Lehetünk horvátok? – Szöllősi György publicisztikája

Érdekes téma volna ma már az is, hogy hányan és mi okból szurkolnak a Nemzeti Sport olvasói közül például Angliának, kik és miért érzik magukhoz közelállónak a belga válogatottat, de gyanítom, mindkét tábornál nagyobb a létszáma azoknak, akik például nyaraltak már Horvátországban, s ezért eleve van valamilyen személyes kötődésük az országhoz, a horvátokhoz (nem is szólva arról, hogy az ötödik leggyakoribb családnevünk a „Horváth”, kétszázezren vannak Magyarországon, akiket így hívnak).

A kérdés, hogy lehetnénk-e mi a horvátok, mármint a fociban? Ha bevalljuk, ha nem, ott motoszkál mindannyiunk fejében, és szerintem érdemes is megfogalmazni ezt a kérdést, és megpróbálni válaszolni rá. Mi az a különbség, ami miatt egy közvetlen szomszédunk, a 4.2 milliós Horvátország futballválogatottja képes bejutni a világ négy legjobb csapata közé, miközben a magyar együttes fényévnyi távolságra van egy hasonló sikertől? (Pontosabban 64 évnyire vagyunk attól a vb-től, amikor ez nekünk legutóbb sikerült, és ki tudja, mennyire attól, amikor legközelebb sikerülhet.)

Miután azonban hozzáértők és laikusok teljesen logikusan vetik fel naponta, hogy ha ők, a horvátok ott vannak, akkor talán nekünk is illene ott lennünk, de legalábbis nem ilyen abszurd távolságra sodródni egy hasonló sikertől, valamilyen magyarázattal mégiscsak illik szolgálnunk arra, mi az, ami a leginkább megkülönbözteti a horvát és a magyar labdarúgást 2018-ban.

Az nyilvánvaló, hogy a nyolcszáz éves perszonáluniónak, hogy Horvátország a magyar Szent Korona egyik országa volt, közvetlen hatása aligha lehet a két ország futballjának fejlődésére, ha azonban onnan közelítünk, hogy a mégiscsak nagyon hasonló földrajzi, kulturális, történelmi paraméterek és előzmények sok mindenben hasonlóvá tesznek bennünket, az jogos és természetes kiindulópont. Nyilván nem Szenegál vagy Brazília vb-szereplését kérik számon a magyar szurkolók naponta a futballunkon, sokkal inkább a horvátokét, akikkel kapcsolatban okkal érezzük, hogy talán mi is lehetnénk a helyükben.

De nem lehetnénk.

Mégpedig azért nem, mert bár sok szempontból közösek futballkultúránk gyökerei, és igen, ezért is lehet, hogy mi is, ők is kétszer is eljutottunk már a legjobb négy csapat közé a vb-k történetében (Jugoszlávia további kétszer), a mi legutóbbi elődöntős szereplésünk óta eltelt hatvan esztendőben fontos fejlemények vittek egészen más irányba bennünket. Röviden érdemes hát szót ejteni az előzményekről, mert az okokat nyilván az elmúlt évtizedekben kell keresni.

Sőt, a horvátok már 1998-ban, kevéssel önálló államiságuk megteremtése után is vb-elődöntősök voltak, míg mi épp annak a világbajnokságnak a pótselejtezőjében éppen a Horvátországot nem sokkal korábban elveszítő Jugoszlávia maradékától szenvedtünk katasztrofális, összesítésben 12–1-es vereséget. Vagyis a mai távolság már akkor is létezett a horvát és a magyar futball között, s miközben fontos kérdés, hogy miért nem sikerült közelebb kerülnünk hozzájuk az elmúlt húsz évben sem, láthatjuk, hogy a lemaradásunk még régebben kezdődött.

Sokáig ugyanis mi voltunk lépéselőnyben, jóllehet az Osztrák–Magyar Monarchia területén kialakuló úgynevezett „dunai futballiskola” magába foglalta a jugoszláv csapatokat is. Némi fáziskéséssel, de a nagy bécsi, pesti, prágai klubok létrejötte után a nagyvárosi polgárság szórakozása Belgrádban, Zágrábban, Eszéken is egyre markánsabb formát öltött. A zágrábi foci első sikeredzője például Bukovi Márton volt, aki 1935 és 1947 között tizenkét éven át dolgozott a horvát fővárosban, s csak azután lett az MTK és a magyar válogatott legendás sikeredzője.

Az első világbajnokságon, 1930-ban már a négy között volt Jugoszlávia, a második világháború után pedig az addigra világelső közép-európai futballkultúrának teljes jogú tagja lett a jugoszláv foci. Mi többnyire legyőztük őket, de nagyon is méltó és kemény ellenfelei voltak már Puskáséknak az 1952-es olimpiai döntőben, s aztán 1962-ben is elődöntőt játszhattak a vb-n, míg mi akkor már a legjobb nyolc között elvéreztünk. A két, elvileg hasonló kommunista társadalmi berendezkedésű ország futballja ugyanis más-más irányba indult. Nálunk az elveszített 1954-es vb-döntő után többé nem volt elsődleges cél a sikeres magyar foci, amint az jól látszott például abból, hogy a félig kész Népstadiont sohasem fejezték be, és hogy címvédőként egyszerűen nem is neveztünk az 1956-os olimpiára labdarúgásban.

A cinikus magyarázat szerint az egyéni sportágakban sokkal „kevesebb pénzbe kerül” egy olimpiai aranyérem, mint a csapatsportokban (kosárlabdában sem indultunk, pedig 1955-ben Budapesten Európa-bajnokok lettünk, s a délszláv államok azóta ebben a sportban is messze-messze előttünk járnak). Valójában az anyagi okoknál is fontosabb volt, hogy a nemzeti válogatottak tömegeket vonzó sportsikereit (főleg az 1954-es vb-döntő rendbontásba torkolló elveszítése, majd az 1956-os forradalom után) veszélyes, kezelhetetlen, a „nacionalizmus” melegágyának számító eseményeknek tekintették. Amíg tehát nálunk internacionalista, a nemzeti öntudatra veszélyként tekintő, azt minduntalan kigúnyoló kommunista attitűd uralkodott a nagypolitikában és a közéletben, addig Jugoszláviában (és néhány más, mesterségesen létrehozott, többnemzetiségű szomszédos államban) éppen a válogatottaknak az egész országot képviselő, „össznemzeti” jellege és a hatalmat erősítő sikerei voltak a fontosak.

Ott meg sokszor az egyéni sportolóra tekintettek gyanakodva; kellemetlen volt egy sikeres magyar Romániában vagy egy népszerű horvát Jugoszláviában. De nagyon is az állam céljait szolgálta egy dicsőséges jugoszláv válogatott. Ha önmagában nem is ez az egyetlen ok, biztos, hogy nagyon fontos szerepet játszott a csapatsportok megerősödésében az egykori Jugoszláviában, amelynek utódállamai máig páratlanul sikeresek vízi-, kosár-, röp- és kézilabdában, no és persze labdarúgásban is.

S aztán van itt egy másik, talán még fontosabb különbség a rendszerváltást megelőző évtizedek jugoszláv és magyar futballja, sportja között. Mégpedig az, hogy Jugoszláviából kiengedték a tehetséges sportolókat, edzőket nyugatra, ők pedig tömegesen éltek is a lehetőséggel, és máig tartó hálózatot hoztak létre. Évtizedek óta ott vannak mindenütt, az összes jelentős bajnokság szinte minden klubjában, ex-jugoszláv edzők, menedzserek, játékosok, sőt klubvezetők segítik egymást úgy, ahogy egykor – a hatvanas évekig – a mindenütt jelen lévő magyarok támogatták honfitársaikat.

A mieink előtt pontosan akkor záródott be, a „jugók” előtt pedig akkor nyílt ki a világ, amikor nyugaton a futballban megjelent a televízió és a rengeteg pénz. Nálunk megszakadt és nehezen újraindítható a sikereket újratermelő természetes folyamat, leépült a futballkultúra, közben a horvátoknál, szerbeknél – noha például az infrastruktúra ott is rettenetesen lepusztult – folyamatos volt a kapcsolat a világ elitjével, s ez a vérkeringés folytonos motivációt, nagy szakmai lehetőségeket, sok pénzt és naprakész tudást hozott a délszláv sport képviselőinek. Nekünk is volt egy időben egyszerre több sztárjátékosunk a Barcelona és a Real Madrid keretében (Kubala, Kocsis, Czibor, Puskás), ahogyan ma a horvátoknak (Rakitic, illetve Modric és Kovacic), de a magyar futball ebből semmit sem profitált, a mi emigránsaink nem lehettek a magyar gyerekek példaképei, nem hozhatták haza a tudásukat, nem léteztek a magyar futball számára.

A mi esetünkben a békés, de társadalmi és egyéni traumákkal járó rendszerváltozás védtelen, elgyengült, lepusztult, belterjes futballt talált Magyarországon, amely képtelen volt önerőből szembenézni az új kihívásokkal, a politika pedig még évtizedekig nem segített rajta. A horvátok esetében viszont a pusztító függetlenségi háború ellenére hamar talpra állt a csak látszólag új horvát futball, amelynek egyik emblematikus alakja éppen a belgrádi Crvena zvezdával 1991-ben BEK-győztes, majd 1998-ban – már horvátként – vb-bronzérmes Robert Prosinecki volt.

A nemzeti függetlenség kivívása ráadásul tovább erősítette a nemzeti öntudatot, ami szintén a válogatottak javára vált. A 1998-as sikercsapatot Miroslav Blazevic irányította, aki már játékosként kijutott a hatvanas években Svájcba, hogy aztán Franciaországban, Görögországban is edzősködjön, s akiéhez hasonló példákat százával lehetne sorolni a jugoszláv futballból. Például Vlatko Markovicét, aki 1999-től 2012-es visszavonulásáig volt a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöke, s aki maga választotta utódjául az egyik ’98-as hőst, a vb gólkirályát, Davor Sukert.

A kérdés, hogy lehetnénk-e mi a horvátok, mármint a fociban? Ha bevalljuk, ha nem, ott motoszkál mindannyiunk fejében, és szerintem érdemes is megfogalmazni ezt a kérdést, és megpróbálni válaszolni rá. Mi az a különbség, ami miatt egy közvetlen szomszédunk, a 4.2 milliós Horvátország futballválogatottja képes bejutni a világ négy legjobb csapata közé, miközben a magyar együttes fényévnyi távolságra van egy hasonló sikertől? (Pontosabban 64 évnyire vagyunk attól a vb-től, amikor ez nekünk legutóbb sikerült, és ki tudja, mennyire attól, amikor legközelebb sikerülhet.)

Miután azonban hozzáértők és laikusok teljesen logikusan vetik fel naponta, hogy ha ők, a horvátok ott vannak, akkor talán nekünk is illene ott lennünk, de legalábbis nem ilyen abszurd távolságra sodródni egy hasonló sikertől, valamilyen magyarázattal mégiscsak illik szolgálnunk arra, mi az, ami a leginkább megkülönbözteti a horvát és a magyar labdarúgást 2018-ban.

Az nyilvánvaló, hogy a nyolcszáz éves perszonáluniónak, hogy Horvátország a magyar Szent Korona egyik országa volt, közvetlen hatása aligha lehet a két ország futballjának fejlődésére, ha azonban onnan közelítünk, hogy a mégiscsak nagyon hasonló földrajzi, kulturális, történelmi paraméterek és előzmények sok mindenben hasonlóvá tesznek bennünket, az jogos és természetes kiindulópont. Nyilván nem Szenegál vagy Brazília vb-szereplését kérik számon a magyar szurkolók naponta a futballunkon, sokkal inkább a horvátokét, akikkel kapcsolatban okkal érezzük, hogy talán mi is lehetnénk a helyükben.

De nem lehetnénk.

Mégpedig azért nem, mert bár sok szempontból közösek futballkultúránk gyökerei, és igen, ezért is lehet, hogy mi is, ők is kétszer is eljutottunk már a legjobb négy csapat közé a vb-k történetében (Jugoszlávia további kétszer), a mi legutóbbi elődöntős szereplésünk óta eltelt hatvan esztendőben fontos fejlemények vittek egészen más irányba bennünket. Röviden érdemes hát szót ejteni az előzményekről, mert az okokat nyilván az elmúlt évtizedekben kell keresni.

Sőt, a horvátok már 1998-ban, kevéssel önálló államiságuk megteremtése után is vb-elődöntősök voltak, míg mi épp annak a világbajnokságnak a pótselejtezőjében éppen a Horvátországot nem sokkal korábban elveszítő Jugoszlávia maradékától szenvedtünk katasztrofális, összesítésben 12–1-es vereséget. Vagyis a mai távolság már akkor is létezett a horvát és a magyar futball között, s miközben fontos kérdés, hogy miért nem sikerült közelebb kerülnünk hozzájuk az elmúlt húsz évben sem, láthatjuk, hogy a lemaradásunk még régebben kezdődött.

Sokáig ugyanis mi voltunk lépéselőnyben, jóllehet az Osztrák–Magyar Monarchia területén kialakuló úgynevezett „dunai futballiskola” magába foglalta a jugoszláv csapatokat is. Némi fáziskéséssel, de a nagy bécsi, pesti, prágai klubok létrejötte után a nagyvárosi polgárság szórakozása Belgrádban, Zágrábban, Eszéken is egyre markánsabb formát öltött. A zágrábi foci első sikeredzője például Bukovi Márton volt, aki 1935 és 1947 között tizenkét éven át dolgozott a horvát fővárosban, s csak azután lett az MTK és a magyar válogatott legendás sikeredzője.

Az első világbajnokságon, 1930-ban már a négy között volt Jugoszlávia, a második világháború után pedig az addigra világelső közép-európai futballkultúrának teljes jogú tagja lett a jugoszláv foci. Mi többnyire legyőztük őket, de nagyon is méltó és kemény ellenfelei voltak már Puskáséknak az 1952-es olimpiai döntőben, s aztán 1962-ben is elődöntőt játszhattak a vb-n, míg mi akkor már a legjobb nyolc között elvéreztünk. A két, elvileg hasonló kommunista társadalmi berendezkedésű ország futballja ugyanis más-más irányba indult. Nálunk az elveszített 1954-es vb-döntő után többé nem volt elsődleges cél a sikeres magyar foci, amint az jól látszott például abból, hogy a félig kész Népstadiont sohasem fejezték be, és hogy címvédőként egyszerűen nem is neveztünk az 1956-os olimpiára labdarúgásban.

A cinikus magyarázat szerint az egyéni sportágakban sokkal „kevesebb pénzbe kerül” egy olimpiai aranyérem, mint a csapatsportokban (kosárlabdában sem indultunk, pedig 1955-ben Budapesten Európa-bajnokok lettünk, s a délszláv államok azóta ebben a sportban is messze-messze előttünk járnak). Valójában az anyagi okoknál is fontosabb volt, hogy a nemzeti válogatottak tömegeket vonzó sportsikereit (főleg az 1954-es vb-döntő rendbontásba torkolló elveszítése, majd az 1956-os forradalom után) veszélyes, kezelhetetlen, a „nacionalizmus” melegágyának számító eseményeknek tekintették. Amíg tehát nálunk internacionalista, a nemzeti öntudatra veszélyként tekintő, azt minduntalan kigúnyoló kommunista attitűd uralkodott a nagypolitikában és a közéletben, addig Jugoszláviában (és néhány más, mesterségesen létrehozott, többnemzetiségű szomszédos államban) éppen a válogatottaknak az egész országot képviselő, „össznemzeti” jellege és a hatalmat erősítő sikerei voltak a fontosak.

Ott meg sokszor az egyéni sportolóra tekintettek gyanakodva; kellemetlen volt egy sikeres magyar Romániában vagy egy népszerű horvát Jugoszláviában. De nagyon is az állam céljait szolgálta egy dicsőséges jugoszláv válogatott. Ha önmagában nem is ez az egyetlen ok, biztos, hogy nagyon fontos szerepet játszott a csapatsportok megerősödésében az egykori Jugoszláviában, amelynek utódállamai máig páratlanul sikeresek vízi-, kosár-, röp- és kézilabdában, no és persze labdarúgásban is.

S aztán van itt egy másik, talán még fontosabb különbség a rendszerváltást megelőző évtizedek jugoszláv és magyar futballja, sportja között. Mégpedig az, hogy Jugoszláviából kiengedték a tehetséges sportolókat, edzőket nyugatra, ők pedig tömegesen éltek is a lehetőséggel, és máig tartó hálózatot hoztak létre. Évtizedek óta ott vannak mindenütt, az összes jelentős bajnokság szinte minden klubjában, ex-jugoszláv edzők, menedzserek, játékosok, sőt klubvezetők segítik egymást úgy, ahogy egykor – a hatvanas évekig – a mindenütt jelen lévő magyarok támogatták honfitársaikat.

A mieink előtt pontosan akkor záródott be, a „jugók” előtt pedig akkor nyílt ki a világ, amikor nyugaton a futballban megjelent a televízió és a rengeteg pénz. Nálunk megszakadt és nehezen újraindítható a sikereket újratermelő természetes folyamat, leépült a futballkultúra, közben a horvátoknál, szerbeknél – noha például az infrastruktúra ott is rettenetesen lepusztult – folyamatos volt a kapcsolat a világ elitjével, s ez a vérkeringés folytonos motivációt, nagy szakmai lehetőségeket, sok pénzt és naprakész tudást hozott a délszláv sport képviselőinek. Nekünk is volt egy időben egyszerre több sztárjátékosunk a Barcelona és a Real Madrid keretében (Kubala, Kocsis, Czibor, Puskás), ahogyan ma a horvátoknak (Rakitic, illetve Modric és Kovacic), de a magyar futball ebből semmit sem profitált, a mi emigránsaink nem lehettek a magyar gyerekek példaképei, nem hozhatták haza a tudásukat, nem léteztek a magyar futball számára.

A mi esetünkben a békés, de társadalmi és egyéni traumákkal járó rendszerváltozás védtelen, elgyengült, lepusztult, belterjes futballt talált Magyarországon, amely képtelen volt önerőből szembenézni az új kihívásokkal, a politika pedig még évtizedekig nem segített rajta. A horvátok esetében viszont a pusztító függetlenségi háború ellenére hamar talpra állt a csak látszólag új horvát futball, amelynek egyik emblematikus alakja éppen a belgrádi Crvena zvezdával 1991-ben BEK-győztes, majd 1998-ban – már horvátként – vb-bronzérmes Robert Prosinecki volt.

A nemzeti függetlenség kivívása ráadásul tovább erősítette a nemzeti öntudatot, ami szintén a válogatottak javára vált. A 1998-as sikercsapatot Miroslav Blazevic irányította, aki már játékosként kijutott a hatvanas években Svájcba, hogy aztán Franciaországban, Görögországban is edzősködjön, s akiéhez hasonló példákat százával lehetne sorolni a jugoszláv futballból. Például Vlatko Markovicét, aki 1999-től 2012-es visszavonulásáig volt a Horvát Labdarúgó-szövetség elnöke, s aki maga választotta utódjául az egyik ’98-as hőst, a vb gólkirályát, Davor Sukert.

Markovic rengeteget járt Magyarországra, bálványozta a hajdani nagy magyar futballt, de ő már az a „jugoszláv” sportember volt, aki a hatvanas években Ausztriában futballozott, a hetvenes évektől pedig Franciaországban és Belgiumban edzősködött. Miközben ez rajongott kortársainak, Albertnek, Benének, Mészölynek akkoriban nem adatott meg; tőlünk a hetvenes évek végéig tilos volt külföldre szerződni játékosként, s akkor is csak levezetni engedték ki az idősödő futballistákat.

A sok szempontból hasonló múlt tehát a futball fejlődésének fontos helyszínévé tette Közép-Európán belül Horvátországot és Magyarországot is, ám, bizony, fél évszázadnál több telt el azóta, hogy egészen más irányba kanyarodott a mi labdarúgásunk, mint a régi dunai iskolából, majd a magyarral még sokáig rokon jugoszláv fociból kinövő horvát futball.

Ezért is szomorkodunk mi már 1986 óta abszolút kívülállóként a világbajnokságok idején, s írhatta Kolinda Grabar-Kitarovic, a helyszínen szurkoló horvát köztársasági elnök asszony a Facebookra az oroszok búcsúztatása után, hogy „Kezdődhet az éjszakába nyúló ünneplés az Adrián, a Száván, a Dunán és a Dráván!”

Legalább a Dunán és a Dráván mi is szeretnénk megint ünnepelni egyszer...