Mihály Árpád: Amerikai történet keleten

– Olyan a színvonal, amilyennek mi elképzeljük?
– Technikailag nagyon jó. Érdekesség, hogy kétféle pálya van itt, egy észak-amerikai keskeny és egy európai, szélesebb. Mi pont a keskenyen játszottunk eddig, amelyen nehezebb ügyeskedni. Két edzőmeccsen játszottam csupán, szóval nem tudhatom, milyen lesz a szezon, mégis az derült ki, hogy mondjuk az AHL-es játékosoknál az itteniek sokkal technikásabbak – jól lőnek, jól passzolnak, nagyon tehetségesek –, a topcsapatok sztárjai főleg azok lehetnek. Viszont közel sem ütköznek annyit, mint a tengerentúlon, ahol az edzéseken is szétszedik egymást.

– A két edzőmeccsen produkált három asszisztja és két gólja után hívta be a vezetőedző?
– Igen, meglepő volt. Nem is… Inkább megható. Ugyan én egy hangot sem tudok oroszul, de az edző, Ilja Bjakin perfekt angol, úgyhogy tudunk kommunikálni. Közölte, elégedettek velem, és a klub egyéves szerződést fog ajánlani. Ennyi nekem bőven elég volt. Persze ez az egy év sem jelent igazán semmit, hiszen bármikor felbonthatják, ha úgy akarják. Főleg itt, Oroszországban, ahol jönnek-mennek a játékosok. Úgyhogy mostantól az a nagy feladat, hogy meg is ragadjak a csapatban. Teljesen másképp készülök, a minap is hívtak ide-oda, de nem mentem, inkább pihentem. Pedig mindenki tudja, mennyire szeretek eljárni… De ezen a szinten ez már nem fér bele, sőt, igazából semmilyen szinten sem. Ocskay Gábornak is megígértem, hogy máshogyan készülök majd, mert amit Fehérváron csináltunk, az nem vezetett sok jóra… Nem vagyok már fiatal, vigyáznom kell a szervezetemre, nem bírom már úgy, mint huszonegy-huszonkét évesen. Az a jó, ha az ember kilenc-tíz körül lefekszik, akkor hét óráig lehet aludni, az pont elég.

– A mostani a legnagyobb, de valószínűleg az utolsó esélye is…
– Én is rájöttem. Nem volt pozitív a legutóbbi szezonom, ezért a zárás után még két hónapot Magyarországon maradtam, hogy kieresszem a gőzt. Ki kellett pihennem magam, nem is fizikailag, hanem inkább szellemileg, hogy újra szeressem a jégkorongot. Sokat utaztam a nyáron, de mindig a hoki miatt, folyton edzőtáborokba jártam. Az egyik barátom üzente, hogy ez életem második nagy lehetősége, és igaza van. Az NHL volt a nagy álmom, mint minden hokisnak, de huszonhat évesen be kellett látnom, hogy ha addig nem tudtam betörni, akkor már nem is fogok, főleg, hogy sosem draftoltak, és európai vagyok. Eljöttem hát Európába, és sosem gondoltam volna, hogy még egyszer ilyen szintű bajnokságba kerülök.

– Amerikai történet ez, csak keleten?
– Igen. Végül is az egész a szerencsén múlt. Volt egy barátom, aki meghívott az itteni edzőbázisára, ahol megjelent az Avtomobiliszt edzője, hogy felmérje a körülményeket, hiszen ide készült a klub a felkészülésre. Akkor láttak engem korcsolyázni először, és némi közbenjárásra mondták, hogy „Jó, gyere vissza az alapozásra!”. Eleinte nem is köszöntek nekem, de megadták az esélyt, és éltem vele. Odatettem magam rendesen, és napról napra változott a helyzet, mindenki barátságos lett.

– Megtárgyalta már a történteket eddigi klubjával, az Alba Volánnal?
– Szerettem volna, de itt nincs rendes telefon, sem a pályán, sem a szálláson. Az egyetlen esély az internet, a családdal is így tartom a kapcsolatot: facebook vagy skype. Így pedig nehéz. Messze van a belváros, időm pedig nem volt arra, hogy SIM-kártyákat keressek… Persze a klub jól szervezett, van mindenféle alkalmazott, PR-es is – ha leülepednek a dolgok, biztosan segítenek majd beszerezni mindent. Egyébként szerettem volna hazamenni a hét végén, de azt mondták, szerződtetnének, és maradnom kellene még egy hetet, én pedig addig maradok, ameddig mondják. De nagyon remélem, pénteken tényleg hazaengednek.

– Az hol van pontosan? Erdélyben, a tengerentúlon vagy már Fehérváron?
– A tengerentúlon, hiszen tizenöt éves korom óta ott élek. Viszont Erdélyben születtem, a legutóbbi két évet meg Fehérváron töltöttem, ott van mindenem… Ha így nézzük, három otthonom van. Azért is haza kell mennem, hogy visszaadjam a lakásomat a Volánnak, összepakoljak és kiköltözzek, aztán elbúcsúzom egy időre Magyarországtól.

– Azért még vágyik a magyar állampolgárságra?
– Persze, és Csató Imi barátom – volt menedzserem – mondta, hogy itt kint is van magyar konzulátus, úgyhogy ha ráérek, elmegyek majd, és akár innen is el tudom intézni az állampolgársági kérelmet. Ez fontos nekem.