Mint egy kisgyerek – Tomori Zsuzsanna egyfolytában mosolyog

– Ilyennek képzelte a BL-győztes érzést?
– Á, tisztára zavart vagyok. Pörgök, nem tudok aludni, egyszerre vagyok nagyon boldog és nagyon izgatott, nem gondoltam volna, hogy napokig fog tartani ez az érzés – mondta Tomori Zsuzsanna, a Győri Audi ETO KC friss Bajnokok Ligája-győztes átlövője, méghozzá tényleg olyan feldobódott hangon, amilyennek mostanában nem sokszor hallottuk. – Egyfolytában mosolygok, mint egy kisgyerek, legszívesebben ugrálnék örömömben.

– Milyen emlékképek ugranak be a Vardar Szkopje ellen hosszabbításban egy góllal megnyert fináléról?

– Minden másodpercre pontosan emlékszem. A rendes játékidő végére is, meg a hosszabbítás utolsó másodperceire is, ahogy ugrásra készen ülünk a padon, és kiabálunk Nycke Grootnak, akinek a kezében van a labda, hogy dobja el valahová jó messzire, aztán letelik az idő, és rohanunk be, és ott fekszünk egymás hegyén-hátán… Komolyan mondom, soha életemben nem volt részem ennyire felemelő érzésben. És az, hogy tevékeny részese voltam a győzelemnek, tudtam segíteni a csapatnak, tényleg hozzá tudtam tenni a meccshez, csak még édesebbé teszi.

– És az, hogy azzal a klubbal érte el ezt, ahonnan tulajdonképpen kétszer is elzavarták?
– Kétszer? Ja, igen… Amikor hét éve, szezon közben kitettek a csapatból, az azért az én hibám is volt. Azt pedig, hogy télen nem akartak velem szerződést hosszabbítani, inkább a helyzet hozta, hiszen amikor dönteni kellett a jövőmről, szinte még játszani sem tudtam. De megbeszéltük a történteket, és ahogy egyre jobb lett a lábam, kezdett alakulni a játékom. Örülök, hogy most talán bizonyítottam, jó döntés volt megtartani engem, na meg én is látom, hogy hasznára tudok lenni egy BL-győztes csapatnak is.

– Nem is akármennyire: milyen volt az elődöntőben a világ jelenlegi legjobb játékosa, Cristina Neagu, a döntőben meg a BL-gólkirálynő Andrea Penezic ellen védekezni?
– Ráadásul nem is a megszokott posztomon… Imádtam!

– Mármint komolyan?
– Tényleg! Amikor az elődöntő előtt összeültünk, épp arról beszélgettünk, hogy azért edzünk mindennap, ami most következik. Egy hatalmas show az egész, tizenkétezer ember előtt, és szinte mindenki ránk kíváncsi – ez feldobja az embert. Az meg főleg erőt ad, ha a világ legjobbjaival állsz szemben, és belevicsorogsz a képükbe, hogy „Gyere ide, szétszedlek!”, esetleg kiosztasz egy-két pofont, gólokat lősz, beleordítasz az ellenfelek arcába, és látod, hogy hoppá, ez nem tetszik nekik! A Podgorica ellen direkt úgy is kezdtem az elődöntőt, hogy teremtettem egy kis tekintélyt Neaguval szemben, mert az sosem ízlik a támadóknak – én se szeretem a másik oldalon… Meg az is felvillanyozott, hogy végig érezni lehetett a levegőben, hogy csapatként mi vagyunk az erősebbek. Egyfelé húztunk, pontosan tudtuk, mit akarunk, és hogy mit kell tennünk. Szóba is került egymás közt előtte, hogy a Vardart, amely eléggé önálló, kicsit saját maguknak játszó kézilabdázókból áll, ezzel az egységgel lehet legyőzni, és pontosan ez is lett a vége. Még soha nem éreztem a pályán, hogy egy csapat minden tagja ennyire ugyanazt akarta volna – csodálatos volt!

– Gondolta volna az előző másfél évben, a térdszalagszakadás, az újabb műtét, a szerződéshosszabbítása miatti hercehurca közben, hogy ilyen felszabadultan fog örülni?
– Érdekes dolog ez. Amióta visszatértem, az elmúlt három-négy hónapban éreztem, hogy ez azért még nem én vagyok, nem játszom úgy, ahogyan várom magamtól, de erre a hétvégére mindent félre tudtam tenni; csak arra koncentráltam, ami a dolgom, hogy azt a legtökéletesebben végrehajtsam. De így volt vele az egész csapat, a négyes döntő előtti héten szinte csak arról beszéltünk egymás között, mindegy, ki hol játszik, mennyi lehetőséget kap, milyen feladatot adnak neki, nem foglalkozunk semmi mással, csak azzal, hogy játsszunk. Élveztük a hétvégét, hittünk abban, hogy képesek vagyunk nyerni, és éreztük, hogy mennyire együtt vagyunk, és milyen erő van bennünk.

– Végig ezt érezték? Akkor is, amikor visszajött a meccsbe a Vardar?
– Tényleg volt egy hullámvölgyünk a negyvenedik perc táján – akkor azért kijött, hogy két meccset kell játszanunk alig több mint huszonnégy óra alatt, és a Vardarnak sokkal több a cserelehetősége. Kétpercenként néztem a kapujukra, és mindig más állt ott… De attól nem tartottam, hogy összeesnénk emiatt. Bármelyik oldalra fordítottam a fejem védekezésben, ott állt valaki közülünk, és őrjöngött, vicsorgott, látszott, hogy széttépi, aki szembejön, úgyhogy nem volt miért pánikolnom. Elöl meg valaki mindig lőtt egy gólt, hol Nora Mörk, hol Görbicz Anita, hol meg nekem jött össze, bár azt nem tudom, hogyan… De utána mindig azzal futottunk vissza, hogy oké, ez sikerült, és most kapjuk el őket – és aztán bele is adtunk mindent. Amikor a hosszabbítás előtt leültünk, kicsit kifújtuk magunkat, hatalmas erőt éreztem a csapatban, és tényleg felálltunk, és egyből elmentünk három góllal – akkor éreztem, hogy ennek már meg kell lennie! A végén Eduarda Amorimmal már két-három percenként cseréltünk, attól függően, melyikünket vitte jobban a lába, de amikor érzed ezt a félelmetes hangulatot, hallod, ahogy tizenkétezren ordítanak, akkor mi más kellene még?

– Mindjárt harmincéves, és most beteljesítette az álmát, megnyerte a Bajnokok Ligáját – a csúcsra ért, hátradőlhet?
– Nem fogok. Korábban nem tudtam elképzelni, milyen érzés lehet BL-győztesnek lenni, de most, hogy részem volt benne, már azon jár az eszem, hogy jó lenne ezt az érzést, ezt a boldogságot később is újra átélni. Megjött az étvágyam a final fourokhoz, az az igazság.