Csapataink harcban álltak, aztán ki-ki meccsen buktak

Kíméletlen súlypontáthelyezés csapatsportokban. Ezzel a címmel jelent meg 2010-es évértékelőnk, amelyben a válogatottak szereplését idéztük fel. Magunk sem hittük, lehet még rosszabb. Úgy voltunk vele, az út innen csak feljebb vezethet. Nos, a látottak és átéltek után mindez átértékelődött. Több csapatunk egyszerűen eltűnt a sportági térképről, több eséllyel nem tudtunk élni, és idén is bebizonyosodott, a nagy téttel bíró, ki-ki meccseket nem nekünk, magyaroknak találták ki. Az ünnepek táján nem ildomos felemlegetni a negatívumokat, viszont pozitívumban lényegesen kevesebb részünk lehetett. A kép viszont így teljes... Kíméletlen súlypontáthelyezés csapatsportokban. Ezzel a címmel jelent meg 2010-es évértékelőnk, amelyben a válogatottak szereplését idéztük fel. Magunk sem hittük, lehet még rosszabb. Úgy voltunk vele, az út innen csak feljebb vezethet. Nos, a látottak és átéltek után mindez átértékelődött. Több csapatunk egyszerűen eltűnt a sportági térképről, több eséllyel nem tudtunk élni, és idén is bebizonyosodott, a nagy téttel bíró, ki-ki meccseket nem nekünk, magyaroknak találták ki. Az ünnepek táján nem ildomos felemlegetni a negatívumokat, viszont pozitívumban lényegesen kevesebb részünk lehetett. A kép viszont így teljes...

Időrendi sorrendben az élre kívánkozik a férfi kézilabdázók világbajnoki szereplése, viszont amikor pozitívumokról beszélünk a 2011-es év kapcsán, csapatsportágaink közül szintén az első helyre kell rangsorolnunk a gárdát.

Persze, volt honnan felkapaszkodni. Az ausztriai Eb feledhető 14. helyezését követően a csoportkör simán vette együttesünk. A nem túl veretes hatosban csak az olimpiai döntős Izland bizonyult jobbnak nálunk – mindjárt kezdésnek 32–26-ra –, utána viszont nem volt válogatott, amely megállította volna a mieinket. Sorrendben Norvégiát (26–23-ra), Brazíliát (36–24-re), Japánt (28–24-re) és Ausztriát (32–30-ra) is legyőztük. Nem volt ez félelmet keltő menetelés, viszont jó volt látni, hogy nem ér minket meglepetés, amit csapatunk tudott, azt leginkább küzdéssel, néhol helyenként látványos játékkal ki is hozta magából.

A középdöntőben már jöttek a sportág nagyágyúi, amelyek közül a későbbi győztes Franciaország (37–24), és a harmadik helyen végző Spanyolország (30–24) esélyt sem adva bizonyult jobbnak nálunk. Viszont Németország skalpját begyűjtöttük (27–25), miként a helyosztón Lengyelországét is (31–28). Utóbbi két riválisunk négy éve még éppen egymás ellen játszott vb-döntőt, ami számunkra értékmérőnek nem rossz. A hetedik hellyel együttesünk olimpiai kvalifikációja így reálisan tovább él, ebben ugyanúgy bízhatunk, mint a csapatban, amelyben egyre érezhetőbb a fiatalítás.

Ennek némileg ellent mond, hogy „tervezett csereként" Mocsai Lajos szövetségi kapitány a rutinos Pérez Carlost is reaktiválta a vb hajrájára, viszont Lékai Máté szerepe egyre nagyobb a nemzeti csapatban. Az irányító többször meglepetésembernek bizonyult, akiből még nem készültek az ellenfelek. Lékai kapcsán illik megemlíteni a szegedi műhelyben egyre rutinosabb és fizikailag is a nemzetközi szinthez erősödő Zubai Szabolcsot, aki első számú beállónkká érett, illetve Ancsin Gábort, aki még epizodista sem lehetett az vb-n, ám a nyár óta Skaliczki László keze alatt gyakorlatilag a legtöbbet sejtető jobbátlövőnkké vált. Így a Barcelona csapatkapitányaként BL-t nyerő Nagy László hiánya már kevésbé fájhat, hiszen klasszisunkra továbbra is csak várunk.

JÉGKORONG: ELSZALASZTOTT NAGY ESÉLY

A válogatott idén hazai rendezésű divíziós 1-es világbajnokságon léphetett jégre. Kimondva a feljutás reményében. A kvalifikációs rendszer megváltoztatása miatt az utolsó olyan tornára készülhettünk a második vonalban, amelyben eleve nyerhető meccsekkel kalkulálhattunk, hiszen jövőre az átszervezés miatt a mezőny abszolút kiegyenlítetté válik. A második vonalban ugyanis nem két egymás mellé, hanem egymás alá szervezett csoportot hoztak létre. Amelyből persze kisülhet a feljutás, de akár a kiesés is. Ez mostantól már csak nüánszok kérdése lesz.

Az egyik potenciálisan erős válogatott, a japán lemondta a vb-részvételt az ázsiai országot sújtó természeti katasztrófa miatt. Így lényegében egyetlen olyan együttes maradt a miénken kívül, amely a feljutásra tört, ez pedig az olasz volt. Amíg a Ted Sator irányította mieink a telt házas Papp László Sportaréna közönségét kápráztatták el, addig az olaszok kötelező jelleggel játszották le papírforma meccseiket, és készültek a feljutásról döntő utolsó fordulóra. Az egyetlen igazi meccsre.

Magyarország a Hollandia elleni 7–3-as sikerrel nyitott – a támadás elvonta a figyelmet picit a védekezésről –, majd következett a Dél-Korea elleni győzelem – itt azért a hajráig nyitott volt a találkozó, és nagyon kellett Kóger Dániel 56. percben szerzett gólja, majd Sofron István duplája –, hogy Spanyolország se okozzon gondot (13–1).

A döntőnek is beillő, olaszok elleni meccset alapjaiban határozta meg, hogy a 10. percben már 2–0 volt az ellenfélnek. Hetényi Zoltán átadta a helyét a kapuban Szuper Leventének, mezőnyjátékosaink pedig összekapták magukat. Szépítettünk, majd 3–1-es olasz vezetés után egyenlítettünk, a túlórában viszont emberhátrányos gólt kaptunk, és vége lett az álomnak. Az ébredés akkor is fájó volt, ha a realitásokat tükrözte. Egy évvel korábban Ljubljanában a házigazda szlovénok ellen hasonló meccsen még esélyünk sem nagyon volt hasonlóra – itt legalább éles meccsen maradtunk alul.

A válogatott szempontjából pozitívum, hogy az első sorban a fiatal Sofron felnőtt a feladathoz. A vb-n a legjobb játékosunknak bizonyult, a rutinos páros, Ladányi Balázs és Vas Márton ideális kiegészítője lett, egy könyörtelen befejező ember. Biztató volt még, hogy Bartalis István személyében egy légiósként pallérozódó fiatal épült be a nagyválogatottba – első vb-meccse előtt a bemelegítésnél pechesen megsérült, de azért nem maradt le az egész tornáról –, ami mutatja az irányt az elkövetkezendőkre.

A szövetségi kapitány, Ted Sator megbízatása a vb-vel lejárt, a magyar jégkoronggal napi kapcsolatát klubedzőként már korábban elveszítő szakember helyét a Volán éppen aktuális klubtrénere, Kevin Primeau vette át. Palkovics Krisztián személyében vélhetően újabb ászát, korszakos alakját veszítette el a nemzeti csapat – a fehérvári szélső az olaszok elleni meccs után lemondta a válogatottságot, de talán meggyőzhető a folytatásról –, és több kortársánál az idő múlása egyre erőteljesebben érződik. Bár a válogatott szekerét még mindig ők tolják. A fiatalokra még picit várni kell, hogy kulcsemberként átvegyék a helyüket és tartsák ezt a nívót, amihez az utóbbi években hozzászokhattunk. Mert akik helyettesként megkapták a lehetőséget a novemberi (Miskolc) és a decemberi (Csíkszereda) válogatott tornán, azok nem tudták bizonyítani: képesek hasonló szinten teljesíteni. Így történhetett, hogy a kísérleti csapattal hat meccset megvívó Primeau mérlege a válogatottnál hatból semmi, miközben a Volánnal a klub fennállásának legjobb keretével a legjobb EBEL-idényét nyomja éppen.

NŐI KÉZILABDA: NÉMET BUKTA I.

Rendszerint a női kézilabda-válogatott a sor végére kerülhetne, tekintve, hogy világversenyekkel ők zárják az évet. A norvég sikerrel végződő brazíliai világbajnokságnak azonban a magyarok csak távoli szemlélői lehettek csupán. Legjobbjaink ugyanis a vb-pótselejtezővel egyetemben elbukták az olimpiai részvétel lehetőségét is.

És mindezt azzal a német válogatottal szemben, amely vb-csoportjában két győzelemmel és három vereséggel az ötödik helyen végzett, és így még a nyolcaddöntőbe sem jutott be. A magyarokat mégis kettős győzelemmel búcsúztatta a pótselejtezőben!

Az első, idegenbeli kétgólos (26–24) vereségünk még nem sejtett katasztrófát, az viszont figyelmeztető jel volt, hogy nyerhető meccsen kaptunk ki, még idegenben is verhető ellenféllel szemben maradtunk alul. Hiába tűnt ledolgozhatónak a hátrány, hiába lépett pályára az együttes Győrben, a szakág honi fellegvárában, az első félidő közepén elveszítette a fonalat. A németek szívós, de színtelen játékkal is vezettek a szünetben (14–12), hogy a végén simán győzzenek a teljesen megzavarodó és széteső magyarok ellen (27–22).

Mátéfi Eszter szövetségi kapitányként a kínai vb-n elért 9. helyezése után tavaly az Eb-n 10. lett a csapattal, de hiába volt visszhangos a sportág a kritikáktól, az elnökség akkor még kiállt a szakember mellett és nem váltott. Utóbbi viszont az elbukott pótselejtezőt követően megkerülhetetlenné vált. Érezte ezt az edző is. „Voltak előzmények, amelyek miatt siker esetén is el kellett volna gondolkozni a jövőről – az elnökség előtt számolok majd be, de úgy gondolom, váltásra van szükség″, nyilatkozta Mátéfi, akinek munkáját aligha segítette az akkor már hónapok óta rá árnyékot vető dolog. Miszerint azóta sem nevesített játékosok Mocsai Lajoshoz fordultak segítségért, mert érezték a válogatott vesztét. Nekik lett igazuk, bár biztosíték nincs, hogy a BL-elődöntős és KEK-győztes Győr, illetve Ferencváros legjobbjaira épülő válogatott a fárasztó szezon után képes lett volna többet kiadni magából. Más kérdés, ehhez a többhöz speciel csak a papírformát illett volna igazolni.

Csapatunk azonban nemcsak szövetségi kapitányát, hanem világklasszisát is elveszítette, ami jégkorongban nekünk Palkovics volt, az a női kéziseinknél Pálinger Katalin.

NŐI KOSÁRLABDA: NÉMET BUKTA II.

A lengyelországi Eb-n való részvételre a női kosarasoknak is reális esélyük volt. A válogatott magját és szakvezetőjét a soproni bajnokcsapat adta, kiegészülve rutinos, sokat próbált, évek óta az Euroligában pallérozódó társakkal. Az ellenfél, Németország szintén nem tűnt túl nagy falatnak, mégis megakadt a torkunkon.

A pótselejtező soproni csoportkörét még sikerrel vettük, de Hollandiáról (68–39) tudtuk, hogy messze nem a mi szintünk. Miként nem az Finnország sem (65–51). Ukrajna legyőzése (68–56) után a Bulgária elleni biztos siker (71–57) már azt jelentette, hogy csupán a másik csoportban élen végző németek állhatnak az utunkba. A rutin, a papírforma, a technikai fölény azonban hiába szólt mellettünk, hatpontos idegenbeli vereséggel (59–53) kezdtük a pótselejtező rájátszását, amit a soproni 67–56-os vereség követett. Párhuzam a női kézisek és kosarasok között, hogy az idegenbeli ledolgozható vereség után a hazai visszavágón önmagukat messze alulmúlva szenvedtek vereséget.

„Remek programot csináltunk az elmúlt másfél hónapban, örülök, hogy részese lehettem, mert építettünk. A játékosokra nem lehet panaszom, minden tőlük telhetőt megtettek, most nem sikerült, mert kikaptunk. Ez a munka alapot jelent a jövőre nézve, erre építkezhetünk″ – nyilatkozta a találkozót követően Székely Norbert, még szövetségi kapitányként. Később szakmai értékelésében már a nyilvánosság, valamint a sajtó felfokozott érdeklődését is a bukás okai között emlegette. Mindez összességében már sok volt, az elnökség a válogatott élén a váltás mellett döntött. A keret nagy átalakításra nem szorul – persze, merítésben kötöttek vagyunk, így olyan nagy változtatásra nincs is lehetőség –, egyelőre még nem tudni, ez kinek lesz a feladata. A sporttörténelem és a diplomácia aztán elé ment a pályán történteknek, ha előbb nem, 2015-ben biztos ott leszünk a kontinensbajnokságon. Rendezőként... És hogy mire jutott a minket kiejtő Németország az Eb-n? Három vereséggel csoportja utolsó helyén végzett...

FÉRFI VÍZILABDA: BÍRÓI KÖZREMŰKÖDÉSSEL, ÚJABB TORNA ÉREM NÉLKÜL

Sanghajba utaztak vízilabdázóink az év legrangosabb sportági eseményére, Kemény Dénes szövetségi kapitány mindenkor és mindenhol győzelemre törő együttese ezúttal is lemaradt a dobogóról, viszont bizonyította: igenis számolni kell vele, biztosra egyik ellenfél sem mehet ellene.

A csoportkörben a Montenegró (11–10) és a Spanyolország (12–11) ellen aratott egygólos siker közé Kazahsztán biztos (16–5) legyőzése ékelődött be, így csoportelsőként automatikusan a nyolc közé jutva várhattuk a folytatást. A negyeddöntőben a pekingi olimpiai döntő visszavágóján ismét az Egyesült Államok fölé kerekedtünk (9–8). Ez volt az utolsó győzelmünk a tornán, mert az elődöntőben Szerbia (15–14 hosszabbítás után), majd a bronzmeccsen Horvátország (12–11) is kifogott rajtunk.

Különösen fájó volt a szerbek elleni vereség, hiszen álomkezdés után ellenfelünk gyakorlatilag tönkre volt verve – a harmadik negyed közepén már 11–6-ra vezettünk és még a negyedik felvonás elején is 13–9 volt ide –, akkor picit elfáradtunk, a hajrában aztán az utolsó rohamra induló szerbek szekerét a bírók is erősen megtolták. A túlórában védekezésünkön és a cserekét beszálló Szécsi Zoltánon múlt minden, mert támadásban teljesen elfogytunk, felőrlődtünk, de már nem tudtuk megmenteni a rangadót.

Maradt a bronzmeccs, amelyen az elődöntő minden csalódásával, bánatával és fájdalmával szálltunk vízbe, hogy tulajdonképpen végig kapaszkodjunk az első negyed után 5–2-re elhúzó, később ötgólos előnyt is szerző horvátok után. Utóbbi mérkőzés után azonban még így is akadt kérdőjel. A hajrára porainkból támadtunk fel, esélyünk volt az egyenlítésre és a fordításra – legalábbis a mérkőzés képében erősen benne volt –, erre meg kellett élnünk azt, hogy a kiállított és kifelé úszó horvát játékos büntetlenül blokkolhatta Varga Dániel kapura lövését! Arcátlan szemtelenség! És tehetetlenség... Itthon hőzöngtünk rajta, de mindez a világot aligha hatotta meg. Ne legyenek illúzióink, a válogatottba éppen most reaktivált Kásás Tamással a soraiban Londonban címvédésre törő együttesünk – sorrendben ez lenne a negyedik magyar arany –, aligha számíthat másra. Nehéz elfogadni vezető sportági hatalomként, de ezzel is meg kell küzdenünk. Eddig sikerült, legalábbis az olimpiákon. A Kemény-érában azonban olyan még nem fordult elő, hogy érem nélkül teljen el az olimpiák közötti időszak, ezért is lenne jó a januári, eindhoveni Eb-n dobogós helyen végezni.

Mindezt csak tetézte, hogy a negyedik helyhez gratuláló hivatalos FINA-oklevelen Magyarország (HUN) helyett Honduras (HON) neve szerepelt. Valóban csak apró figyelmetlenség lenne, amivel vérig sértették és a világ előtt nevetségessé tették a magyar vízilabdát?!

NŐI VÍZILABDA: NEM KAPITÁNYKÉRDÉS

A női vízilabda-válogatott irányítását Merész András vette át, a Peking után megfiatalított kerettel Petrovics Mátyás után neki kellett tovább dolgoznia. Utóbbinak nem bocsátották meg, hogy az Eb-3., olimpiai negyedik, ám alapjaiban kicserélődött együttessel – kilencven százalékos volt az új beszállók aránya – csak részsikerei voltak, eredményei nem. Így jutottunk el Merésszel Sanghajban a kilencedik helyig...

A csoportban legyőztük Kazahsztánt (21–6), az Egyesült Államokkal szemben semmi esélyünk nem volt (16–7), Hollandiával azonban bravúros döntetlent (9–9) játszottunk. Pechünkre Ausztráliába botlottunk (10–9) a folytatásban, így nem jutottunk be még a negyeddöntőbe sem. De legalább esélyünk adódott a további biztos győzelmekre, előbb Spanyolországot (17–13), majd utóbb Kubát (12–7) is legyőztük, így lettünk az alsóház legjobbjai (9. hely).

Elrohant a világ mellettünk, a szakág eddig sem túl jó körülmények között élt, de mostanra teljesen amatőrré vált. Így viszont aligha kapitánykérdés, hogy visszaszerezzük pozíciónkat a legjobbak között, marad ez a szint, legfeljebb pár helyet javíthatunk, ha úgy jön ki a lépés, jó a sorsolás és/vagy a párosítás. Az elődöntő, azon belül az éremszerzés azonban egyelőre nagyon távolinak tetszik.

FÉRFI KOSÁRLABDA: NEM IGAZOLT VÁRAKOZÁSOK

Nemzeti csapatunk 3/5-ös mutatóval, selejtezős csoportjában az ötödik, utolsó helyen zárt ugyan tavaly, de így is jó benyomást keltve méltán adott okot az Eb-kvalifikáció megszerzésére az idei pótselejtezőben. Finnország és Portugália nem tűnt világverő alakulatnak – még kontinensverőnek sem igen –, de főként arra számíthattunk, hogy a megemelt létszám (24 válogatott!) miatt a trióból két válogatott jutott tovább.

Reménykedésünket fokozta az újabb színvonalas bajnoki szezon, a kiélezett és fordulatos bajnoki döntő mellett az, hogy Báder Márton egészségesen ismét harcra készen állt a szakvezetés rendelkezésére, illetve Trotter Obie személyében egy sokoldalú kulcsembert sikerült időben honosítanunk.

A portugáliai 71–66-os vereséggel aztán rossz vágányra kerültünk. És sajnos azon is maradtunk. Szolnokon a finnek utolsó másodperces kosárral győztek (75–73), utána a Portugália elleni hazai vereség (66–57) már kiábrándító volt, hogy végül Finnországban teljesen szétzilálják (87–65) sorainkat. Fiatal, lendületes válogatottunk egyik meccsen sem tudta saját játékát játszani, szerencséje sem volt – előbb triplákkal szórtak minket legyőzőink, utána az utolsó másodpercben kaptunk ki –, és a két meghatározó szolnoki játékos beszállása sem segített. Hiába húzóemberek, elveszni látszott az a pattogós stílus, amely tavaly bizakodásra adott reményt. A sikertelenül megvívott Eb-sorozat a férfiválogatott élén is elsodorta a szakvezetést. A játékosanyag adott, a kibővített Eb-mezőnyben mindenképpen helyünk lenne. Egy ráérző szakemberrel és egy jó felkészüléssel, taktikával a következő selejtezőben kiharcolhatjuk a kvalifikációt, mert a csapatban igenis van potenciál.