Jégkorong: Ma is én viselem a legnehezebben a vereséget – Ladányi Balázs

Vágólapra másolva!

2020.08.12. 09:42

Címkék

A magyar válogatott pontrekorderét játékosként vagánynak, edzőbuktatónak és sok minden másnak tartották, ma viszont a Vasas vezető- és az U20-as válogatott másodedzője. Beszélgetés Ladányi Balázzsal a hokiról, korokról, bölcsességről és a Dél-Afrika–Zólyom útvonalról.

– Kezdjük a végén: szerdán, azaz ma este a Vasas a juniorválogatottal edzőmeccsel a Tüskecsarnokban, ez lesz az első jégkorongmérkőzés idehaza a koronavírus-járvány érkezése óta. Na már most, az egyik csapatnak a vezető-, a másiknak a másodedzője, miként egyezteti össze a feladatokat?
– Most éppen nyakig vagyok a melóban, hiszen edzőtáborozunk a juniorokkal, ezért a Vasasnál csak meghagyom Revák Zolinak, mi legyen az edzések fő témája, és ő levezényli – mondta a 44 éves Ladányi Balázs. – A pályán kívüli ügyekben több a segítség, ezzel kevesebbet kellett foglalkozni mostanság.

– Annak idején milyen volt az utánpótlás-válogatottban?
– Arra emlékszem például, hogy Kercsó Árpáddal jártunk Spanyolországban, és feljutottunk a C-csoportból a B-be, így a következő évben mentünk Bukarestbe, ahol már az A-csoportba jutásért vívtunk Svájccal, és csak eggyel kaptunk ki. Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor és Szélig Viktor talán ott sem volt, mert ők már a felnőttekkel vébéztek, mivel ők hetvenötösök.

A RETRÓT INKÁBB NE!
A beszélgetésünket átitatta a hangulat, hogy a vagány és bohókás játékosból higgadt és bölcs edző lett – legalábbis a meccs előtti napon így érződött. Ám tételesen bizonyítható, hogy nem volt mindig így, messze nem. „Ha mi azt a nevelést kaptuk volna, amit a mai srácok, én sem lettem volna olyan hülye... Van néhány mozzanat, amire visszaemlékszem, és nem hiszem el, milyen voltam – persze a jégen akadnak trükkök, amelyeket érdemes megtartani – mondta Ladányi Balázs, aztán rátért arra, amire nem büszke. – 2005-ben például kint jártam Zólyomban próbajátékon. Jan Jasko hívott, hogy július tizenötödikén legyek kint, mire azt feleltem: az nem jó, mert Dél-Afrikában nyaralok, és csak huszonötödike után érek vissza. Folytatta, hogy nem baj, akkor menjek akkor. Szóval beestem huszonötödikén, majd játszottunk hét edzőmeccset, orosz szuperligás ellenfelekkel is, és a csapat legeredményesebbjeként zártam. A felkészülés végén odatolták elém a szerződést a számokkal, ránéztem, és közöltem, hogy ezt otthon is megkeresem, szevasztok. Én idióta.”

– Összehasonlíthatóak az akkori állapotok a maiakkal?
– Huhh... Négy hónapos volt a szezon, novembertől februárig, esetleg talán öt, ha olyan volt az idő, hogy október közepétől március közepéig el lehetett nyújtani – habár ez a mai időjárásból kiindulva lehetetlennek tűnik. Egyébként hogy a juniorban mit csináltunk, az egy dolog, de az idén a karanténidőszak alatt a tévében ismételték az 1997-es felnőttbajnoki döntőt, esküszöm, ha lehetett volna beleszólásom a szerkesztésbe, szólok, ne adják le, mert nem szeretném, ha a mai játékosaim látnák, miket műveltem... Ciki a tempó, amit ma tőlük kérünk, hogy például korizzanak vissza, azt mi nem tettük meg, mert nem voltunk rákényszerítve. Megnéztem a Szlovákia elleni 2009-es A-csoportos meccsünket is, és kiabáltam a tévének, hogy sokáig tartott a cserénk, miért nem jövünk már le?! Ráadásul akkor még túlütésnél is lehetett cserélni, de mi fenn maradtunk, hullafáradtan meg is kaptuk a gólt. Szóval ezt a retrót inkább ne... Egyébként mindenre magyarázat, hogy nem volt fedett pályánk.

– Ilyen kezdetek dacára 227 mérkőzésen termelt 231 pontjával – 84 gól+147 assziszt – a felnőttválogatott pontrekordere, ami a bűvös pont/meccses átlagnál is jobb. Ezzel a háta mögött hogy éli meg, hogy a Vasassal két idény alatt alig nyertek?
– Ma is én viselem a legnehezebben a vereséget, nem tudok veszíteni. Akármikor beszálltam edzésen, nem kaptam ki – jó, egy ikszet elszenvedtem. Pedig sosem én választottam, csak annyit mondtam, hogy pizza, sör, és játsszunk! Viszont azok, akikkel én játszottam, tudták, nem kaphatunk ki. Persze én kicsit kampózhatok, mert van köztünk iksz év, és nincs térdem, ezért megengedem magamnak, hogy utazom egy-két emberen... Amúgy nem egyszerű kezelni a vereségeket, de a saját játékosaim iránt érzett elkötelezettség és felelősség azt követeli, hogy ne verjem az asztalt, amikor esetleg kikapunk, viszont átnézek a túloldalra, és ott ezerötszáz KHL-meccsnyi tapasztalat ácsorog... Tudom, ezzel a keretünkkel a Csíkszereda ellen nekünk a 2–6 is majdhogynem hízelgő. Tőlünk a szoros eredmények is bravúrok voltak, kivált amikor jött a sérüléshullám, és még ötvenhárom kilós srácot is fel kellett hoznunk, hogy meglegyünk... Viszont mivel segítették a társak is, nagy meglepetésünkre megállta a helyét a felnőtteknél is.

– A férfiválogatottunk mindkét feljutásában részes szaktekintély, a kanadai-olasz Diego Scandella azt mondta önről, hogy piszok jó edző lesz. Gondolta volna bármikor?
– Bíztam benne. 2002-ben csináltam meg a B-licencet – azóta persze az A-t is –, négy gyermekem van, imádom őket, és remélem, értek is a nevelésükhöz – habár, amit a szemedbe mondanak, az nem visszajelzés, amit a hátad mögött, az igen, csak arról nem tudsz... Tudtam, hogy edző leszek.

– Tényleg?! Játékoskorában a legnagyobb edzőbuktatók közé sorolták.
– Lehet, hogy voltak rossz meccseink, amelyekről a drukkerek azt gondolhatták, edzőbuktatás, de én szándékosan sosem játszottam volna rosszul – már csak azért sem, mert utálok veszíteni. Ez nincs benne a szótáramban. Akik ezt anno rám húzták, most is legyinthetnek, de amit az edző mond, azt kell csinálni, és kész. Senki ellen sem mentem be – még Debrecenben az orosz Jevgenyij Muhin ellen sem, pedig vele mindenkinek volt gondja. A mai európai hokiban már nem működik, amit ő képviselt, pedig tényleg csak a legjobbat akarta kihozni mindenkiből – a maga fura stílusában, amit viszont én élveztem. Magamban megvolt a véleményem, és ma is megvan, de már finomabban. Változik az ember, lenyugszik, és a korral, tapasztalattal azért rájön: nemcsak szembe lehet menni az árral, hanem együttműködni is.

– Ennek szellemében segített Szuper Leventének megírni a programját a szövetségi elnöki jelentkezéséhez?
– Akikkel együtt dolgoztunk a Vasasnál, kikérte a véleményünket. A legfontosabb, hogy a magyar játékosokat fejlesszük, és rájuk építsünk, ne szorítsuk őket háttérbe, mert az biztosan nem segít a magyar hokinak. A mai napig azok ellentáborába tartozom, akik tíz légióssal és/vagy kettős állampolgárral versenyeznének.

– Kapott volna szerepet a szövetségben, és ha igen, milyet?
– Semmilyet. Lehet, később nem így lesz, de most hiányozna a napi meló, hogy folyamatosan dolgozzak a srácokkal. Az irodai munka pedig olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Ugyanakkor nemcsak szerződéses keretek között lehet együttműködni, a szakmáról beszélgetni is lehet.

– És szokott?
– Persze. A szakmai bizottság vezetője, idősebb Kovács Csaba is megkeresett mint utánpótláskorú játékosokat fejlesztő klub edzőjét, kikérte a véleményem – és ha már kikérte, el is mondtam. Például hogy le kellene szorítanunk a légiósok számát, noha ismerem az ellenérveket is, például az eredménykényszert. De hosszú távon a magyar jégkorongot az emelhetné fel, ha a sajátjaink minősége javulna. Be kell vallanunk: nem tudtunk olyasvalakit honosítani, aki annyi ideig segíthetne, mint például Vas Jankó, Hári Jancsi, Bartalis Isti és társaik. Akkor pedig minek?

– Szóval akkor ma este meccs a Tüskében, és mindkét félnél érdekelve van. Miként áll oda egyszerre két kispadhoz?
– Ismerve a Tüskecsarnokot, a két kispad között van a rolbabejáró, ott a plexiről leszedettem a matricát, hogy lássak, onnan fogom nézni! A viccet félretéve, a Vasas padjánál leszek, mert az U20-asoknál Horváth Andrisnak van másik segítője is, meg tudják oldani.