Ambros Martín: Az év elején már úgy éreztem magam, mint valami bűnöző

– Öt perce ülünk a győri főtéren, és már idejöttek néhányan közös fotóért. Vallja be, hogy ez például hiányozni fog!
– Még szép... Ráadásul nagyon kedvesek, tiszteletteljesek az emberek, kicsit sem tolakodók. Lenyűgöző, hogy mennyire hálásak, pedig mi csak a munkánkat végezzük, amiért fizetést kapunk, és mégis – az első perctől éreztem, milyen fontos szerepet tölt be az életükben az ETO. A nehéz pillanatokban ebből erőt tudtam meríteni: „Ambros, sok ezer ember számít rád, nem végezhetsz félmunkát!"

– Nem túlságosan nagy felelősség ez?
– Nagy, de motiválja az embert, hogy nem kizárólag önmagáért dolgozik. Még az első szezonomban játszottunk egy hétfői BL-meccset Dániában, és előtte azt gondoltam, oké, itt aztán nem lesznek ETO-drukkerek, legfeljebb néhány környéken élő magyar jön el. Aztán a csarnokba belépve nem hittem a szememnek: két buszra való szurkoló várt bennünket, akik feláldozták az idejüket, a pénzüket, a munkahelyi szabadságukat – értünk. Ezt az áldozatot kötelességünk viszonozni.

– Ezért mondott igent minden fotó- és autogramkérésre, ezért beszélgetett minden meccs után akárhány önre váró szurkolóval?
– Tudom, tudom, miattam csúszott minden sajtótájékoztató, kaptam érte elég letolást. De az emberek szeretetét ilyenkor tudtam meghálálni, és számomra ez volt a legfontosabb.

– Szeretettel is búcsúztatták szerdán, az újabb bajnoki cím utáni estén. Nehéz szívvel hallgatta a rengeteg istenhozzádot?
– Fura érzés volt. Az utolsó hetekben annyira csak a munkámra, a meccsekre koncentráltam, hogy szinte eszembe sem jutott a távozás, és ha mégis, akkor gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot: „Ambros, ne magaddal foglalkozz, neked most feladatod van!" Úgyhogy lélekben sem készültem ezekre a napokra, csak azon gondolkodtam valamennyit, hogyan volna a legjobb elbúcsúzni. De közben ráébredtem, hogy nem is búcsúról van szó: kicsiny világ a kézilabdásoké, úgyis találkozni fogunk, vagy ellenfélként, vagy akár ismét egy célért küzdve, hiszen lehet, hogy még visszatérek, ki tudja, mit hoz a jövő? A barátságok pedig addig is megmaradnak. És egyébként is – én most már ide tartozom, akkor is, ha másutt, jövőre éppen Rosztovban is dolgozom.

TELJESEN ÖSSZETÖRT, AMIKOR ELBÚCSÚZOTT

– Most nagyon elgondolkodott...
– Igen, hagytam, hogy rám törjön az érzés, hogy mi lesz három hónap múlva. Körbenéztem itt, a Széchenyi téren... A kisfiam, aki szinte csak a derekamig ért, amikor megérkezett Magyarországra, most meg lassan akkora, mint én, rengeteget szaladgált itt... Hiányozni fog ez az egész, na...! De amikor meghoztam a döntésemet, akkor is tudtam, hogy így lesz.

– Sokáig tartott elhatároznia magát?
– Inkább, hogy nem volt rá elég időm.

– Fura is volt, hogy egy unalmas februári péntek este, egy a Vasas elleni, irreleváns bajnoki után, az Elektromos-csarnok öltözőjében jelenti be, hogy távozik.
– Utólag sem tudom megmagyarázni, miért alakultak így az események. Így vagy úgy, de azelőtt kellett meghoznom a döntést, hogy készen álltam volna rá. Persze annyiból megértettem a dolgot, hogy a klub is tudni akarta, mit mondjon a lehetséges edzőjelölteknek, de a BL-középdöntő sűrűjében jártunk, és közben az eredményeket is szállítanunk kellett.

– Mit mondott a bejelentéskor a csapatának?
– Az hadd maradjon a mi titkunk!

– És hogyan érezte magát, amikor utána kilépett az öltözőajtón?
– Teljesen összetörtem. Egy barátom szerencsére kijött a meccsre, ő rengeteget segített – ott, a csarnok előtt kiöntöttem neki a szívemet.

– Dühös volt?
– Mondom, elfogadtam a klub szempontjait, ha nem is értettem egyet velük. Nem vagyok én Guardiola, hogy a végtelenségig várjanak rám, természetes, hogy idejében szerződtetni akartak valakit. De akkor is – tényleg nem álltam készen a döntésre, és még nem akartam meghozni. Ez senkinek sem a hibája, mégis így alakult, a Vasas elleni mérkőzés után el kellett határoznom magam.

– És aztán azonnal kiadtak egy közleményt, amelyben ön azt mondta, megváltoztak a körülmények a csapat körül... Ezt százan ezerféleképpen értették – ön hogyan értette?
– Messziről kezdem, jó? Szóval én sohasem az eredményekért dolgoztam. Nem hiszek az eredményekben – hogy mást ne mondjak, fogalmam sem volt a statisztikai mutatóimról, győzelmekről, százalékokról sem, amelyeket a búcsúztatón kiírtak a kivetítőre. Engem a napi munka érdekel, hogy az edzéseken, a mérkőzéseken mindent megtegyünk, aztán az elég, amire elég. Ön szerint van például bármi különbség a Fradi ellen tavaly hetesekkel elveszített kupadöntőnk, és az idei, ugyanilyen módon megnyert elődöntőnk között? Semmi a világon, az egyiket mégis sokan katasztrófának élték meg, a másikat meg csodának.

– Egy Vince Lombardi nevű egykori amerikaifutball-edzőnek van az a mondása, hogy ha nem a győzelem a fontos, miért számolják az eredményt?
– Ne értsen félre, bennem is van versenyszellem, szerintem elég erős is.

– Igen, láttam futballozni elégszer.
– Na, akkor megerősítheti. De egy-egy vereséget, bármennyire is bánt az adott pillanatban, sosem tragédiának tartottam, hanem olyasminek, aminek a segítségével jobb játékos, jobb edző lehetek. Megint egy példa: ha január végén nem kaptunk volna ki Bukarestben, aligha nyerjük meg a CSM ellen a BL-elődöntőt, annyit tanultunk ugyanis abból a mérkőzésből.

NEM SZERETI, HA FOLYTON KÖTELEZŐ NYERNI

– Ez szép elmélet, de az, hogy „az ETO-nak győzni kell", benne van a szurkolói nótában is.
– De ha úgyis mindig nyerünk, mi dolgom nekem itt egyáltalán? És miért küzdene a Ferencváros vagy a Vardar Szkopje vagy a Bukarest, ha úgyis mindig az ETO-nak kell győznie? A játékosaim varázslatosak, valódi szupernők, de ettől még lehetnek rossz napjaik, hiszen senki sem tökéletes. És nekünk mégis mindig tökéletesnek kellett lennünk. Én pedig nem szeretem, ha folyton kötelező nyerni, zavar, amikor kényszernek élem meg az egészet. Márpedig azt vettem észre magamon, hogy itt tartunk, és hogy ebben kezdem elveszíteni önmagamat: már nem az az Ambros vagyok, aki korábban.

– A csapat mégiscsak maga teremtette ezeket az elvárásokat a teljesítményével, nem?
– Persze, és ez valahol természetes is, de így aztán onnan, ahová mi eljutottunk, nem volt már hová előrelépni – legfeljebb még szebben, látványosabban kézilabdázhattunk volna. Ellenben, ha egyszer mindent megnyertél, akkor amint valami nem jön össze, az már kudarc: egy elveszített Magyar Kupa-döntő is szörnyűség, ha meg nem jutsz be a final fourba a BL-ben, az maga a katasztrófa. Pedig a játékosok is emberek, és az ellenfelek is mindent beleadnak, ráadásul ott van a balszerencse, a véletlen...

– ... a sérülések...
– Hát azokból aztán kijutott bőven. De ez a szezon azért is volt különleges, mert a csapatnak most sikerült átvészelnie a nehézségeket. Három éve, amikor Görbicz Anita és Katrine Lunde elment szülni, Eduarda Amorimnak és Jelena Grubisicnek elszakadt a térdszalagja, nem bírtuk el ugyanezt a terhet, nem jutottunk be a final fourba, sőt a bajnokságot sem nyertük meg, pedig sohasem készültem annyit a meccsek előtt, sohasem raktam össze annyira alaposan és részletesen a taktikát, mint abban a szezonban. Ez is csak azt bizonyítja, mennyire varázslatos, amit most, ilyen körülmények között ezek a lányok véghez vittek.

– A legutóbbi BL-győzelem emléke a legintenzívebb?
– Érdekes ez, ha a Bajnokok Ligájára gondolok, az első kép, amelyik beugrik, mindig a két évvel ezelőtti, a CSM Bucuresti ellen elveszített hetespárbaj. Ne kérdezze, miért. Pedig nem az a típus vagyok, aki évekig cipel magában egy-egy vereséget, és mégis...

– Azért eléggé lelkizős alkat, ennyit engedjen meg. Tényleg, azt hogyan dolgozta fel, hogy sorra dőltek ki a játékosai?
– Őszintén? Az év elején már úgy éreztem magam, mint valami bűnöző, ráadásul kívülről is sokan éreztették velem ugyanezt. Most, három trófeával később is ugyanúgy vannak sérültjeink, mégsem háborog már senki. Én pedig elbizonytalanodtam, – megjegyzem, a hat győri év alatt a sok elszúrt mindennapi apróság mellett ez volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövettem – hogy feladtam önmagam, másoknak akartam megfelelni. Annyit mondogatta mindenki, hogy én teszem tönkre a játékosokat, hogy már magam is kezdtem elhinni, emiatt elkezdtem külső hangokra hallgatva kételkedni magamban, változtatni az edzésmunkán, és hogy kíméljem a kulcsembereket, többet játszattam a fiatalokat.

– Mondjuk ez utóbbi állítólag nem akkora bűn.
– Nézze, ez régi vita. Az én véleményem az, hogy a fejlődéshez nekik a felnőttekkel kell edzeniük mindennap, és éles meccseket végigjátszaniuk a második csapatban, a magyar bajnokikat pedig úgy kell használnunk az edzésmunka szempontjából, mint nagyon intenzív tréningeket a felnőtt játékosok számára. Arról nem is beszélve, hogy tudtam, a Ferencváros ott liheg a nyakunkon a bajnokságban, vagyis minden meccset a lehető legtöbb góllal kell megnyernünk, hét-nyolc gólos vezetésnél még rá kell tennünk egy lapáttal. Aztán februárban mindezek ellenére mégis belecseréltem a meccsekbe a Debrecen meg a Vasas ellen, így aztán nem is nyertünk annyival, mint nyerhettünk volna, és tessék – csaknem ráment a bajnoki címünk. Egyetlen gólon múlott...

GÖRBICZ KÖZEL ÁLLT HOZZÁ, HOGY FEL IS POFOZZA

– A szezon hajrájára viszont már eléggé önazonosnak tűnt – hogyan talált vissza a helyes útra?
– Görbicz Anita mondott nekem valamit, ami helyrebillentett. Illetve nem csak egyszerűen mondott... Közel állt hozzá, hogy fel is pofozzon, olyan dühös volt: „Azokra hallgatsz, akik szerint túl keményen edzünk? Ki állítja ezt? Mert az nem volt itt az első két évedben! Na, akkor igazán keményen edzettünk, nyertünk két BL-t, és mégsem volt ennyi sérültünk!" És ez felnyitotta a szemem, az asztalra csaptam, és azt mondtam magamnak: „Ambros, te barom, járd tovább a saját utadat! Ha nem jön be, az a te hibád lesz, de inkább így bukj el, mint mások tanácsára hallgatva!"

– Az önmagát feladó, bizonytalan időszak, az örökös eredménykényszer, az, hogy már nem volt hová előrelépni a csapattal, a kényszerűen korán meghozott döntés... Szép lassan azért kirajzolódik, hogy milyen, külön-külön talán nem feltétlenül törést okozó tényezők vezettek ahhoz, hogy otthagyja az ETO-t.
– Várjon, várjon! Nagyon fontos, és külön szeretném hangsúlyozni, hogy a legkevésbé nem mások hibájából vagy hatására távozom! Ez az én döntésem volt, a saját érzéseim szerint. Mert úgy láttam, eljött az ideje.

– Ilyen egyszerű lenne?
– Hiszek ezekben a ciklusokban. Hat évet kézilabdáztam az Itxakóban, hatot a Portland San Antonióban, és mindig éreztem, hogy tovább kell állnom, amikor letelt. Aztán az Itxakónál hét évet edzősködtem, és visszatekintve nem lett volna szabad hagynom magam rábeszélni az utolsóra – az már borzalmas esztendő volt. És most itt, Győrben is letelt a hat év.

– Szóval hat év a határidő. Az mennyire igaz, hogy ennyi idő alatt szükségszerűen elfárad az edző és a játékosok kapcsolata is, mert annyi nehéz döntést kell meghozni, annyi érdeket kell sérteni a közös cél érdekében, hogy meginog például az elején meglévő feltétel nélküli bizalom – ami az ön az egyik nagyon fontos szakmai eszköze?
– Részben igaza van, előfordulhat ilyesmi, és nem mondom, hogy nálam egyáltalán nincs szó erről. De emlékszik, amikor a Golden State Warriors kosárcsapatának edzője, Steve Kerr egy időkérésnél otthagyta a csapatát? Néhány év után a játékosok már jobban tudják, mi a dolguk, mint az edző, mert ők vannak ott a pályán. Ami pedig a nézeteltéréseket illeti, a feleségemmel hetente szoktam összeveszni valami miatt, a fiaimmal naponta, de ettől még ugyanúgy egy család vagyunk, és nagyon szeretjük egymást. Így van a játékosokkal is: ha az értékükön kezeljük a konfliktusokat, és nem tereljük őket személyes síkra, akkor helyük van, sőt előrevisznek. Ezek szakmai viták, és attól még, hogy léteznek, közös a célunk. Szóval ez nem befolyásolta a döntésemet. Az viszont igaz, hogy hat év után már nem egy olyan helyzet volt, amikor úgy éreztem, csak ismétlem magam, olyasmit mondok el, amit már korábban is, hiszen ugyanezeket a helyzeteket már megéltük együtt. Ennyiből változott a kapcsolatunk a lányokkal. De tudnia kell, hogy két ember reakciója rengeteget jelentett a számomra, miután meghoztam a döntésemet: Görbicz Anitáé és Eduarda Amorimé, a csapat két vezéregyéniségéé. Olyan támogatást kaptam tőlük, amilyenre nem is számíthattam.

– Az nem vetődött fel, hogy az utolsó másfél, csodálatosan sikerült hónap után meggondolja magát, és inkább mégis marad Győrben?
– Következetes ember vagyok. Ha elszántam magam, megyek arra, amerre elindultam. És tényleg boldognak érzem magam ezzel a döntéssel, még ha tudom is, hogy mennyi minden fog nagyon hiányozni.

– Vagyis nem fogja végül megbánni, hogy így döntött?
– Remélem, nem.

– Azért az utóbbi három hónapban volt már, hogy úgy érezte, hibázott?
– Szinte mindennap... Mindig gyorsan megráztam magam, hogy ne keseregjek, hiszen én döntöttem, és ez az élet rendje. De aztán a másnapi edzésen, elnézve a csapatomat, megint eszembe jutott, hogy ez hiányozni fog... Nem tudom, milyen lesz Rosztovban dolgozni, de azt tudom, itt milyen örömmel és elszántsággal dolgozott mindenki – és számomra ez volt mindig a legfontosabb.

– Mire a legbüszkébb ebből a hat évből?
– Nem is büszkeség ez. Sokkal inkább megtiszteltetés, hogy nemcsak a csapat, a klub, hanem a város, egész Magyarország részének érezhettem magam, és hogy ezzel az érzéssel, szeretettel, szenvedéllyel a szívemben mehetek most el.

– És mit gondol, milyen örökséget hagy maga mögött? Tíz év múlva mire fognak emlékezni az emberek Ambros Martín időszakából?
– Lehet, hogy nevetségesen hangzik majd, de nem bánom. Szóval... Számomra az volt a legfontosabb, hogy akár nyertünk, akár veszítettünk, mindig közösen értük el, nemcsak a tizenhat játékossal, hanem mindenkivel, aki velünk jött az úton. Mindenki átélte és magáénak érezte azt a küzdelmet, amelyet a lányok vívtak: most, az utolsó bajnokin is együtt hajtottunk, szenvedtünk még egy és még egy gólért, játékos, edző, szurkoló – mindenki tette a maga dolgát, teljes szívvel, lelkesedéssel. És a végén, ahogy együtt tudta meg mindenki a pályán és a lelátón, hogy aranyérmesek vagyunk, hullámként áradt szét a boldogság a csarnokban! Ez a legjobb az egészben: mi csak végezzük a munkánkat, és boldoggá tudjuk tenni vele az embereket.

– A Győr-szurkolókat, főleg.
– Nem csak őket. Ez is nagyon fontos a számomra. Amerre csak jártunk – na jó, kivéve a Ferencváros csarnokát, de ez érthető is –, mindenütt tisztelettel és szeretettel fogadtak minket a drukkerek egész Magyarországon, és a csapatom is mindig megadta a tiszteletet az összes ellenfélnek és szurkolónak. Erre nagyon büszke vagyok.

– Jobb edző lett a győri évek alatt?
– Sokkal, és ezt a játékosaimnak köszönhetem. Ezek a lányok a világ legjobbjai, és nem érik be kevesebbel az edzőjüktől sem. Ha kicsit lankadtam volna, azonnal jöttek: „Ambros, gyerünk, találj ki valamit, nekünk kell a munka, még jobbak akarunk lenni!"

– És jobb ember is lett?
– Nem. Sajnos nem... És éppen amiatt nem, amiről beszéltünk: mert abban a kéthetes téli, sötét időszakban nem tudtam kezelni a kialakult helyzetet, kifordultam önmagamból, és szégyenkeztem is saját magam miatt.

– De azért jó hat év volt?
– Kurvajó!