Összeomlás és talpra állás - 60 éve buktuk el a vb-döntőt

Itt még mindkét fél boldog… (Fotó: 11freunde.de)

Az 1954-es, 3:2-re elvesztett berni döntő kapcsán számos kérdés vetődött fel – nyilván feleslegesen, mert ha van is válasz, a végeredményen már nem változtat. Mi lett volna, ha Puskás teljesen egészséges? Ha Öcsi gólját nem érvénytelenítik? Valóban „ejtette” a csoportbeli meccset Sepp Herberger, a nyugatnémetek szövetségi kapitánya, hogy a kiismert magyarok ellen a döntőre győztes taktikát eszeljen ki? Ennyit számított, hogy az Adidas a sáros talajra speciális stoplikat készített? Vagy az ellenfelet dopping is segítette? Valóban az volt a vereség oka, hogy a magyarok nem tudtak rendesen pihenni? Netán azért sem, mert néhány játékos nem csak a szálloda előtti hangos térzene miatt nem aludt eleget?

A tényeken már semmi sem változtat, de talán azt érdemes megvizsgálni, hogy a vb-döntő milyen folyamatot indított el Magyarországon és az NSZK-ban. Akár politikai értelemben.

Magyarország a vereséget teljes kiábrándultsággal fogadta. A csalódás miatt Budapesten többezres tüntetésekre került sor, más kérdés, hogy az elkeseredettség azért vezethetett demonstrációkhoz, mert 1953-hoz képest enyhült a rendszer, legalábbis annyira, hogy ha nem is kockázatmentesen, de ki lehetett menni az utcára. A rendőrök hangszórókon keresztül próbálták szétoszlatni a tömeget, ami a keményvonalas Rákosi-rezsim idejében elképzelhetetlen lett volna. Az meg pláne elképzelhetetlen volt, hogy az emberek másnap, harmadnap is az utcára vonuljanak. Méray Tibor Tisztító vihar című könyvében így emlékezett: „Néhány nap alatt persze alábbhagyott a lobogás, a vereséget tudomásul vették a tömegek, a nemzeti gyász kezdett vidámabb színeket ölteni, de mindenki érezte, hogy valami történt. Valami, amit még nem lehetett pontosan felmérni, megítélni, amiről nem is nagyon szabad beszélni, ami más, mint ami eddig volt: egy kitörés, egy felhördülés, egy íz, amely eddig tilos volt, s amelybe most belekóstoltak az emberek.”

Nem sokkal a berni rádióközvetítés után (a Népstadionban kihangosítva mintegy 40 ezren hallgatták Szepesi György közvetítését) kiabáló csoportok gyülekeztek a Népsport és a Szabad Nép székháza előtt. Egy több száz tagú csoport a Rádió épülete elé vonult, az épület Bródy Sándor utcai kapuját persze bezárták, mi több, riadóztatták az őrzéssel megbízott ÁVH-egységeket. Mégis annyira feszült helyzet alakult ki, hogy az intézmény vezetősége tárgyalásba kezdett a tüntetőkkel, akik azt akarták megüzenni az éteren át, hogy Sebes Gusztáv ne merjen hazajönni.

Összefoglalhatjuk: a zavargásokat az elkeseredettség váltotta ki, és a tömeg '54-ben is a Rádióhoz vonult először, akárcsak 1956. október 23-án. Annyi különbség azért volt, hogy az elvesztett vb-döntő után az emberek nem fordultak a politikai vezetés ellen, mint két évvel később. Az viszont kiderült, hogy a rezsim, amely felsőbbrendűségét a minőségi futball által is igazolva látta – persze mindent megengedett, megadott, hogy ez a futball minőségi legyen –, ha még csak alig láthatóan is, de hanyatlani kezdett. A nép viszont nem a futballisták ellen fordult, mert az Aranycsapat mindig is a reményt jelentette.

Emlékfilm az 1954-es vb-döntőről az egyik Sao Pauló-i múzeumban

Ördögi kör volt ez: a remény szimbolikus játszóterén a politika által kreált játékszerért lehetett rajongani: itt van nektek, nézzétek, a világ legjobbjait adjuk nektek. De abban a pillanatban, amikor az Aranycsapatnak tényszerűen csak ezüstérem jutott, az emberek zúgolódni kezdtek, elsősorban a rendszer, nem pedig a játékosok ellen. Ennek igazolása, hogy az elvesztett vb-döntő utáni első válogatott meccsen a románok ellen a Népstadionban 93 ezren látták az Aranycsapatot – a politikai vezetők felé két év múlva már nem volt ennyire megbocsátó a nép… Más kérdés, hogy az '54-ben kézzel fogható tényekkel kezdődő folyamat nemcsak forradalmat gerjesztett, hanem a szeretett csapat szétszóródását is előidézte. S nem csak az első vonalban: az utánpótlás-válogatott nagy része is kint maradt '56-ban, akkori szóhasználattal élve, disszidált.

Míg magyar vonatkozásban egy rendszer – és egy csapat – eróziójának kezdete az '54-es vb-döntő, addig (nyugat)német részről az addig csak sejtett bizonyosság megszerzésének pillanata: Németország talpra állt a második világháború után. S nem csak mint futballcsapat… „Feleszmélt az ország. Mostantól Ők a mi fiaink, a mi fiaink.” (a Süddeutsche Zeitung a döntő után) Több mint jelzésértékű volt, hogy a nyugatnémet válogatottat az a Sepp Herberger irányította, aki 1933-ban 2 208 548-as párttagsági számon a nemzetiszocialista párt tagjaként szolgált. És az NSZK válogatottjának Fritz Walter volt a csapatkapitánya, aki egyben Herberger bizalmi emberének számított. Peter Kasza „A berni csoda” című könyvében leírja, hogy az eltűntnek hitt Walter hogyan élte túl a második világháborút.

Végeredményben a futballnak köszönhette az életét. Az 1942. május 3-án 5:3-as német győzelemmel végződő magyar–német mérkőzésen két gólt szerző Fritz Walter – aki egyébként mindig nagy tisztelettel emlegette az 1938-as magyar válogatottat és főleg annak két tagját, Sárosi Györgyöt és Zsengellér Gyulát – megúszta Szibériát. És ezt csak a futballnak köszönhette. A Máramarosszigeten kialakított katonai táborban a tábori csendőrség és a kórházi alkalmazottak csapata rendre megmérkőzött egymással, és miután Walter „besírta” magát a játékosok közé, többé nem volt kétséges, melyik együttes nyeri meg a meccseket. Kiderült, ki is ő tulajdonképpen – az őrök aztán mindent a „csapatérdek” alá rendeltek, úgyhogy Fritz maradhatott. Majd nem Szibéria felé vehette az irányt, hanem Pfalz lett a végállomás. Rosszabbul is járhatott volna: Konrad Adenauer, az NSZK első kancellárja az utolsó 10 ezer német hadifoglyot csak 1955-ben hozta haza a Szovjetunióból. Tehát már a berni döntő után.

A szövetségesek által felosztott országban lassan újraindult a futball (is). Először a Déli Felsőliga indult be novemberben, majd megalakult a Délnyugati, a Nyugati és az Északi Liga is. Érdekes, hogy a szovjetek által ellenőrzött területeken csak azokat az egyesületeket engedélyezték, amelyek valamilyen politikai szervezetet, szakszervezetet vagy államosított nagyüzemet képviseltek. A Szovjetunió tehát hasonlóképpen értelmezte a sportmozgalom fogalmát, mint otthon, amit aztán a baráti országok is átvettek.

Fritz Walter önéletrajzában 34 elesett válogatott futballistáról írt, de Fritz Walterhez hasonlóan testvére, Ottmar és Alfred Pfaff is a fogságból került elő. Mindhárman ott voltak aztán az 1954-es vb-n. Persze ez időtájt még a németek mással voltak elfoglalva, nem azzal, hogy a nacionalizmust csírájában elfojtó intézkedésként megtiltották, hogy központi szövetség alakuljon. Herberger ezalatt mániákusan járta a pályákat, felvette a kapcsolatot a legjobb futballistákkal, tudatosan készült arra a pillanatra, amikor visszatérhet a futball vérkeringésébe, persze csak az után, hogy a futball újra az élet részévé vált.

A tréner biztos volt benne, ha lesz egyáltalán az új (nyugat)német államnak labdarúgó-válogatottja, akkor annak ő lesz a szövetségi kapitánya. „Senki sincs Németországban, aki annyit értene a labdarúgáshoz, mint én” – jelentette ki a mester szerénytelenség nélkül, ám minden szempontból tényszerűen. Aztán 1949. július 10-én megalakult a (Nyugat)német Labdarúgó-szövetség, és 1950. szeptember 22-én felvételt nyert a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségbe (FIFA). (Addig az NSZK válogatottja, ha létezett is volna már, nem nagyon játszhatott volna, Németországot és Japánt, a második világháború két kirobbantóját ugyanis a FIFA 1946-ban kizárta a soraiból, a legjobb labdarúgóit pedig automatikusan eltiltotta egy-egy világbajnoki szerepléstől – a szerk.)

És 1950. november 22-én lejátszották az első válogatott meccset, Stuttgartban a hazaiak 1:0-ra legyőzték Svájcot. A háború után tehát eltelt öt év, volt ország (1949-ben létrejött az NSZK, igaz, a szuverén állami státusra 1952-ig várnia kellett), és volt labdarúgó-válogatott is. Más kérdés, hogy megalakult egy másik Németország is (szintén 1949-től az NDK), amelyben a szovjet ideológiai vonalat és politikát vitték tovább. De ugorjunk vissza 1950-hez, összehasonlításképp a magyar válogatott már Sebes Gusztáv irányítása alatt így állt fel november 12-én Szófiában a bolgárok ellen (1:1): Grosics – Buzánszky, Börzsey, Lantos – Bozsik, Lakat (Zakariás) – Sándor, Hidegkuti (Kocsis), Szilágyi I, Puskás, Czibor. És ez már majdnem az Aranycsapat.

Megfelelő embert a megfelelő helyre. Az ország élén Konrad Adenauer állt, aki – saját magára adott szavazatát is beleszámítva – egy vokssal nyerte meg a kancellári szavazást, és azt hirdette, ő tudja a legjobban, mi a legjobb az NSZK számára, a válogatottat pedig a közben az ún. nácitlanítási eljáráson áteső Herberger vezette, aki a saját értékelése szerint a legjobban ért a futballhoz az országban. Ez azért nem jelentette azt, hogy papíron nem voltak vetélytársai. Alf Riemke, Paul Oswald és Hans Sauerwein is pályázott a posztra.

A „főnök” egyébként nem csak a futballhoz értett: játékosait az élet más kérdéseiben is tanácsaival látta el, és azok hallgattak rá. A német labdarúgás életbe való visszailleszkedését pedig segítette, hogy a szövetség a következő jelmondatot tűzte a zászlajára. „A labdarúgás a legjobb békenagykövet, amelyet az ifjú köztársaság kiküldhet a nagyvilágba.” Kasza könyvében megemlíti, hogy a futballnak mindig is volt történelmi szerepe: „Tudatosan vagy sem, a német csapat küzdelmeinek mindig volt politikai felhangja a háború után.”

Ha nem is olyan direkt formában, mint Sebes Gusztáv a Bp. Honvédban, de Herberger is igyekezett az erőket koncentrálni, az ő Honvédja a Kaiserslautern, Fritz Walter együttese volt. Ám az Aranycsapattal szemben nem volt kialakult tizenegye. Míg Magyarországon a legyőzhetetlen válogatott a szocialista világrend felsőbbrendűségét is szimbolizálta, az NSZK-ban úgy értelmezték a labdarúgás térnyerését, hogy a sportág vert először hidat a legyőzöttek felé: „a béke, a barátság és a megértés hídját, ahogyan azt a jövőben is tanítani kellene.”

Azért a megértés a játékra nem terjedt ki, 1952. október 5-én Párizsban a nyugatnémetek 3:1-re kikaptak a franciáktól. Az ország nemzeti szerencsétlenségnek fogta fel a vereséget, Waltert olyannyira megviselte, hogy abba akarta hagyni a futballt, Herbergernek kellett rábeszélni a folytatásra. Aztán 1952. december 21-én a folytatás jobban sikerült, az NSZK 3:2-re legyőzte az olimpiai ezüstérmes Jugoszláviát. A vb-selejtezőben Saar-vidék – Helmut Schön volt a kapitány – és Norvégia ellen vívta ki a részvétel jogát a nyugatnémet együttes. Amelyet úgy jellemeztek, hogy „Herberger néhány kiöregedett trotliba szerelmes”. Sebes állítólag látta a Saar-vidék elleni utolsó selejtezőt, és azt mondta, „hát a németeknek így nem sok esélyük van”. Egy másik forrás szerint ezzel éppen ellenkezőleg azt állította, hogy az NSZK nagy valószínűséggel az 1954-es torna első négy helyezettje között lesz.

És ezzel meg is érkeztünk a vb-re, ahol történt, ami történt. Lehet, utólagos okoskodás, és bizonyítani nem lehet, mégsem zárható ki, hogy egy torz politikai rendszer kirakatcsapata bukta el a finálét, mintegy azt is jelezve, a kohézió nem olyan erős, mint ahogyan a látszat mutatja. Mindenesetre a rezsim falán repedések keletkeztek. Míg a másik oldalon, egy ország talpra állását szimbolizálja a világbajnoki győzelem. Vagy éppen az első jel, hogy az adenaueri Németország talpra állt.

Egygólos vereség vagy egygólos győzelem a legkisebb dolgokon múlhat.