Kokain, koffein, sztrichnin, tífusz és egyéb „finomságok"

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1997-ben megjelent, a doppingolás történetével foglalkozó tanulmánya szerint az első sportoló, aki dopping miatt halt meg, bizonyos Arthur Linton volt. Az angol kerékpáros a szóbeszéd szerint 1886-ban hunyt el, miután egy kokaint, koffeint és sztrichnint (ez az egyik legerősebb méreg) tartalmazó „koktélt" megivott 1886-ban a Bordeaux–Paris versenyen. Ez azonban két dolog miatt sem lehetséges: egyrészt ezt a viadalt 1891-ben rendezték meg először, az 1896-os kiírásán pedig Linton a második helyet szerezte meg. A szóban forgó úriember egyébként néhány héttel ezután már tényleg meghalt, a jelentések szerint kimerültség és tífusz következtében, ám sokak szerint edzője, Choppy Warburton keze volt a dologban.

Warburton fiatalabb korában futóként ért el nagy sikereket, majd kerékpárosok edzője lett. Ő volt az első „menedzser", aki tanítványait rendszeres doppinggal próbálta sikeresebbé tenni, ami sikerült is neki, bár nagy valószínűséggel az ő lelkén szárad Linton és még két másik kerékpáros bajnok korai halála.

Ezekben az időkben még nem számítottak tiltott szernek a különböző ajzó- és stimulálószerek (mint például a szívbetegek gyógykezelésénél alkalmazott nitroglicerin), amelyek a kimerültséggel együtt gyakran hallucinációt okoztak a versenyzőknél. Az amerikai bajnok Marshall Taylor egy alkalommal azért adott fel egy New York-i versenyt, mert elmondása szerint végig egy férfi üldözte őt, késsel a kezében...

Bár még csak a kerékpársport hajnalán jártunk, a győzni akarás már ekkor is többekben olyan méreteket öltött, hogy a fair play-vel mit sem törődve különböző szereket kevertek ki – az ellenfél számára. Így járt pórul a francia Paul Duboc is, aki pályafutása során öt szakaszt nyert meg a Tour de France-on, de összetettben egyszer sem tudott az élen végezni. A nagy sikerhez 1911-ben járt a legközelebb, ám ekkor is csak második lett, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy az egyik pireneusi szakaszon árokba borult, miután meghúzott egy kis flaskát, amit állítólag a rivális Gustave Garrigou menedzsere nyomott a kezébe...

Az első igazi doppingbotrány az 1924-es Tour de France-on robbant ki, miután az előző évi győztes, Henri Pélissier és testvére, Francis, valamint egy harmadik társuk feladta a versenyt a főszervezővel, Henri Desgrange-zsal történt vitájuk után. Ezt követően kitálaltak a Le Petit Parisien egyik újságírójának, Albert Londres-nak, akinek elmondták, hogy az embertelen körülmények miatt milyen eszközöket (sztrichnin, kokain, kloroform, aszpirin, lóbalzsam, stb.) kell igénybe venniük az egyes szakaszok „túléléséhez". Francis Pélissier később azt állította, hogy csak ugratták a kerékpársporthoz vajmi keveset értő Londres-t, ám nyilatkozatuk így is sötét árnyként borult az 1924-es Tourra.

„Csak akkor szedem, ha nagyon muszáj, tehát majdnem mindig.″

A második világháború előtti, illetve utáni időszak legjobb kerékpárosának számító Fausto Coppi sem vetette meg a „külső segítséget", ezt pedig nyíltan fel is vállalta. „Egyszer még rossz pirulát veszek be, és visszafelé fogok tekerni" – poénkodott ezzel kapcsolatban az olasz klasszis. A kor csodaszere a „la Bomba" nevű készítmény volt, ami lényegében amfetaminokból állt. Alapvetően hadi célokra fejlesztették ki a háború alatt, a katonák éberségét és a fáradtsággal szembeni ellenállóképességét igyekeztek vele növelni. A sport óriási piacot jelentett ezeknek a szereknek, így a békeidő beköszöntével is nagy keletjük volt. Coppi egy interjúban viccesen azt mondta, hogy csak akkor él ezekkel, ha mindenképp szüksége van rájuk, majd hozzátette, hogy ez azt jelenti, hogy szinte mindig...

Persze a jelenség korántsem volt ilyen mulatságos, többször is ijesztő esetek borzolták a kedélyeket. Az 1955-ös Tour de France-on például Jean Malléjac a Mont Ventoux csúcsától mintegy 10 kilométerre volt, amikor a leírások szerint ömlött róla a víz, halálsápadt volt az arca, cikcakkban haladt felfelé, végül öntudatlan állapotban elesett. Az egyik lába a pedálkötésben maradt, a másikkal viszont a levegőben tekert tovább. Végül 15 perc után tért magához, az orvosoknak pedig azt mondta, hogy akaratán kívül doppingolták.

A dolgok elpalástolásához gyakran a „romlott ételeket" hívták segítségül, 1956-ban a Tour de France 14. szakasza után a komplett belga csapatot rejtélyes betegség támadta meg, az érintettek szerint a vacsorára elfogyasztott hal miatt. Legutóbb ugyebár Contador az általa megevett romlott marhahúst nevezte meg a szervezetébe jutott klenbuterol forrásaként.

Vége a jó életnek: az első doppingellenőrzés

Az első ötszörös Tour de France-győztes, Jacques Anquetil sosem titkolta, hogy doppingol. Egy televíziós interjúban 1965-ben például azt mondta, hogy csak egy hülye hiszi azt, hogy a Bordeaux–Párizs versenyt (amely az egyik leghosszabb versenynek számított 560 kilométerével, ami több mint a duplája a legtöbb egynapos viadal távjának) „vízen" végig lehet tekerni, majd hozzátette, hogy mindenki doppingol.

Ekkor még következmények nélkül beszélhetett erről (tettei azonban nem maradtak következmények nélkül, 53 évesen gyomorrák végzett vele, aminek kialakulásában szerepet játszhatott a hosszú éveken át folytatott doppingolása), mivel a teljesítménynövelő szerek használata 1965. június 1-ig legálisnak számított, a Tour de France-on az első hivatalos doppingellenőrzést 1966. július 29-én hajtották végre.

Ettől a dátumtól kezdődően számos nagy kerékpáros bukott meg doppingolással, és legalább ennyi nagy név van, akire rábizonyítani ugyan nem tudták a tiltott szerek használatát, ám valamilyen módon a gyanú árnyéka rájuk vetült. A holland napilap, a Volkskrant egy 2007-ben megjelent cikkében például azt írta, hogy a Tour de France 1966 utáni győztesei közül csak a belga Lucien Van Impe neve nem vetődött fel sosem a doppinggal kapcsolatban.

A Kannibál, aki emberek helyett inkább Reactivannal és pemolinnal „táplálkozott"

Egy másik belga menő, a sokak által a világ valaha volt legjobb kerékpárosának tartott Eddy Merckx sikerekben igen gazdag pályafutása során többször is fennakadt az ellenőrzéseken. Először az 1969-es Giro d'Italián, amelyen 16 szakaszon keresztül állt az élen összetettben, mígnem egy Reactivan nevű élénkítőszer használata miatt kizárták. A Kannibálnak becézett klasszis tagadta, hogy doppingolt volna, elmondása szerint teljesen kiszolgáltatott helyzetben volt, nem tudta magát megvédeni, a vizsgálatokat éjszaka végezték, úgy, hogy közben senki sem lehetett jelen a csapatából.

Az 1973-as Giro di Lombardián megszerzett első helyét a verseny után vették el tőle, egy olyan készítmény szedése miatt, amelyet azóta már levettek a „fekete listáról", 2004 óta nem számít doppingszernek. Két év múlva a Vallon Nyílon a Stimul okozta a vesztét, ekkor nem is keresett kibúvót: „Ezt nem tagadhatom. Tizenöt társammal együtt pozitív mintát adtam. Nem kellett volna megbíznom egy orvosban". Újabb két esztendő múlva pemolinnal bukott le. Doppingügyei miatt a 2007-es stuttgarti világbajnokság szervezői közölték vele, hogy nemkívánatos személyiség a versenyen, amit a sajtó és a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség sem nézett jó szemmel.

A vérdopping – amikor transzfúzióval növelik a vér oxigénszállító képességét – már a hatvanas években elterjedt doppingolási mód volt, nagyobb nyilvánosságot az 1984-es Los Angeles-i olimpia után kapott, ugyanis a hazai versenyzők többek között ennek köszönhetően szerepeltek sikeresen az ötkarikás játékokon – négy arany-, három ezüst- és két bronzéremmel a sportágra vonatkozó éremtáblázat élén zártak. Az olimpia szabályzata a vérdoppingot nem tiltotta, csak szimplán rosszallta.

Az új sláger: EPO

A nyolcvanas évek végén kezdett elterjedni az eritropoietin, ismertebb nevén az EPO, amely egy állóképességet fokozó hormon, a gyógyászatban többek között a vesebetegek kezelésére használják. Természetes módon is termelődhet – például magaslati edzések hatására –, így nehezebb és költségesebb megállapítani az EPO-val történő doppingolást. Az orvosoknak nem azt kell vizsgálniuk, hogy van-e a sportoló szervezetében EPO, hanem azt, hogy mennyi. Ehhez segítséget nyújt a hematokritszint, amelynek normálértéke egy átlagemberben 50 százalék körül van.

A Tour de France 1996-os győztesét, a dán Bjarne Riist a versenyzőtársai Mister 60 százaléknak hívták a háta mögött. Nem véletlenül, hiszen 2007-ben beismerte, hogy 1993 és 1998 között rendszeresen használt EPO-t, növekedési hormont és kortizont. Emiatt ki is húzták a nevét a Tour hivatalos győztesei közül, 2008-ban azonban ismét visszakerült a listára, de már a neve mellett szereplő, a doppingolására a figyelmet felhívó megjegyzéssel.

A nagy botrány azonban nem ekkor, hanem tíz évvel korábban tört ki. Az 1998-as Tour de France előtt a Festina gyúrójának autójában nagy mennyiségű doppingkészítményt találtak. Ezt vizsgálatok, házkutatások sora követte, a versenyzőkre éjjel törtek rá hotelszobájukban a rendőrök, illetve ellenőrök, amire aztán a kerekesek tüntetése volt a válasz (a 12. szakasz elején két órán keresztül sztrájkoltak, majd sokáig csak csigalassú tempóban voltak hajlandók tekerni). A kizárt Festinán kívül több csapat is belekeveredett a botrányba, de maguk az érintett versenyzők megúszták hat hónapos eltiltással. A Festina legnagyobb sztárja, Richard Virenque még ilyen büntetést sem kapott, csapatot váltott, és bár Jean-Marie Leblanc, a Tour de France versenyigazgatója kizárta az 1999-es versenyről, a nemzetközi szövetség nyomására mégis engednie kellett elindulni.

A Festina-botrány hatalmas presztízsveszteséget jelentett nemcsak a Tournak, hanem az egész sportágnak is. Előtte időről időre lebuktak egyesek, ám ekkor már a versenyzők „tisztaságában" leginkább hinni akaróknak is be kellett látniuk, hogy bizony nem néhány kerékpáros egyéni akcióiról van szó, hanem a doppingolás szervezett keretek között, nagyüzemi módon történik.

A Pantani-féle csúszda: Tour-diadal, lebukás, eltiltás, depresszió, halál

Az élet persze nem állt meg, magát az 1998-as Tourt is befejezték, a végső győzelmet Marco Pantani szerezte meg, akinek pályafutása az 1999-es Giro d'Italián tört meg, amikor túl magas vörösvérsejtszámot mutattak ki nála, így kizárták. A 2001-es Giro a Festina-botrányhoz hasonló eseményekről maradt emlékezetes. A rendőri razziák során valamennyi induló szobáját átkutatták, Pantaninál inzulint találtak, amiért féléves eltiltást róttak ki rá, ám ez ellen később sikeresen fellebbezett. Az összetett első helyéért versenyben lévő Dario Frigót ekkor kizárta csapata, 2005-ben pedig a Tour de France alatt letartóztatták, mert EPO-t találtak a felesége autójában. A pályafutása ezzel gyakorlatilag véget is ért, de ő legalább még életben van, ellentétben Pantanival, aki teljesen „szétcsúszott", többször kezelték depresszióval, végül 2004 februárjában egy rimini hotelszobában találtak rá holttestére, kokain-túladagolás okozta halálát.

Spanyol doktor okozta a német menő vesztét is

Lance Armstrong 1999 és 2005 között hét Tour de France-on diadalmaskodott, ráadásul legtöbbször demoralizáló fölénnyel, így nem csoda, ha rengeteg helyről és alkalommal érte doppingvád, bizonyítani azonban egyszer sem tudták, hogy csalt volna. A Tour 1997-es győztese, a német Jan Ullrich már nem volt ilyen szerencsés. Az ő neve is szerepelt ugyanis az Eufemiano Fuentesszel kapcsolatba hozott sportolók listáján, bár ő tagadta, hogy bármi köze is lett volna a spanyol doppingdokihoz. Ullrichot egyébként korábban már fél évre eltiltották, miután egy buliban ecstasyval próbálta jobb kedvre deríteni magát.

Lebukott az amerikai, de megtarthatta olimpiai aranyát

Armstronggal ellentétben a kétezres évek másik két nagynevű amerikai kerékpárosa már korántsem maradt „ártatlan". Tyler Hamilton a 2004-es athéni olimpián megnyerte az egyéni időfutamot, ám nem sokkal később vérdoppingot állapítottak meg nála. Aranyérmét azonban így is megtarthatta, mivel az indoklás szerint az athéni laborban lefagyasztották a mintát, így a B-próba elvégzése lehetetlenné vált. Az eltiltást azonban végül nem úszta meg, mivel a 2004-es Vuelta a Espanán ugyancsak vérdoppingot mutattak ki nála, így két évre „elmeszelték".

Akiknek a Tour de France-on már kezdtek hiányozni a nagy botrányok, azok 2006-ban megnyugodhattak. Két nagy favorit, Ivan Basso és Ullrich el sem indulhatott az Eufemiano Fuenteshez fűződő kapcsolata miatt, a végső győztes Floyd Landis pedig nem sokáig örülhetett sikerének, mivel a verseny után kiderült, hogy a 17. szakaszt követően pozitív mintát szolgáltatott. Az első helyet elvették tőle, és hiába pereskedett éveken át, nem kapta vissza, 2009 januárjáig pedig nem is versenyezhetett. Négy éven át konzekvensen tagadta bűnösségét, az idén azonban beismerte, hogy rendszeresen élt tiltott szerekkel, csakúgy, mint korábbi csapattársai, köztük Lance Armstrong is.

A spanyol uralom kezdete (és vége?)

Landis utólagos kizárásával Óscar Pereiro Sío lett a Tour 2006-os győztese, ezzel pedig kezdetét vette a spanyol uralom a Francia körversenyen. Azóta csak az ibériai ország versenyzői nyerték meg az összetettet, háromszor a sportág új királyának kikiáltott Alberto Contador.

A Tour 2007-es kiírását is áthatotta a dopping, két csapat is visszalépett a verseny közben, miután lebuktak versenyzőik, akik között ott volt a kazah Alekszander Vinokurov (vérdopping) is, míg a sárga trikót viselő dán Michael Rasmussent csapata, a Rabobank léptette vissza, miután kiderült, hogy az év korábbi szakaszában többször is hazudott tartózkodási helyét illetően, hogy megússza a doppingellenőrzéseket.

A következő években több kisebb, illetve nagyobb név bukott le, mígnem az újabb nagy bomba idén szeptemberben robbant. A repeszek Spanyolországot sebezték meg leginkább, ugyanis a lebukott versenyzők között van az idei Vuelta második helyezettje, Ezequiel Mosquera, és ami sokkal fontosabb, Contador is, aki az általa megnyert Tour de France-on adott pozitív mintát. A 27 éves kerekes csípőből tagadta, hogy bármikor is szándékosan doppingolt volna, magyarázata szerint a szervezetében kimutatott klenbuterol ételmérgezés, konkrétan romlott hús útján került belé. Hogy ennek az ügynek mi lesz a vége, azt még nem lehet tudni, az viszont szinte biztos, hogy ezt a cikket néhány év múlva újabb fejezetekkel lehet majd bővíteni...