Görbicz Anita Tokióra akár vissza is térne a válogatotthoz

– Tudja, ki Bánhegyi Adrienn?
– Jézusom, ismerős, de nem tudom.

– Nem baj, nem kötelező. Ő az ugrálókötelezés világbajnoka.
– Tényleg, most már emlékszem. Arra is, hogy néhány éve nyert, csak nem akartam hülyeséget mondani.

– Az olvasóknak tartozunk némi magyarázattal: ez egyáltalán azért vetődhetett fel, mert az iskolában, ahová járt, két sportág, a kézilabda és az ugrálókötelezés között választhatott. Az utóbbiban is vb-döntőig jutott volna? A kérdés értelme inkább persze az: az általános vagy a speciális sportolói tehetségben hisz?
– Én az előbbihez tartozom. Igaz, ugrálókötelezésben nem voltam annyira ügyes, főleg az elején, de ha valamit elkezdek, ráadásul ha az sport, szeretem addig csinálni, amíg nem én leszek a legjobb. Édesapám futballozott, és a foci nekem is nagyon jól megy, komolyan. A lábtenisz is, a pingpong is. Igaz, nem azonnal, gyakorolnom kell egy jó fél órát, amire belejövök. Újabban a teqballal próbálkozom, de nagyon nehéz, és még az elején járok. Örülök, ha eltalálom az asztalt.

NÉHA ÚGY ÉREZTE, BELEHAL AZ EDZÉSEKBE

– Térjünk vissza a kézilabdához! Ha manapság valamelyik belső poszton feltűnik egy ifjú tehetség, nagy valószínűséggel kikiáltják az új Görbicznek. Önt kihez mérték?
– Nekem nem adtak nevet, talán még Kökényhez hasonlítottak, akkor ő volt a nagy klasszis irányító. Sokszor hallottam, hogy hú, milyen tehetséges vagyok, de ezzel nem nagyon foglalkoztam. Én csak élveztem, hogy amit gyakorolok, az összejön, ha valamit kérnek tőlem a pályán, azt meg tudom csinálni. Általában már egy próbálkozás után, másodikra, de ha nem, addig nem hagytam abba, amíg nem sikerült. Emellett néha úgy éreztem, meghalok, belepusztulok az edzésekbe, nemegyszer azt mondtam magamban, elég volt, abbahagyom, de általában nagyon nagy örömöt találtam a kézilabdában, ez volt a legfontosabb.

– Éppen erre akartam rákérdezni, de hadd kezdjem onnan: többek szerint ön minden idők legvirtuózabb női játékosa, de bevallom, nálam a második, a dán Anja Andersen után. Emlékszik rá, látta őt?
– Emlékszem is, láttam is, rengeteg videót megnéztem róla. Utánozhatatlan. Abszolút egyetértek azzal, hogy ő volt a legvirtuózabb. Nem is lesz soha még egy olyan. Azért azt megjegyzem, ő Dániában mindent megtehetett, aminek a feléért nekünk itthon a fejünket is levették volna. Nálunk ez egészen másképp működik, egyéniségként nem lehet így kibontakozni.

– Ezzel meg én értek egyet, eleve innen folytattam volna. Andersen szinte egymaga veszítette el az 1993-as vb-döntőt, mert az utolsó akciónál elszórakozott egy ziccert, ám néhány órával később, amikor erre rákérdeztem nála, derűsen felelte, nem bánja, a show a legfontosabb, az emberek szórakozni járnak a mérkőzésekre. Önnek mi a kézilabdában a legfontosabb?
– Néhány évvel ezelőtt még én is azt mondtam volna, hogy a nézők, a szurkolók szórakozni akarnak, akkor szórakoztassuk őket, ne ezt a monoton kézilabdát lássák. De ma már az eredmény a legfontosabb, és ha azt robot stílussal lehet elérni, akkor robotnak kell lenni. Mert csak az számít, hogy nyerj, mindegy, hogyan.

– Mert nekünk a siker fontosabb, mint a sport?
– Igen, ez tényleg így van. Ezt elég hamar megéreztem, amikor 2003-ban húszéves gyerek létemre egyesek a nyakamba varrták a vb-döntő elvesztését úgy, hogy szerintem pályafutásom egyik legjobb idényét játszottam, és tíz perccel a meccs vége előtt hét góllal vezettünk a franciák ellen. Aztán eladtam egy labdát, vagy kiesett a kezemből. Előtte meg lőttem egy szabályos gólt, amit nem adtak meg, de azt a mérkőzést akkor még nem nekem kellett volna eldöntenem. Arról viszont senki sem beszélt, hogyan jöttek fel a franciák hét gólról egyre.

RADULOVICSÉKKAL SZÉJJELVERNÉ A VILÁGOT

– Gondolkodott már azon, ha egyidős lehetett volna a tíz vagy még több évvel korábban pályájuk csúcsára érő extraklasszisokkal, Kökénnyel, Pádárral, Farkas Ágival, Raduloviccsal, mire mehettek volna együtt?
– Igen, már eszembe jutott. Úristen, mekkora egyéniségek voltak! Mert nekem az számít, az egyéniség, és most éppen ez hiányzik a kézilabdából. Megmondják, mi a feladat, attól eltérni nem lehet. Radulovicsnak mit mondhattak meg? Ha tudtad is, mit fog csinálni, akkor is megcsinálta. Nem is a játékostól féltél, hanem az egyéniségtől. Kisugárzása volt, neki és a többieknek is. Mint például Pálingernek, ha ott állt veled szemben a kapuban. Nem mertél lőni, inkább el sem dobtad a labdát, vagy kidobtad a pályáról. Most? Bármit kapura lősz, mert vagy bejön, vagy nem. Persze, gondoltam már rá, milyen jó lenne még velük együtt játszani, szerintem széjjelvernénka világot. Vagy nem, de így gondolom.

– Az utódokban valószínűleg fel sem vetődhet efféle, ők már nem tapasztalták, ezért nem is élhetik meg hiányként, milyen érzés nagy világversenyen nemzeti mezben diadalt aratni, az egész ország rajongását kivívni. Próbálkozik azzal, hogy erről meséljen nekik, hogy legalább a vágyat felkeltse ez iránt bennük, vagy nem érdemes, mert más világ, más generáció?
– Más világ és más generáció, de próbálkozom. Egyszer sikerrel, máskor nem. Fontos mérkőzések előtt többször elmondtam, miért küzdünk, mit kell tennünk azért, hogy azt elérjük. Mert a korábbiak miatt mindenki hozzászokott, hogy ott vagyunk az olimpián, a vb-n, még jól is szerepelünk, de ez már nem megy magától.

– A Győr az elmúlt másfél évtizedben a válogatottal ellentétes utat járt be, hét elveszített nemzetközi kupadöntő után kezdett monoton nyerni, jelesül négy BL-trófeát is. Mi történt, mi változott ennyire gyökeresen? Nem az átok törte meg a csapatot, hanem a csapat az átkot? Vagy létezik ennél racionális magyarázat is? Olyan erény, amely elsajátítható?
– Korábban mindig hiányzott valami. Az, hogy igazi csapatként játsszunk, hogy egy közös célért küzdjünk, és ha kell, azért mindent feláldozzunk. Onnantól, hogy erre képesek lettünk, jöttek az igazi sikerek.

– Mondja ezt Görbicz Anita, akinél, a szembeötlő tehetsége mellett, öntörvényűbb, vadócabb ifistát nem ismertem. Mint ahogyan olyan sportolót is alig, aki tizennyolc és huszonöt éves kora között ennyit érett, akinek ennyit változott az egyénisége, előnyére. Tudatosan vagy spontán, belső vagy külső kényszer hatására alakult így?
– Is-is. Felismertem, hogy nem elég az, amit a pályán tudok, azon kívül is mindent meg kell tennem, és ebben Ottó (Vincze Ottó – a szerk.) is rengeteget segített.

– Hogy ezt nem csak vallja, azt látványosan bizonyította 2014 márciusában, amikor minden képzeletet alulmúló otrombaság áldozata lett: a podgoricai mérkőzés utolsó percében előre megfontolt szándékkal lefejelte a hazaiak játékosa, Milena Knezsevics, akivel azt követően májusban, a budapesti BL-döntőn találkoztak. Nem hogy a régi Görbicz, de tíz játékosból kilenc valamilyen módon elégtételt vett volna, ám ön nem tett semmit. Ez is tanulható önuralom kérdése?
– Nem vagyok haragtartó ember, de bevallom, a BL-döntő előtt megfordult a fejemben, miért nem ütöttem vissza neki. Aztán magamban azzal intéztem el a dolgot, hogy mindent felülír, ha én emelhetem majd magasba a serleget. Így is lett, és megérte. A szurkolóknak pedig nagy köszönet járt azért a fogadtatásért, amit Knezsevics kapott, azért is játszott oltári gyengén. Nekem már nem volt dolgom vele.

OTTHON CSAK FOCI VAN, ELTŰNTEK A KÉZILABDÁK

– Egy ízben azt nyilatkozta, kisfia, Boldizsár nagyon megváltoztatta, amióta világra jött, szinte semmi keménység sincs önben, kenyérre lehet kenni. Ez egy anyának, feleségnek remek tulajdonsága. De egy profi kézilabdázónak is?
– Annak nem, de hála istennek vagyok olyan erős egyéniség, hogy a pályán mindent ki tudok zárni, ott nem anya vagyok. Sőt, miután visszatértem a szülés után, a lelkem és mindenem megnyugodott, így nyertem ismét BL-t. Anyukaként ez nagy dicsőség. Szóval szerintem nagyon jól kezelem ezt a helyzetet, de azért megbeszéltük itthon, hogy amíg Boldizsár picike, nem kell kijárnia a meccsekre. Mert egyszer előfordult, hogy sok góllal vezettünk, és én védekezésben nem az ellenfelet figyeltem, hanem kifelé tekingettem, merre szaladgál a gyermekem. Ez az, ami tilos.

– Látszólag bulváros kérdés, de szerintem valós dilemma, így komoly beszélgetésbe is belefér: egy klasszis győri kézilabdázó és egy egykori budapesti, ráadásul ferencvárosi gyökerű labdarúgó gyermeke merre indul majd? Illetve, mennyire igyekeznek a szülők orientálni?
– Én a Vincze családba bekerülve tudtam meg, mit jelent az igazi Fradi. De Boldizsárt még sem ez, sem a foci és a kézilabda sem nagyon érdekli, inkább az állatvilág. Pedig az apukája minden kézilabdát eltüntetett a házból, focival viszont telerakta a kertet, egyelőre hiába, Boldizsárt még nem köti le a labda. Nem is baj, korai lenne. Én tízévesen kezdtem kézilabdázni, nem vittek le a szüleim edzésre három-négyévesen, mint sok mai gyereket.

– Visszavonulása után azt tervezi, az utánpótlásban tart majd egyéni képzéseket. Lesz hozzá, mármint az ügyetlenebb gyerekekhez is türelme? Mert sok egykori klasszisnak saját maga a mérce, ezért képtelen tudása tanítható részének átadására.
– Megmondom őszintén, én is féltem ettől, de már nem. Nyáron ugyanis Iváncsik Tomival szerveztünk egy kézilabdás tábort százötven gyereknek, amit nagyon vártam, kíváncsi voltam, hogyan sikerül. Aztán nagy örömömre mindegyikükkel tudtam úgy bánni, úgy viselkedni, mintha a sajátom lenne. Egyáltalán elő sem fordult, hogy csak az ügyesebbekkel foglalkozzak, és a többieket hanyagoljam. Volt egy kislány, akit lelkileg, pszichésen is rendbe kellett tennem, mert már korábban abba akarta hagyni a kézilabdát. Utána eljött Győrbe, az első nyilvános edzésünkre, találkoztunk, és elmondta, folytatja, mert nagyon jólesett neki, hogy a táborban ilyen sokat segítettem.

– Efféle pátyolgatás ráférne némely felnőtt játékosunkra is. Ha a 2017. decemberi világbajnokság lipcsei nyolcaddöntőjében nem ejtik ki a csapatunkat a későbbi győztes franciák, elképzelhető, hogy még egy aktív válogatottal beszélgetek?
– Nem. Valamivel boldogabban, de száz százalék, hogy válogatott szinten akkor is befejeztem volna.

– Pedig remélhetőleg kezd beérni a következő nagy csapat. Az idén nyáron junior-vb-t és nyílt serdülő Eb-t nyertek a magyar lányok, és beszélgetésünk pillanatában az ifi vb-n is csoportelsőként várják a kieséses szakaszt. Ha ez a társaság kijut a tokiói olimpiára, és 2020-ban azt üzenik, gyere, kellesz, akár percekre is, akár a kispadra is, éppen az egyéniséged miatt, akkor mit felel?
– Szerintem nem kellek, ez az egyik. De ha 2020-ban még kézilabdáznék, nagyon nagy szükség lenne rám, és azt érezném, tudok segíteni, csak azzal is, ha ott vagyok, természetesen mennék.

– Mondhatnám, hogy szenzáció, erre nem számítottam, de ez nem igaz. Éppenséggel erre számítottam. Úgyhogy, kedves utódok, még egy felemelő okkal több arra, hogy megcélozzák Tokiót.