Kajak-kenu: odalett a tűz, a hit – Kiss Tamás visszavonul

– Nem szerepel a neve a hónap végén induló edzésverseny-sorozat C–2 1000 méteres listáján. Az egyesre készül?
– Nem készülök; befejezem, befejeztem az élsportot – válaszolta Kiss Tamás, az NKM Szeged 33 éves olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok kenusa.

– Miért éppen most döntött a visszavonulás mellett?
– Több oka is van. A legfőbb, hogy az utóbbi másfél évben nem szerettem már kenuzni, nem éreztem magamban a korábbi tüzet és motivációt. Ehhez jött, hogy az előző évhez hasonlóan januártól újra sérüléssel bajlódtam, a tavaszi edzőtáborozás alatt pedig haláleset történt a családban, ami nagyon megviselt. De miután hozzászoktam a hullámvölgyekhez, úgy voltam vele, összeszorítom a fogam, kitartok, hiszen nagyon közel van már az olimpia.

– Amit időközben elhalasztottak.
– Az eredetileg kiírt válogatóra sem álltam volna már oda olyan előzmények után, hogy nem voltam képes százszázalékosan edzeni, méltatlan lett volna; az olimpia elhalasztása csak megerősítette bennem, hogy még egy évet biztosan nem tudok végigcsinálni.

– Nehezen mondta ki, hogy vége?
– Sokáig vívódtam, hosszú időszakot zárok le most azzal, hogy nyíltan beszélek róla. Nem volt már jó úgy megélni a mindennapokat, hogy elveszett az alázat, az a fajta hozzáállás, ami mindig is jellemzett. Ezzel együtt nyomtam a téli alapozó edzéseket, és noha jól ment a munka, zavart, hogy nincs meg a szikra, a hit. Az egyest illetően is elbizonytalanodtam, elkezdtem párosban gondolkodni, mert C–2 ezer méteren jóval nagyobb az esélye a kvótaszerzésnek a pótkvalifikációs viadalon, de az sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Március közepén mondtam ki magamban először: jobb, ha nem folytatom.

– Elkészítette már a leltárt? Teljesnek érzi az olimpiai bronzéremmel és egy ötezer méteren nyert Európa-bajnoki arannyal a pályafutását?
– Néhány hét alatt eljutottam oda, hogy jó érzésekkel tudok visszagondolni az elmúlt huszonkét évre. Meglep, hogy csupa szép emlék jön elő, mert viszontagságos évtizedek voltak, kemény munkával, sok áldozattal, amit gyakran nehezen éltem meg. Azt hiszem, szép időszakként fogok visszagondolni a pályafutásomra; a csepeli vízitelepen nőttem fel Ludasi Robi keze alatt, aki apám helyett apám volt, mindig nagyon hálás leszek neki a közös munkáért, a támogatásáért – az eredményeink magukért beszélnek. Jó szívvel gondolok arra is, hogy a Magyar Kajak-kenu Szövetség egész pályafutásom alatt támogatott, amit ezúton is szeretnék megköszönni, és méltányolom, hogy a szegedi egyesület az utolsó években biztosította a váltás lehetőségét, a feltételeket. Változó, kereknek érzem-e a karrieremet; ha jobb a hangulatom, egyértelműen igen a válaszom, a rosszabb napokon a hiányérzet az erősebb, szerettem volna 2008 után még egyszer olimpiai dobogóra állni.

– A pekingi bronzot nem mindennapi körülmények között szerezte.
– Peking sarkalatos pontja a karrieremnek, azt az évet nem is lehet a pályafutásom ívébe illeszteni, külön kell kezelni. Húszévesen abba akartam hagyni a kenuzást, abba is hagytam, kétezernyolc nyarán már úszómesterként dolgoztam egy strandon, de Ludasi Robi kérte, ne álljak le teljesen, szerette volna, ha az országos bajnokságon még indulok, ezért heti kettőt-hármat még edzettem. Aztán történt, ami történt…

– Július tizenötödikén edzés közben elhunyt az ötödik olimpiájára készülő kenus legenda, Kolonics György, és önnek kellett betérdelnie Kozmann György mögé a páros kenuba. Hogyan élte meg azt az néhány hetet?
– Csak úgy tudtam átvészelni, hogy hagytam, vigyenek magukkal az események. Becsuktam a szemem, és arra koncentráltam, mit kell a következő két órában tennem. Ennél tovább nem mertem gondolkodni. Máig tele vagyok kérdőjelekkel azzal kapcsolatban, hogyan is tudtuk mi ezt megcsinálni. Kolonics Gyuri volt a példaképem gyerekként, hatalmas erőt adott, hogy őérte versenyezhettem. Amikor ez a varázserő elmúlt, nehezen ment, hogy a magam erejéből nemzetközi szintű versenyzővé küzdjem fel magam.

– Ezek szerint – az előzményekhez hasonlóan – az éremszerzés utóhatása is fájdalmas volt?
– Az olimpia egyfelől irányt szabott az életemnek, a történtek után nem volt kérdéses: a kenuzásnak szentelem az életem. Másfelől az eredmény vissza is vetett, akkor én egy hónap alatt öt-hat lépcsőfokot is átugrottam, de az olimpia után újra a lépcső aljáról egyesével kellett felkapaszkodnom, és kivívni a helyemet a kenus élmezőnyben, ami kétezertizenháromra sikerült – négy évig jöttek az eredmények. A pekingi játékok éve gyökerestől rántott ki az addigi életemből, a történtek feldolgozása négy-öt évembe telt – gyötrelmes folyamat volt.

– Mi az a kérdés, ami leggyakrabban megfogalmazódik önben a pályafutásával kapcsolatosan?
– Sokat lamentáltam az elmúlt hetekben azon, hogy az önmegvalósításon túl mi értelme volt a huszonkét évnek. Mi értelme volt ennyit áldozni a kenuzásra?

– Megtalálta a választ?
– A visszajelzések segítettek benne. A minap volt a születésnapom, most is kaptam olyan üzenetet szurkolóktól, hogy szívesen nézik vissza a pekingi döntőt. Jó érzés, hogy élményeket tudtam adni az embereknek, hogy egy-egy kisgyerek példaképe lehettem, hogy az eredményem másoknak is maradandót adott – ezért volt értelme.

– Mivel telnek a napjai?
– Edzegetek, és gondolkodom a jövőmön. A futás mellett egy-két jóleső evezésben is volt már részem – rég nem éreztem hasonlót.

– Mi jelentheti a jövőt?
– Még keresem az utam. El tudom képzelni, hogy a sportban dolgozzak, de civil vállalkozás indításában is gondolkozom. Egyelőre ismerkedem az élettel, kicsit úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek most nyílik ki a világ.