Mit kíván a magyar hoki? – Szűcs András publicisztikája

Az idén minden fura, március 15-ét sem ünnepelhettük meg rendesen: jogos kérdés volna tehát, hogy mit kíván a magyar nemzet, pontosabban a magyar jégkorong-társadalom.

Ezt nem tudják hokisaink sem.

Négy éve ilyenkor a Groupama Aréna különtermében ültünk (többnyire) kiöltözve: ott tartotta évzáróját a Magyar Jégkorongszövetség. A kis rongyrázásnak volt oka, egyfelől évente egyszer talán belefér, hogy ne a rém büdös jégerek, sportitalos flakonok meg korongos vödrök környezetében találkozzunk, másfelől a férfi felnőttválogatott éppen hazatért Szentpétervárról, az elit-világbajnokságról, ami nem adatik meg mindennap, illetve minden évben, az elmúlt nyolcvanegyben például kétszer. Érdekes élmény és történelemóra belenézni a fényképalbumba. A szövetséget ideiglenesen idősebb Kovács Csaba vezette, így az estnek is ő volt az egyik házigazdája, az egyik díjátadó pedig a válogatottól visszavonuló csapatkapitányaként Vas Márton, miközben a peremről meghívottak sorban álltak, hogy fotózkodhassanak Vay Ádámmal meg az odaképzelt friss NHL-szerződésével...

Itt tartottunk 2016-ban.

Hol tartunk 2020-ban?

Ez volna a nagy kérdés, amire ma válaszolhat a magyar jégkorong-társadalom, mert ismét futballstadionba hivatalos a szövetség meghívására, csak éppen nem koccintós gálára, hanem tisztújító küldöttgyűlésre, és nem a szövetségi központba, a Magyar Sport Házába vagy akárhová Budapesten, hanem a járványügyi helyzet okán vidékre, a Mol Aréna Sóstó rendezvényközpontjába. Mondtuk, hogy az idén minden fura. Nyilván e tárgykörbe tartozik, hogy mindenféle egészségügyi óvintézkedést kell foganatosítani, hogy élőben lehessen megtartani a tanácskozást, de még inkább, hogy nem egy, hanem két elnökjelölt közül lehet majd választani.

Emberemlékezet óta nem volt ilyen, hogy ne csak annyi legyen az eldöntendő, a szavazó igennel felel vagy inkább hallgat és tartózkodik, és ne csak azért gyűljön össze a nép, hogy szépen kipipálgassa a megelőző napirendi pontokat, elfogadjon minden beszámolót, aztán elnökké emelje, akiről mindenki tudta, hogy elnök lesz. Ezúttal más a helyzet, mert a négy évvel ezelőtti, egyébként kellemes évzáró után egy héttel megválasztott Such György maradna – csakhogy Szuper Levente, a korábbi kiváló kapus is bedobta a nevét, mondhatnánk, hogy általános meglepetésre, de hogy ellenfele meglepetésére, az tuti, hiszen elmondta a nekünk adott e-mailes interjújában. Az viszont nem lehet meglepetés – a második elnökjelölt feltűnése és a másfél-két évvel ezelőtti hamvába holt puccskísérlet bizonyítja is –, hogy messze nincs hurráhangulat és/vagy -optimizmus a magyar hokiban, sőt.

Ha csak a pénzt nézzük, lehetne, mert például csak 2019-re 11.7 milliárd forintnyi tao (7.6 működés+4.1 építés) lehívására volt jogosult a jégkorong, ebből is keletkezett a mára mindenki által elfogadott fordulat, hogy „soha ennyi pénz nem volt még a magyar hokiban”. A folytatás mentén kezdenek formálódni a táborok, mert ki-ki a vérmérsékletétől, a pénzügyi-sportos, illetve közéleti skálán elhelyezkedésétől függően már abban is különbözik, hogy a temérdek pénzt eredményként vagy adottságként könyveli-e el, abban meg főleg, hogy a hatalmas összeggel a ciklusban mit csinált a szövetség, azaz jól használta-e fel, és ha nem, miért nem, illetve miként lehetne jobban, főleg, ha a járvány miatt kiesnek bevételek.

Épült sok jégpálya, de hogy pontosan mennyi van, talány, mivel a szövetség honlapján 64-et listáztak az idén januárban, de köztük található Belgrád, Brassó, Csíkszereda és Galac is, viszont például Érd, ahol az A-csoportos női válogatottunk is táborozott, nincs – meg Fradi-csarnok sincs, Alba Aréna sincs, Nemzeti Jégcsarnok sincs... Lett viszont csomó felszerelés, akad olyan hely, ahol egész kis kereskedelmet körítettek belőle, nyomoz is a hatóság. És a tapintat legkisebb jele nélkül idevethetjük, hogy hallottuk már a „szapporói maffia” kifejezést is, mivel a 2008-ban feljutó generációnk mára szinte egyöntetűen visszavonult, majd elhelyezkedett a hierarchiában, ami szintén nem tetszik mindenkinek – de kikben bízzunk, ha nem azokban, akik a nyitott pályáktól az A-csoportig megtapasztaltak mindent?!

Még sincs egyetértés, harmónia meg pláne.

Itt van például a legfőbb szakmai vezető feladatköre, ami hol a szakmai alelnökhöz, hol a sportigazgatóhoz, hol az általános igazgatóhoz tartozik, attól is függően, hogy éppen melyik poszt létezik. Ha nem jött volna a járvány, a mögöttünk hagyott víkenden tartották volna a Nemzetközi Jégkorongszövetség éves rendes kongresszusát Svájcban, amelyen a Hírességek Csarnoka-tagsággal nagyjából egyenértékű díjat kapott volna Kovács Zoltán, akinek kitüntetése nyilván meglesz jövőre, ugyanakkor itthon négy éve parkoltatják. A tavalyelőtti hazai világbajnokság döntő napján például dolog nélkül téblábolt a BS előtti dekken, miközben a világ minden tájáról érkező vendégek rázták a kezét, mert egyébként nyilvánvaló, hogy az ő főtitkársága nélkül a magyar hoki aligha emelkedett volna fel néhány évtized alatt. Azt ideje feldolgoznunk, hogy a válogatott korábbi csapatkapitányának, Szélig Viktornak hónapokig udvarolt az MJSZ, legyen ő a sportigazgató, amiért a Franciaországban letelepedett családját is hazaköltöztette az Alpokból, hogy aztán hirtelen csökkenjen a megbeszélt fizetési ajánlat, és mentőötletként inkább Fehérvárra igazoljon. Az többet mond, hogy a helyére kinevezett Egri Gergely sem töltötte ki a négy évét, mert tavaly odébb tették, illetve, hogy a centrifuga a válogatottak kispadjairól és stábjaiból is kipörgetett sokakat, akik pedig „kovácszolis” alázattal járultak hozzá a közös ügyhöz. Hiába mondta az állomány haladó része már öt-tíz éve, hogy a szövetség szerkezete nem követte a sportág sikerességét, pedig égető szükség lenne rá, azt nem kívánta senki, hogy a friss poén szerint „átessünk a másik ló oldalára”, és alig legyen valaki az épületben, aki ért a hokihoz...

Nehéz kiigazodni azon: annak reményében, hogy végre rend legyen, a nagyjából tabula rasával indító társaság idővel visszahívta a távollétében köztiszteletre emelkedő idősebb Kovács Csabát, majd a Szélig válogatottbeli C betűjét egyéves csúszással átvevő Vas Mártonból csinált „GM”-et, de úgy, hogy a szakmai bizottság nem őt javasolta, a kiírás egyes kritériumai pedig a kinevezésig eltűntek. Ha már egyszer márciusban lépett hivatalba, Vas érthetően mondta nekünk, hogy „nincs ok a panaszra”, ám vele csapattársként jutott fel 2008-ban Horváth András is, akit kinevezett a maga helyére a juniorválogatotthoz; Majoross Gergely is, akiből nem lesz felnőtt szövetségi kapitány; meg Szuper Levente is, akiből pedig lehet Vas főnöke... Az idén minden fura, ugye.

Tételesen fel lehetne még sorolni, hogy ki mit gondol a női szakágról, amely sosem volt ennyire sikeres, mégis mindig utógondolat. Hogy a világ menő utánpótlás-bajnokságaiba eljutó tehetségeink mennyire a szövetség és e ciklus „termékei”? Hogy melyik a jobb értékmérő, a vb-n majdnem telt házas BS, az edzőmeccsen fél házas Tüskecsarnok, esetleg a majdnem üres Erste Liga-pályák meg a kimutathatatlan nézettség. A divizíó 1-es vb-k közül a rettenetes eredményt hozó Kijev és Nur-Szultan, a szerencsés-balszerencsés Budapest vagy az egymeccses élményt nyújtó Nottingham? Hogy állunk és mi a terv a honosításokkal, a légióscsapatokkal, a bajnokságokkal? Mindezekre kellenének a válaszok – aztán hogy Szuper Levente csak a berkekben keringtetett dolgozata vagy Such György csak a szűk rétegnek tartogatott elképzelése és kivált fellépése-e a meggyőzőbb, azt ma délután tudjuk meg.

Maszkban és kesztyűben – mondjuk, az utóbbi hokiban végül is elmegy.