„Különleges hat év volt” – Krpezs-Slezák szívébe zárta Magyarországot

– Elaludt már a kicsi?
– Jó gyerek, este nyolc-kilenc körül letesszük, becsukja a szemét, és már alszik is.

– Mennyit változtatott önön Tímea januári érkezése?
– Még motiváltabb vagyok a játékra, a visszatérésre, alig várom, hogy megtanuljon járni, és a mérkőzések után majd odajöjjön hozzám. Tudom, miért élek, a kislányomért és a férjemért. Valamivel érzékenyebb is lettem a születése után, de ez a kézilabdapályán nem mutatkozik meg, csak vele vagyok az.

– Továbbra sem ad kegyelmet az ellenfélnek?
– De nem ám!

BOLDOG VOLT, DE VALAMI HIÁNYZOTT

– Fontosnak érezte, hogy már a karrierje befejezése előtt gyereket vállaljon?
– Eljutottam odáig, hogy a kézilabdával nem akartam felhagyni, de készen álltam az anyaságra. Fiatalon ilyesmivel nem foglalkozik az ember, ám az esküvő után természetes, hogy erre is gondol. Bár boldog voltam, úgy éreztem, valami hiányzik. Persze mindenki úgy alakítja az életét, ahogy akarja, de például ki tudja, képes lesz-e teherbe esni valaki, ha sokáig kézilabdázik. Én aggódtam emiatt, a kislányom megszületése viszont mindent egyszerűbbé tett, kvázi meghosszabbította a pályafutásomat, hiszen játszhatok, ameddig akarok. Ráadásul az érdi klub is mindenben támogatott, megértő volt.

– Ma már könnyebb gyereket vállalni a pályafutás alatt? Még néhány éve is láttunk példát arra, egy-egy klub vezetői inkább a csapatot érintő nehézségként kezelték, ha valamelyik játékos várandós lett.
– Szerintem könnyebb. Az egyesületek is megértik, ahhoz, hogy a játékosok száz százalékot adjanak a pályán, támogatni kell őket, ezért elfogadják a döntésüket.

– Milyen edzettségi állapotban van?
– Amikorra kell, készen állok a játékra. A terhességem alatt adódott némi probléma, ezért az orvos nem engedett futni vagy kondizni, így a tervezettnél kevesebbet edzettem, ám nagyon sokat sétáltam. A pályafutásom alatt rengeteget tanultam, tudom, mire lesz szükségem ahhoz, hogy jó állapotban legyek. Muszáj is, mert nem szeretek rossz formában lenni!

– Jól tudjuk, hogy kis híján röplabdázó lett?
– Gyerekkoromban valóban röplabdáztam, jobban is szerettem, mint a kézilabdát. Az édesapám bokszolt, magával vitt a csarnokba, és beszélgetett egy kézilabdaedzővel, aki szinte könyörgött neki: ha balkezes a lányod, kérlek, hozd el kézilabdázni! Ráadásul röplabdázni túlságosan drága volt, nem telt rá a családomnak.

– Miért számított költségesebb sportágnak?
– Már nem emlékszem pontosan, talán mert népszerű sportág volt, mindenesetre kevesebbe került kézilabdázni. Kezdetben nem éreztem jól magam, a kézilabda sokkal bonyolultabb és nehezebb sportág is, mint a röplabda, több a fizikai kontaktus, rengeteget kell futni, szóval keményebb.

KEZDETBEN NEM SZERETTE A POSZTJÁT

– Abba is akarta hagyni?
– Előfordult, hogy valamiért kicsit több pénzem volt, és bár a szüleimnek azt füllentettem, hogy kézilabdaedzésre megyek, valójában röpiztem. Utóbb elfogyott a pénzem, és maradt a kézi. Kezdetben unalmasabb elemeket tanultunk, kétszer is majdnem abbahagytam, de aztán érdekesebbé vált az edzésmunka. Ráadásul megismerkedtem a később Magyarországon is megforduló Krisztina Liscseviccsel, aki ma is a legjobb barátom, a koszorúslányom volt az esküvőn. Közben pedig megcéloztam a válogatottbeli szereplést.

– Mennyire emlékszik a gyerekkora alatt dúló délszláv háborúra?
– Kicsi voltam, a szirénák hangjára emlékszem, meg arra, ha meghallottuk, haza kellett rohannunk és elbújnunk. Gyerekként nem értettem, mi zajlik körülöttem. Egyébként állandóan mozogtam, kezdetben jóval több időt töltöttem a srácokkal, mint a lányokkal. Szoros kapcsolatom volt a bátyámmal, fegyveres játékokat játszottunk, aztán lányosabb akartam lenni, és elkértem a nővéremtől a szép cipőjét vagy a sminkcuccát.

– Visszakanyarodva a kézilabdapályára, miért lett jobbátlövőből jobbszélső?
– Hű, kezdetben nem szerettem a szélen játszani. Erre a posztra hívtak be a válogatottba, és roppant ideges lettem, hiszen egészen jó átlövőnek tartottam magam, jó kapcsolatom volt a beállóval, jól lőttem. Átlövő akartam lenni, csakhogy alacsony voltam hozzá.

– A norvég Nora Mörk is csak százhatvanhét centi...
– Persze, ám nem árt, ha mindenkinek van különleges erőssége. Az orosz Anna Vjahireva is alacsony, viszont gyors, mindkét oldalra jól cselez. Talán most lehetnék én is átlövő, ha akkoriban van egy edző, aki hisz bennem. De nem volt, mindenki a szél felé nyomott. Először vagy öt méterrel elvétettem a kaput, és mondtam is, nem akarok szélső lenni.

– Mennyi idő alatt fogadta el a helyzetet és lendült bele az új posztján?
– Gyorsan, mert 2008-ban kezdtem el szélsőként játszani, és három hónappal később már be is hívtak a felnőttválogatottba. Akkor éreztem, talán mégis jó döntés volt a váltás.

– Mitől lesz valaki jó szélső?
– Pozitívan kell gondolkodni és sokat dolgozni – bár ez poszttól függetlenül igaz. Ha ki akarsz emelkedni, muszáj egyénileg is gyakorolni, az nem elég, ha csak a csapattal dolgozol. Ezt tettem, mert elhatároztam, jó játékos leszek.

BÍRÓ BLANKA A „MUMUSA”

– Melyik a kedvenc lövése?
– Szeretem, amikor a kapus azt hiszi, hogy a felső sarokba vágom a labdát, aztán elteszem mellette.

– Már-már sakkjátszmát vív a kapussal. Miként készül egy-egy meccsre? Arra, hogy ki ellen mit vessen be?
– Nem szeretek túl sokat agyalni a mérkőzések előtt, inkább filmet nézek, hogy kikapcsoljak. Ha sokat morfondírozok, rosszul lövök, ezért a legjobb, ha azt figyelem, mit csinál az ellenfél. A kapusok is elemzik a lövőket, ezért is szeretek variálni, például a heteseknél. Sohasem úgy megyek a vonalhoz, hogy ezt vagy azt csinálom, hanem megvárom a kapus reakcióját, aztán kiválasztom megoldást.

– Van olyan kapus, aki ellen nem szívesen játszik?
– Bíró Blanka jó kapus, különösen nagyszerű a szélsők lövéseinek hárításában. És Katarina Tomasevics ellen, mert ő nagyon jól ismer.

– Vannak példaképei?
– Nem nevezném őket az ideáljaimnak, de nagyon szerettem nézni a horvát Mirza Dzombát, illetve a mostaniak közül a dán Hans Lindberget. A spanyol Carmen Martín klassz kézilabdázó, szeretem a harcosságát és a lövéseit. Együtt játszottam vele Ljubljanában, nagyon kedves lány.

– Szerbia szinte valamennyi csapatsportágban sikeres. Mi a titka?
– Tehetséges nemzet vagyunk, jó mentalitással, nem szeretünk veszíteni. Ráadásul Szerbiában nem könnyű az élet, mindenért meg kell harcolni. A sportban sincs sok pénz, mégis képesek vagyunk a legjobbakká válni, mert tudjuk, hogyan kell küzdeni. Például akkor, ha nincs pénzed ennivalóra...

– Előfordult, hogy önnek sem jutott?
– Igen. Amikor elköltöztem Zomborról, csupa szépet és jót akartam mesélni a szüleimnek, nem sorolni a nehézségeket. Holott – mivel keveset kerestem – olykor nem volt pénzem reggelire, és miközben az iskolában a többiek falatoztak, én csak nézelődtem. Mivel tudom, honnan indultam, képes vagyok értékelni, meddig jutottam a nehéz úton.

– A 2013-as világbajnoki ezüstérem a legnagyobb sikere?
– Sajnálom, hogy elveszítettük a döntőt, de nagy öröm volt érmet nyerni, már csak azért is, mert hazai pályán mindenki ezt várta el tőlünk. Egy évvel korábban, ugyancsak otthon, az Európa-bajnokságon már majdnem sikerült, ám éppen a magyarok győztek le minket a bronzmeccsen. Aztán a vébé eredeti házigazdája, Hollandia visszalépett, mi meg azt mondtuk: nem lesz még egy ilyen esélyünk, muszáj élnünk vele.

– Ezt leszámítva, hiába voltak remek játékosaik – férfivonalon is –, valami mindig hiányzott a világversenyeken.
– Előfordult, hogy többen nem szerepeltek a válogatottban, mert nem volt jó a viszonyuk az akkori szövetségi kapitánnyal. Aztán edzőt is cseréltünk, ők meg visszatértek, de utána szinte kétévente új kapitány jött, és valahogy hiányzott a megfelelő kommunikáció. Bár többször is közel álltunk a kiugró eredményhez, végül nem sikerült érmet nyernünk. Talán éppen azért, mert a sikerhez úgy kell működnie egy csapatnak, mintha család lenne – 2013-ban azok voltunk, utána már nem.

– Ma már ön a szerb válogatott csapatkapitánya. Mennyire illik a feladat a személyiségéhez?
– Négy éve, 2016-ban lettem kapitány. Nem szeretem a konfliktusokat: nagyon különbözőek vagyunk, nem is hiszem, hogy mindenkinek ugyanazt kellene gondolnia, ettől függetlenül a problémákat meg kell beszélnünk. Mindig arra törekedtem, hogy pozitív legyen a hozzáállásom, segítsek a társaimnak és a szövetségi kapitánynak.

– A pályán úgy tűnik, nem olyan heves vérmérsékletű, mint délszláv honfitársai.
– Utálok veszíteni, de próbálok nyugodt maradni – ha hangosan, látványosan fejezném ki az érzelmeimet, energiát veszítenék, kevésbé tudnék összpontosítani. Nem akarok túl korán örülni – inkább örüljek a meccs után.

– Mennyit számít, hogy többször is gólkirálynő lett?
– Talán azért is lövök sok gólt, mert igazából nem foglalkozom vele, valójában csak azért izgat, mert segíteni akarok a csapatomnak. Jobban szeretem, ha jó passzt adok a társaimnak. Valószínűleg Érden is azért voltam eredményes, mert jól éreztem magam a családias környezetben.

MÉG RUTIN KELL ÉS ÖNBIZALOM

– A szerb válogatotthoz hasonló cipőben jár a magyar. Évekig testközelből látta a mi játékosainkat – nálunk mi hiányozhat a sikerhez?
– Görbicz Anitával vagy Tomori Zsuzsannával korábban nagyon erős és rutinos válogatottja volt Magyarországnak, most hiányzik a tapasztalat és az önbizalom. Szerbiában gyenge a bajnokság, kevés a tehetséges játékos, itt viszont nagyszerűek a fiatalok, csak még nem elég rutinosak. Sokat számít viszont, hogy a magyar tehetségek kulcsemberek a klubcsapatukban, talán már a következő világversenyen jó eredményt érhetnek el.

– Jövőre nagy csatát is vívhat velük az olimpiai selejtezőn.
– Ne is mondja! Amikor úgy tűnt, márciusban lesz, vettem jegyet, amely magyar szurkolók mellé szólt. Nehéz lett volna eldönteni, melyik felet biztassam, mindkét országot szeretem.

– Mindkét csapat győzze le az oroszokat, aztán mehet együtt az olimpiára!
– Az lenne a legjobb. Ugyanakkor tudom, hogy valószínűleg az egymás elleni meccsünk dönt majd.

– Örül, hogy játszhat?
– Volt szó arról, hogy esetleg csak júniusra halasztják az olimpiai selejtezőt, valahogyan már akkorra is összekaptam volna magam. Nem örülök a koronavírus-járványnak, de annak igen, hogy jövőre pályára léphetek Győrben. A kapitányunk előre leszögezte, ha kijutunk az olimpiára, én is utazhatok, de egészen más lenne úgy utazni, hogy én is segítettem kiharcolni a részvételt.

KARRIERÁLDOZAT A KELLEMES OTTHONÉRT

– Többször beszélt arról, mennyire otthon érezte magát Érden. Mi történt pontosan a klubnál? Miért bontott szerződést a felnőttkeret tagjaival a vezetőség?
– Úgy tudtuk, a polgármester szeretné, hogy jó csapatunk legyen, sokkos állapotba kerültünk, amikor kiderült, hogy mindenkinek mennie kell. Egy profi kézilabdaklub működtetéséhez sok pénz szükséges, gondolom, problémát jelentett, hogy nem sok szponzorunk volt. Én mindenesetre nagyon szomorú lettem, mert Érden akartam maradni, lakásvásárláson gondolkodtunk, szeretem a várost.

– Mondhatjuk, az érdi összeomlás lehetőséget adott arra, hogy hosszú évek után ismét Bajnokok Ligája-résztvevő csapatban szerepeljen?
– Talán tényleg okkal történt. Mielőtt Érdre igazoltam, a BL-szereplő Buducsnoszt is szerződtetett volna, Érd azonban közelebb volt az otthonomhoz. Aztán előfordult, hogy Érdről is el akartak csábítani, de jól éreztem magam, barátokra leltem a klubban, a csapatban, és nekem nem minden a BL. Mondhatjuk, hogy feláldoztam a karrieremet, de családot terveztünk, és minden rendben volt körülöttem, ezért nem is érzem úgy, hogy áldozatot hoztam, hiszen barátok között éltem, a világ legjobb bajnokságában játszottam, az EHF-kupában szerepeltem. Ha már így alakult, szeretnék BL-t nyerni, de szomorú vagyok, mert a jövőmet Érden képzeltem el.

– Még mindig vissza szeretne térni?
– Egy plusz egy évre írtam alá a Rosztovnál, ki tudja, később hogyan alakul. Érden is nagy terveket szövögettünk, aztán mi lett belőle? Felesleges túlságosan előre gondolkodni.

– Hogyan adódott a rosztovi lehetősége?
– Roppant későn derült ki, hogy klubot kell keresnem, addigra majdnem mindenütt kialakult a következő idénybeli keret. Kaptam néhány ajánlatot itthonról, arra is gondoltam, hogy Dunaújvárosban folytatom, részben azért, mert jó lett volna Debreczeni-Klivinyi Kingával játszani. Aztán beszéltem a menedzseremmel és elmondtam, külföldön is folytatnám a Bajnokok Ligája-szereplés érdekében. A rosztoviak meg nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy szabad vagyok. Az edzővel, Ambros Martínnal ismerjük egymást, talán többször azt is gondolta, Győrben folytatom a pályafutásomat. Megkaptam az ajánlatot, és ha a világ egyik legjobb klubja hív, a választ nem kell kétszer meggondolni. A férjem is azt mondta: menned kell, megérdemled, veled tartok.

– Az eddig Rosztovban kézilabdázó holland Lois Abbingh beszélt arról, hogy a nagy távolság miatt szinte haza sem tudott látogatni. Ön hogyan viseli majd?
– Most már elsősorban a férjem és a lányom alkotja a családomat, ők pedig velem jönnek. Hiányzik majd a többi hozzátartozóm, de ha egyszer döntöttünk a rosztovi szerződésről, felesleges a nehézségeken gondolkodni. A családtagjaink is hozzászoktak már, hogy ritkán vagyunk otthon, valahogy kibírják, és mi is.

– Érden hatvanperces játékos volt, miként kezeli majd, hogy a Rosztovnál meg kell osztoznia a játékidőn az orosz Julija Manaharovával?
– Az sem lenne gond, ha második számú jobbszélső lennék. Kicsit olyan, mintha ő igazolt volna Érdre, ahol én hosszú ideig játszottam, neki is bizonyítania kellene. Hiszek magamban és abban, hogy képes leszek kivívni a helyemet, nem zavar az egészséges rivalizálás. Mindketten profik vagyunk, a csapat sikere a fontos, s ahogy mondtam, engem nem az éltet, hogy meccsenként tíz gólt szerezzek.

– Ha már annyiszor dicsérte Érdet és hazánkat, elmondaná, mit adott önnek a nálunk töltött hat év?
– Tényleg második otthonra leltem, rengeteg kedvességet kaptam. Mindegy, hogy nyertünk vagy veszítettünk, a szurkolók biztattak, születésnapon vagy nőnapon is mindig megleptek. Emlékezetes volt, amikor megkaptam a magyar állampolgárságot. A férjem oldaláról vannak magyarok a családban, szerettük volna mindketten megkapni az állampolgárságot. Sok könnyebbséget adott, például az európai uniós tagság miatt az utazásban, ráadásul tényleg otthon éreztük magunkat. Persze sokan „feldobták”, hogy akkor biztos a magyar válogatottban is játszom majd. Eszembe sem jutott, ahhoz sokkal több időt kellene itt töltenem, hogy magyarnak tekintsenek. Nem fogom elfelejteni az élményeket, és Rosztovba is viszem magammal a könyvemet, hogy a nyelvtudásom is megmaradjon. Különleges hat év volt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 13-i lapszámában jelent meg.)