ismételgetnék, soviniszta, kirekesztő, tahó, nem európai. Az Adria mentén bezzeg más a módi; itt saját magunk, tágabb közösségünk – amelynek akarva-akaratlanul is tagjai vagyunk – állandó leértékeléséből nem lehetne megélni. A tévében a helyi menő hard rock banda a „Játssz, én Horvátországom!” című slágerét nyomja, ez alatt nemzeti pólókba öltözött, öklüket rázó fiúk, ábrándos tekintetű lányok tűnnek fel a képernyőn. Mellettük emblematikus jelképeket, történelmi emlékeket úsztatnak be, különös tekintettel a délszláv háborúban a legtöbbet szenvedett, szétlőtt városokra, például Vukovárra. Aztán mindent beborító nemzeti lobogó előtt kisfiúk, kislányok táncolnak, énekelnek horvát színekben; nálunk erre egyesek azt mondanák, még a gyermekeket is felhasználják saját céljaikra.

A makarskai éttermekben, üzletekben a személyzet piros-fehér kockás egyenpólóban feszít, a keblek az önbecsülés mellett az önbizalomtól is dagadnak. Kedd kora este, az álmosító francia–dán (0–0) után megyek sétálni. A két csapat nyilvánvalóan meg nem támadási szerződést kötött egymással, igazolva a régi tételt, mely szerint ha egy mérkőzésen létezik olyan eredmény, amely mindkét fél számára kedvező, az meg is születik. Ebből kiindulva kérdezek meg egy-két helyi sportbarátot, szerintük Modricék nem adják-e le az Izland elleni meccsüket, hogy ezzel kiejtsenek egy roppant veszélyes riválist, Argentínát. Bárkinek is vetem ezt fel, enyhén szólva nem vagyunk egy hullámhosszon. A szavaimat még csak-csak értik, de a gondolatmenetemet végképp nem, és ez legegyértelműbben egy pincér srác válaszából derül ki: „Győzni fogunk ma is, mindegy, hogy ki jut még tovább, Horvátország megnyeri a világbajnokságot." Félénken érdeklődöm, ezt egészen komolyan így érzi-e, mire kapásból rávágja: hát persze, mi van ebben meglepő?

Ha a horvát kézi-, kosár- vagy vízilabda híveivel, szurkolói-val találkozik az ember, nagyjából ugyanezeket a véleményeket, hangulatokat kapja vissza. Mert e négymilliós lélekszámú ország mindeme csapatsportokban a közvetlen elithez tartozik. Nemzeti öntudat és határtalan önbizalom, sikervágy ennek talán szükséges, de biztosan nem elégséges feltétele.

Ahhoz kell más is, jelesül szervezettség, háttér. Kiválasztás és tehetséggondozás – olyan sűrűn szövött hálón át, amelyen minden pici aranyrög fennakad –, vonzerő, amely ellenállhatatlanul szippantja a horvát futballba a felcseperedő klasszisjelölteket. Ha ez így elméleti modellként hat, érdemes áttekinteni a jelenlegi vb-keret öt legnagyobb ászának pályafutását.

Luka Modric 1985-ben, Zárában (Zadar) született, ott is kezdett futballozni, 2002-ben szerződtette a Dinamo Zagreb, amelytől 2008-ban 21 millió euróért igazolt a Premier League-be, a Tottenhambe. A vételár előre kikalkulált része visszafolyt nevelőegyesülete és szülővárosa kasszájába, ahol újabb bizonyságot kaptak arra, hogy érdemes a kölykökkel foglalkozni, és aki beérett, azt el kell engedni a világhírnév előszobájába, a Dinamóhoz. A Tottenham–Real Madrid váltás további érvként szolgált emellett.

Ivan Rakitic 1988-ban Svájcban látta meg a napvilágot, U21-es válogatottként még az ő mezüket hordta, de aztán megszólalt benne egy hang, amelyet az „ősök” szülőföldjének hívása erősített fel, így lett horvát labdarúgó és a Barcelona sztárja.

Mateo Kovacic sem tősgyökeres horvát, 1994-ben Linzben, Ausztriában született, 2007-ig a városi csapatban, a LASK-ban pallérozódott, ám ekkor őt is sikerrel csábította el a Dinamo Zagreb. A horvátok szerint érthetetlen, miért nem kap több lehetőséget napjainkban a Real Madridban.

Dejan Lovren 1989-ben Zenicában, akkor még Jugoszláviában, annak is bosnyák szegletében jött világra, és még csak tizenöt esztendős volt, amikor szülei és edzői úgy látták, a jelent és a jövőt tekintve is a Dinamo Zagreb tűnik a legjobb választásnak. Ezt ma, Liverpoolból visszanézve is nehéz vitatni.

Mario Mandzukic szintén az egykori Jugoszlávia gyermeke (1986, Slavonski Brod), de az összetákolt délszláv állam szétesése után, a kor általános kirajzását követve a német Ditzingen együttesében indult a pályája. Aztán hazatért, de révbe akkor ért, amikor 2007-ben szemet vetett rá a Dinamo Zagreb, ahol a súlyosan sérült Eduardo da Silvát kellett pótolnia. Ő nem érte be a beugró szerepével, és innen már ismert a története: Wolfsburg, Bayern München, Atlético Madrid, Juventus.

Öt különböző életút, máshonnan indult, másfelé vezetett, de két közös nevező fellelhető bennük: a horvát válogatott – a svájci, az osztrák, a bosnyák szülőföld, a német kitérő esetében is –, valamint Rakitic kivételével a Dinamo Zagreb. Az a klub, amelynek a mai horvát futball szinte mindent köszönhet. Maradva a térségnél, mint a szerb vízilabda a Partizan Beogradnak; amíg az a bástya áll, Szerbiát bármekkorára csonkolhatják, pólóban megtörhetetlen a világuralom. A Dinamo azonban nem véletlenül vészelte át az elmúlt csaknem harminc esztendő megpróbáltatásait. Az önálló Horvátország első államfője, Franjo Tudjman az 1990-es évek elején kijelentette, ez a klub nemzeti kincs – átmenetileg Croatiára is változott a neve Dinamóról –, akként kell megőrizni, a horvát labdarúgás felvirágoztatására.

Így is történt. Ezért miután valóban legyőzték Izlandot, és magukkal vitték a nyolcaddöntőbe Argentínát, elhaladva Franjo Tudjman szobra előtt a makarskai tengerparti sétányon, gondolatban őt is bevéve a csapatba, azt mormoltam magamban: szép volt, fiúk!