Ahogy mi megéltük: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

És akkor mérhetetlen dühömben, már-már isteni igazságtalanság terhétől megnyomorítva, egy kitekert mozdulattal hátracsaptam. A kanapé háttámlája kegyetlen határozottsággal fogta fel a karom lendületét a kis földszinti belvárosi lakásban. Valami elpattant.

Bartecko pillanatokkal korábban ütött gólt a hőseinknek. A mérkőzésből 14 másodperc volt hátra, mindenki tudta, hogy győztes gól volt. A mi szemszögünkből persze vesztes.

Szlovákia-Magyarország 4–3. Nagyon fájt. Lelkileg és fizikailag is. És ebbe most semmilyen vélt vagy valós sérelmet, Szlovákiával kapcsolatban sokakban táplált ellenszenvet nem kell beleképzelni. Az ellenfél jelen esetben mellékes volt.

Pontosabban abból a szempontból mégsem, hogy a korábban már mindenki számára berögzült világelit-hetes (kanadai, orosz, svéd, amerikai, finn, cseh, szlovák) egyike ellen játszottunk.

A-csoportos jégkorong-világbajnokság, 2009.

Még egyszer: A-CSOPORTOS. Életemben először láthattam a magyar válogatottat az A-csoportban. De nemcsak én a most negyvenes, az idősebbek sem élhették át ezt az érzést. A néhány évvel korábban még hihetetlennek tűnő feljutás, C-, B-csoportok, és a felejthetetlen szaporrói csoda után a hét korábbi világbajnokkal is felálló szlovákokkal kezdtünk.

És a várakozásoknak megfelelően is indult a meccs: sebességkülönbség, brutálisan gyors szlovákok, két gól két perc alatt. Szerencsére az elsőt nem adták meg (mert nem is volt az). Aztán Szuper Levente elkezdett zseniálisan védeni, tudtunk támadásokat is építeni. Nemhogy nulla-egy, egy-három után is egyenlítettünk. A gyomrom egyre inkább görcsbe rándult, az utolsó hat perc méretes közhellyel élve az örökkévalóságnak tűnt, de a „mégközhelyesebb” hepiend (lásd feljebb!) elmaradt…

Sajnáltam a srácokat, és igen, sajnáltam magamat is. Dühös voltam és szomorú. Dühös, de nem a magyar válogatott tagjaira, ez nem az a 2000-es olimpiai döntőben több generáció DNS-ébe belekódolt „nem nézek többet női kézilabdát, mert…” hangulat volt. Erőn felül teljesítettünk, és nagyon közel voltunk a csodához, hogy most a magyar jégkorong legnagyobb meccséről beszéljünk.

Bartecko gólja, majd a kanapé fizikai bántalmazása után a jobb karomat nem tudtam vállmagasság fölé emelni. Ez a fogyatékosságom még bő egy évig megmaradt. Gyanítom, egy izom szakadhatott meg a hirtelen mozdulattól, de nem tetszelegnék kocaorvos szerepben.

Hogy miért nem mentem orvoshoz ezután? Korábban utánpótlás szinten pólóztam, mondjuk úgy, nem én reformáltam meg a sportágat. Vagy, ha hangzatosan akarnám leírni, olyan voltam, mint Biros Peti – a serdülő másodosztály Biros Petije… Edzésen kétszer vitte el a labda úgy az ujjamat, hogy utána mentem az ügyeletre, persze mind a kétszer csak zúzódás volt a diagnózis. Borogassam! Harmadszorra már nem volt kedvem kórházban tölteni az estét.

Ezúttal sem volt. Így aztán egy évig minden rossz mozdulatom erre a hokimeccsre emlékeztetett.

De egyáltalán nem bántam. Mert nem csak egy győzelem, nem csak egy, a helyszínen átélt mérkőzés, nem csak a kedvenc sportágunk sikerei maradandóak.

Ez a majdnem csoda is az volt.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”