Az első harmadban érezhetően szenvedtek az olaszok. A spanyolok felnőttek a feladathoz, a tavaly még az elittel megmérkőző ellen viszont „lebutult” hozzájuk. A tavalyi kétosztálynyi különbség nem köszönt vissza a jégen, a színvonal a másodosztály alját is csak jóindulattal érte el.

Az első felvonás három olasz kiállítást hozott, más kérdés, az erőviszonyokat jól jellemezte, hogy négy az öt ellen is két emberük vezetett ziccert – bár csúnyán el is baltázták –, sokszor a harmadból alig engedték ki az emberelőnyben játszó spanyolokat, ők tizenhatszor lőttek kapura, ellenfelük négyszer.

A második harmadban fokozta a nyomást és eggyel nagyobb sebességi fokozatra kapcsolt az olasz válogatott, miközben a spanyolok élő falat alkottak kapujuk előtt. Ander Alcaine továbbra is remekül védett a spanyolok kapujában, emberelőnyben játszva azonban egy alkalommal túljártak az eszén és a képességein. A pálya viszont végleg felbillent: a játékrész 19–2-es kapura lövési mutatóval zárult.

A harmadik játékrészben semmi nem változott az összképen. A spanyolok egyre inkább fáradtak, de hősiesen védekeztek – bár sorra kapták a kiállításokat –, mígnem Armin Helfer lendületesen betört a spanyol harmadba, és távolról piszkosul kilőtte a rövid, jobb felsőt – tíz perccel a vége előtt eldőlt a találkozó.

A mérkőzés számunkra egyetlen pozitívuma: az olasz válogatott egyáltalán nem félelmetes, sőt, kifejezetten a verhető kategóriába tartozik – a záró harmadban újabb 25 kapura lövést produkáltak, összesen pedig hatvanat –, még akkor is, ha minden meccs más. Vagy ha direkt minket altattak, akkor azt nagyon jól csinálták...