Búcsúznak, de maradnak – Gulyás Péter és Iváncsik Gergő

– Mi kötötte olyan erősen Veszprémhez, hogy más ajánlatot szinte meg sem hallgatott?
– Gulyás Péter: Nem csupán a csapathoz, a városhoz is mindennél erősebb szálak fűznek. Veszprémben születtem, itt nőttem fel, itt él a legtöbb barátom, ismerek minden utcát, minden követ, itt lett belőlem első osztályú sportoló. Mesés az óváros, közel a Balaton, és a fővárosba is gyorsan odaérek… Az lett volna a megmagyarázhatatlan, ha elhagyom Veszprémet. Soha nem fordult meg a fejemben. Akadt egy-két ajánlatom például Spanyolországból, amikor a válogatott Díaz Ivo, régi csapattársam még ott játszott és segített volna. Mégsem mentem, és nem bántam meg.

– Iváncsik Gergő: Ami Péternek Veszprém, az nekem Győr, én oda megyek haza a szüleimhez, és ezzel persze a szintén kézilabdázó két öcsém, Tamás és Ádám is így van. Nagyon összetartó, mindennél előrébb való a családunk. Ezzel szerintem nincs is semmi baj, mert ettől még nagyon kedvelem Veszprémet, ahol megszámlálhatatlanul sok sikert értem el, és nem csak a legnagyobbakra, az európai kupákban vagy a bajnokságban elért eredményekre gondolok. Az életem felét itt éltem le, méghozzá remek emberek között. Hálát adok a Jóistennek, hogy kiváló csapattársak, szurkolók és vezetők között lehettem, és ennek is köszönhető szép ívű, töretlen karrierem. Nem is vágytam túlságosan külföldre, sem másik magyar klubba. Mindig arra gondoltam, vajon megéri-e váltani? És nem az anyagi részére gondolok. A veszprémi klub egy nagy család volt, és remélem, az marad a jövőben is, annak ellenére, hogy minden évben jönnek-mennek néhányan. A mag évek óta stabil.

– Miként fogalmazná meg, mi is az a Veszprém-varázs, amelyet sokan irigyelnek, mert még a legjobb külföldi csapatokat is elbűvöli, szinte lebénítja?
– G. P.: Inkább egy érzés, vagy azt is mondhatnám, különleges életérzés. Sok összetevője van, és hirtelenjében most az jut eszembe, hogy régen inkább, de még ma is baráti, szinte családias a klubban a hétköznapi és jó esetben a szakmai élet is. A nagy szív, a nagy akarat, az egymás segítése még csodákra is képes, ezt én is sokszor átéltem meccseken, edzéseken, a szurkolók társaságában. Nem lehet összehasonlítani a tíz-tizenöt évvel ezelőtti csapatot a maival, mégis van egy bizonyos kellemes, meghitt veszprémi állandóság, amely szerencsére nem nagyon változik, és amelyre gyorsan ráéreznek a frissiben érkezők is. Aztán kulcsszó a bizalom is. Ez az én esetemben kölcsönös volt, remélem, az is marad. A felsoroltak pedig a pályán is éreztetik jótékony hatásukat. Aki látja a meccseinket, maga is testközelből tapasztalhatja.

– I. G.: Rengeteg minden változott a klubban az utóbbi években, sok tekintetben megújult a csapat is, azonban megmaradtak a legfőbb jellemzői, amiért érdemes itt játszani, és amiért a világ legjobbjai is szívesen szerződnek hozzánk. Veszprémben sosincs – nem is lehet – teljes megelégedettség, sosem dőlünk hátra, hogy ennél nincs feljebb, a csúcson vagyunk, megpihenhetünk. A régi sikerek köteleznek, a címeinket meg kell őrizni, a Bajnokok Ligájában pedig végre fel kell érni a győzelmi dobogó tetejére. Már álltunk a két alsóbb fokán, és biztos vagyok benne, hogy a tetejére is felállnak majd a társaim. Pontosabban volt társaim. Mert nekem sajnos már nem adatik meg ez a sikerélmény. Ami pedig elbűvöl mindenkit, és amire tényleg sokan irigykedhetnek, az a céltudatos, nagyon koncentrált és összefogott szakmai munka, amelyet teljes biztonságban végezhetünk.

– Milyen hozama volt az életében a kézilabdának, főleg a veszprémi éveknek?
– G. P.: A válogatottal és a klubcsapatommal is sikerek sorát értem el, és annyi nagyszerű élményben volt részem, amit nem is tudnék felsorolni. Bejártuk a világot, begyűjtöttünk számtalan jó helyezést. Mégis maradt bennem kis hiányérzet, mert nagyon szerettem volna világversenyen érmet szerezni. Tehetségünknek és szorgalmunknak köszönhetően sokszor közel álltunk hozzá, mégsem sikerült. Veszprémi játékosként mindenütt tiszteltek, elismerték a csapatot és annak tagjait. Így volt külföldön és a hazai mérkőzéseinken. A kézilabda lett az életem, és talán az is marad. Amit pedig nem lehet pótolni, az a baráti kapcsolatok sokasága. Nem sorolom a neveket, mert egyrészt túl sok lenne, másrészt biztos kihagynék valakit, aki ennek nem örülne.

– I. G.: Állandó tanulás… Soha nem éreztem, hogy már mindent tudok erről a játékról, éppen ellenkezőleg. Minél többet lehettem pályán, annál inkább rájöttem, mennyi mindent nem tudok. Még ebben az idényben is így volt, pedig fokozatosan megérett bennem az elhatározás, hogy Veszprémben befejezem a pályafutásomat. Tizenhét év… Kimondani is sok. A sok klasszistól, akivel a BL-ben vagy a SEHA-ligába találkoztam, még most is sikerült ezt-azt ellesni. A barátokról nem is beszélve. Mert talán ez a fő hozadéka a sportolói pályafutásomnak. Régebben, amikor egy-egy játékos – még néhány külföldi is – öt-hat évig játszott nálunk, mély barátságok születtek. A nagyobb sodrású klubban, az elmúlt években a jó csapattársi viszony megmaradt a fiúk között, ám azt a hangulatot, azt az összetartást az utóbbi időben csak a legfontosabb meccseken éreztem, ami felidézte bennem a korábbi esztendőket.

– Sok-sok világverseny és klubtorna közül tud választani, melyik hagyta önben a legmélyebb nyomot?
– G. P.: Talán furcsa lesz, amit mondok, de nem az olimpia vagy valamelyik világverseny emléke él bennem a legélénkebben. Hanem annak a junior-válogatottnak a két korosztályos versenye, amely a negyvenhét évesen elhunyt Tóth László edző irányításával 2004-ben Európa-bajnoki negyedik, majd egy évvel később itthon világbajnoki bronzérmes lett. Az érmes gárdának olyan vezéregyéniségei voltak – és akkor mindjárt érthető lesz, miért ez a meghatározó emlék az életemben –, mint Mikler Roland, Császár Gábor, Grebenár Gábor, Nagy Kornél, Putics Barna, Schuch Timuzsin vagy Zubai Szabolcs, és folytathatnám. Megjegyzem, abból az évjáratból került ki a külföldiek közül Marko Vujin, Uros Vilovszki, Víctor Tomás vagy Morten Olsen. Ugye, nem kell tovább magyaráznom… Hihetetlen generáció! Az idén aztán a januári franciaországi vébén még bekerültem a csapatba, mert Nagy László sérüléssel bajlódott, de a helyosztókra szerencsére felépült. A kapitány helyettem visszacserélte, én meg hazajöttem Iváncsik Gergővel együtt. Fontos, hogy tüske nélkül. Mert annyit segítettem, amennyit lehetett. És a csapat az első.

– I. G.: Két olimpián jártam, másnak egy sem adatik meg. A legemlékezetesebb mégis a selejtező marad, amelyről 2012-ben kijutottunk Londonba. Akkoriban volt a sok hercehurca Nagy László körül, hogy spanyol válogatott lesz-e vagy magyar, illetve jön-e Veszprémbe. Ez nagy vihart kavart, a média is ezzel foglalkozott többet, közben mi meg az Eb-n megszereztük a jogot, hogy szerepelhessünk az olimpiai kvalifikációs tornán. Ott úgy küzdöttünk, mint az oroszlán. Kijutottunk, és közben Laci is bejelentette, hazatér és játszik Londonban. Annak a csapatnak a példás összetartására ugyanúgy érdemes emlékezni, mint a Veszprém több nagy korszakára. Az is kitörölhetetlen, hogy Marian Cozma, román beállósunk bestiális meggyilkolása után hogyan viselkedett a csapat, miként őrizte meg a mély gyász közepette is hitét, lelkierejét, teljesítőképességét. Ebben hatalmas volt Dejan Perics kapus és egyben csapatkapitány, valamint Mocsai Lajos edző szerepe.

– A válogatottól már régebben, pontosabban a januári világbajnokság után elköszönt. Aztán a klubjában is búcsúra készült, és nem kapott annyi játéklehetőséget, mint korábban. Nem maradt tüske a lelkében?
– G. P.: Őszintén mondom, nem. Mindig a lehető legtöbbet adtam ki magamból, hogy lendítsek a válogatotton vagy a Veszprémen. Az meg az edzők dolga, hogy mennyi feladatot adnak, miként látják a szerepemet a csapatban. Biztos, hogy minden játékos, én is, a lehető legtöbbet szeretne játszani, aztán örül vagy csalódott, ha sikerül vagy mégsem. Ezt csak úgy lehet megemészteni, ha az ember tudja, mindent megtett az edzéseken, sportszerűen él, testileg-lelkileg kész a legmagasabb szintű játékra. A többi a tréner dolga és felelőssége.

– I. G.: Hiába tagadnám, senki nem hinné el, hogy a januári világbajnokságon nem volt bennem némi csalódottság, hiszen játékos vagyok, aki azért megy a nagy tornákra, hogy szerepeljen, segítsen a csapatának. A válogatott karrierem végén ez nem adatott meg, de legalább ott voltam a társaimmal, együtt edzettem velük, biztattam őket, illetve mindent hozzátettem a keret munkájához, napi életéhez, ami tőlem tellett. Ezek után a kapitány döntése volt, hogy nélkülem képzeli el a világbajnokságon a csapatot. Emiatt nem nehezteltem rá, most sem érzek bántódottságot. A kézilabdától, a válogatottól és a klubomtól annál sokkal többet kaptam. A Veszprémről meg már elmondtam minden szépet és jót, és itt még csak az dőlt el, hogy játékosként nem maradok.

– A családot nem lehet, nem is illene kihagyni. Miben segítettek a legtöbbet az önhöz legközelebb állók?
– G. P.: Erről is reggelig beszélhetnék, mert édesapámtól azt hallottam, hogy bármibe kezdek, törekedjek a tökéletesre. Édesanyám meg a legnagyobb szurkolóm, minden meccsemre kijön Veszprémben. Drága feleségem, Renáta két kis hercegnővel ajándékozott meg, Lili hamarosan öt-, a húga, Nina kétéves lesz. Ők a legnagyobb kincseim, a velük töltött órák mindig fel tudnak frissíteni.

– I. G.: Apuval, aki világbajnoki ezüstérmes jobbszélső volt, minden szakmai kérdést megbeszélek, meg persze tanácsot is kérek tőle. A tőle kapott kritika sosem bántó, mindig érzem, jót akar. Megbeszéltem vele és anyuval is életem minden fontos döntését, de a végső szót nekem kellett kimondanom. Náluk körülvesz a családi otthon melege, és tőlük megtanultam, hogy ezt a saját kis családomnak is megadjam. A feleségem, Vera, valamint két fiunk, a nyolcéves Máté és öccse, Milan a leglelkesebb szurkolóim, és hát mondanom se kell, a családom az életem értelme.

– Még csak közeledik élete deléhez. Hogyan képzeli a közelebbi és a távolabbi jövőt?
– G. P.: Az aktív kézilabdát befejeztem, nem tudnám elképzelni magam más csapatban, mint a Veszprém. A klubban máris rám bízták az utánpótláscsapatok szakmai felügyeletét, és ezzel rengeteg munka jár. Vagyis nem válok meg az egyesülettől, boldogan foglalkozom a jövőben a tehetségekkel.

– I. G.: Lassan, de már tisztul a kép, és két variáció körvonalazódik. Az egyik, hogy másik csapatban folytatom a játékot, ugyanis még bőven érzek magamban erőt és ambíciót. Hogy ez melyik együttes lesz, azt még nem tudom. A másik lehetőség, hogy „Gulyihoz” hasonlóan én is a klubban maradok és közösen alkotunk valami szépet, jót, hasznosat a tehetséges fiatalokat foglalkoztató csapatoknál. Az idő nem sürget, de nem is végtelen, ezért hamarosan dönteni fogok.